újabb események régebbi események további események
17:30
Fifti regisztrált a weboldalra
09:52
emillio válaszolt a Kérdezd a férfit menüpont egyik kérdésére
00:14
emillio új bejegyzést írt a naplójába
20:35
Yolla válaszolt egy szavazásra
19:44
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
16:21
Yolla új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
13:40
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
11:51
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
10:07
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
22:55
Ilona új cikket töltött fel
21:17
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
19:59
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
19:58
Ködmadár új cikket töltött fel
19:05
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
18:07
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
14:51
Ilona új hozzászólást írt egy cikkhez
09:05
zsoltne.eva módosította a cikkét
16:58
Zet új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
16:58
Sáriell regisztrált a weboldalra
14:10
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez

A táskás

2011. november 28. - Látogatók száma: 54

Krajova ronda-szép város! Ez csak első hallásra tűnik eget verő ellentétnek, de nem az. Valamikor, a 80-as évek elején, kiküldetésemben először láttam szutykos pályaudvaron, lépcsőn alvó embertömeget, akik a napfelkelte után megjelent, "hivatásos" cipőpucolókkal takaríttatták, vikszoltatták cipőiket.
Mi volt a kiküldetés lényege? Tulajdonképpen, egy szóval: semmi! Olyan 10-15 terméket a vállalat szolgálati kocsiján leszállítottak az akkor virágzásnak induló, de soha ki nem virágzott Olcit gyárhoz. A bőség zavarában minden egyes termékre egy "kompetens delegátust" küldtek, akinek az volt a dolga, hogy a gyáron belül, a vállalati kocsitól a célhelyig elszállítsa azt a néhány darab próbaterméket, aztán ugyanolyan keserves, hosszú vonatozással visszamenjen Váradra, ahogyan odaérkeztek. A tulajdonképpeni munka jó ötpercnyi volt csak, az egészet egy személy nyugodtan lebonyolíthatta volna egy óra alatt, vagy hamarabb. Hogy minden jól alakuljon, a vállalati kocsi a megbeszélt időponthoz képest két órával később érkezett. Mi, kiküldöttek - kompetensek - csak álltunk és vártunk, majd a fárasztó vonatút után átvánszorogtunk a gyárral szembeni nagy kiterjedésű rétre, olyan piknikfélére, ami evést, ivást ugyan nélkülözött, de egy kis pihenőt azért beiktattunk. Felváltva egyikünk mindig a gyár bejáratát vizslatta, hogy érkezik-e már végre a várva várt szállítóeszköz. Érkezett! Pillanatok alatt túl voltunk a "munkán", a gond csak az volt, hogy utána tapasztaltabb kollégáim úgy szétszéledtek, mint a kámfor. Alig találtam vissza az állomásra, hiszen ahol soha nem jártam, nem ismerhettem a közlekedési viszonyokat. Fogalmam sem volt, hogy mi hová vezet, mi hová visz. Nem mondhatnám, hogy a krajovaiak túl kommunikatívak lettek volna, egy taxisofőrt leszámítva, aki a reggeli gyárhoz jutásomban segített, kimondottan jó szándékkal. A gyomrom a torkomban volt az idegességtől, mikor észleltem, hogy valahol a városközpontban kacskaringózunk. Tény, hogy a busz oldalára, mint végcél, az állomás volt megjelölve. Hosszas városnéző keringőzés után, nagy örömömre tényleg elérkeztünk az állomáshoz.
A menetrend szerint csak nagyon soká indult hazafelé vonat. Természetesen mindig és mindenből van kiút, így az átszállásos hazautazást választottam. Eszemben sem volt még fél napot - a tudom is én miért, de nekem egy cseppet sem szimpatikus - Krajován tölteni. Első osztályra vettem jegyet, nem akartam, hogy megismétlődjön az, ami az odaúton történt, tudniillik az egyes fülkékbe húszan is bepréselődtünk. Mozdulni sem lehetett, arra rágondolni sem, hogy valahogy kijuss a folyosóra, ott ugyanis egy tűt sem lehetett leejteni. No, ezt jól tettem, mert az egész első osztályú vagon szí nüres volt. Kinéztem magamnak egy fülkét, meg kell mondani, a körülmények valóban első osztályúak voltak, a másodosztályhoz képest feltétlenül. Úgy döntöttem, lefekszem aludni, mikor a 15-20 üres fülke közül, amit későbbi útitársam választhatott volna, ide berobogott, lepakolt, elhelyezkedett és eldöntötte, velem fog utazni. Az elején alapjaiban szándékoztam meghiúsítani ebbéli törekvéseit, viszont ő egy makacsul, olyan irritálóan barátságos, bőbeszédű, harsány, igen kellemetlen társaságként elkezdett beszélni. Levegőt sem vett, folyamatosan beszélt.
- Hát pajtás, mi ismerjük egymást, egy gyárban dolgozunk! Látlak már téged, majd minden nap. Tudom is, hogy hol dolgozol!
- Igen, én is emlékszem rád. Azt hiszem, aludnom kellene egy kicsit.
- Á, semmi értelme, mindjárt Temesváron vagyunk.
- Az a mindjárt még jó néhány óra és onnan még ugyancsak nagyon sok óra, míg Váradra érünk.
- Na jó, majd később alszunk, most beszélgessünk egy kicsit.
És nyomta, nyomta, nyomta..., közben az idegeim gitárhúrként pengtek. Egyetlen gondolat járt az agyamban folyamatosan, hogy ki kellene jutnom a fülkéből és átmenni egy másikba. A gond az volt, hogy rájöttem, igen kedvelt útitársam egyszerűen utánam jönne, mert ő unatkozik. Előbb-utóbb majd elálmosodik, gondoltam, hadd beszéljen még egy kicsit és felvettem azt a titkos pózt, amikor az ember félig becsukott szemmel néz valakit teljes igyekezettel, hogy semmit ne értsen az általa közölni óhajtottakból. Megpróbáltam lazítani. Átmeneti barátom erőszakosabb volt a sokévi átlagnál és a táskájára mutatott.
- Látod ezt a táskát? Minden itt van, ami valaha bármikor, bármire kellhet, akár az Everest tetején, akár az Antarktiszon.
Valójában egy ütött-kopott aktatáskát szorongatott a hóna alatt, betegesen féltve, még egy öltöny sem fért volna el benne. Nagyon bizarrnak tűnt, amit mondott. Az is volt! Kezdtem megijedni a sráctól, abban az értelemben, hogy ez tényleg nem száll le rólam Váradig, az pedig igen sok óra…
- Van ebben papír, ceruza és figyelj, egy zseblámpa. Gondold el, bárhol eltévedek, azonnal van zseblámpám.
Hát, gondoltam, ez aztán a túlélő felszerelés…
- Két konzerv, három szelet kenyér és egy fél liter víz. Meglepetés nem érhet soha, sehol.
- Biztosan kihúzod vele egy hétig!
- Ha kell, sokkal tovább. Amíg meg nem találnak, ha valahol eltévedek. Ne ijedj meg, az orvosok szerint egy
olyan betegségem van, ami nem is betegség. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nálam ügyesebb és okosabb ember egyszerűen nem él a világon.
A hideglelés és hátborsódzás közepette igyekeztem nem figyelni. A gond, hogy nem lehetett nem figyelni.
- Valami olyant kapsz most, amit csak kevesek. Felolvasom a verseimet!
Egye fene, biztosan van 3-4 verse, meghallgatom és a végén békén hagy. Nagyon óvatosan, hogy bele ne lássak a titkos, túlélő, mindenre használható táskájába, kiemelt belőlük három vaskos füzetet.
- Hát ezek azok. Felolvasom neked őket egytől-egyig.
Hú, gondoltam, ez gond lesz. Az első verset a borzalmak borzalmának tudnám önkényes alapon elnevezni. Meghallgatása után a többiekre nem figyeltem oda, súlyos hiba, mert kikérdezett. Na, gondoltam, kiszúrok veled.
- Add ide a füzeteidet, elolvasom.
- Remek, olvasd el és adj mindegyikre jegyet. Tudod egytől tízig, utána írd is alá! De, ezt még hallgasd meg! Ceausescu elvtársról olyan szép verset írtam, hogy csoda.
Nem mertem üvölteni, meghallgattam. Az összes Ceausescu vers közül ez volt a legceausescusabb, egy förmedvény. Na, kinyitottam a füzetet, gondoltam végiglapozom, mint egy gyors olvasó, adok rá neki nyolctól fölfelé és békén hagyjuk egymást.
Ám tele volt aláírásokkal és jegyekkel… Mind tízes! Sokakat molesztálhatott hasonlóképpen, mint engem. Lassan, olvasás nélkül lapoztam és adtam a tízeseket. Igyekeztem nem túl gyorsan csinálni. Ha nem a műveivel foglalkozom, akkor beszél, és az rosszabb. Így érkeztünk meg Temesvárig. A műveinek felét átlapoztam. Tulajdonképpen a címeket sem olvastam el. Az első két vers tanulmányozása után világossá vált, hogy legalább akkora költő ő, mint amennyire én bagoly-bivaly vagyok. Az órámat bámultam folyamatosan és csak azt vártam, hogy egyszer már Temesváron legyünk és lepattintsam magamról ezt a rám tapadt, hirtelen szerzett, furcsa idegrendszerű "barátot".
Iszonyú kavargás után, az átszállást megejtve, majdnem elordítottam magam, mikor az ugyancsak elsőosztályú, de hússzor olyan kopottas vonat ugyanazon fülkéjében kapott helyjegyet a táskás is. Itt nem volt már menekvési lehetőség, az első osztály is dugig volt. Mellettem ült és súgva mondta, hogy nézzek bele a táskájába, mert ilyent ő még soha senkinek nem engedélyezett rajtam kívül. Gondolom, ez is a lelkivilágának egyik duzzanata lehetett, elképzelhetetlen, hogy épp én lettem volna az első táskanéző. Kinyitotta! Újságpapírban zsíros kenyér szeletek, a verses füzetek, egy köteg írógéppapír, írószerek, zseblámpa és egy fél literes csordogáló üveg.
- Hát mit mondjak öregem, ez tényleg túlélő felszerelés, ennél több, biztos, hogy a világon sehol nem kell!
- Mondtam én neked! Na, itt van még ez a füzet, nem olvastad el. Légy szíves, amíg Váradra érünk olvasd át és értékeld! Tudod jól, ez nekem nagyon fontos. Nem csak a legjobb közgazdász, a legjobb költő, a legjobb építész, a legjobb férj, a legjobb barát, szeretnék lenni, hanem úgy mindenben általában a legjobb!
Én ehhez annyiban hozzásegítettem, hogy az összes versére szántam úgy 2-3 percet és közben az órámat fondorlatosan figyeltem, hogyha szükséges, akkor akár újra is "olvassak" meg nem értett "műveket", csak el ne kezdjen beszélni. A tízeseket úgy csaptam oda az aláírásommal, mint más a legyet a légycsapóval. Arad után kicsit már könnyebb volt. Jött Szentanna, Szalonta… megkönnyebbültem, megérkezünk, gondoltam. Még egy 20 percet elviselem ezt a hyperzsenit, aztán irány haza.
- Figyelj holnap találkozunk a gyárban. Ne felejtsd, a táskáról senkinek nem beszélhetsz, még a létezéséről sem, arról meg pláne, hogy mi van benne.
- Megígérem, hogy nem fogok a táskádról beszélni.
- A versekről beszélhetsz, azokról elmondhatod a véleményedet. Láttam mindenhol tízest adtál, gondolom, hogy ez egyértelműen tükrözi a hozzáállásodat.
- Úgy van barátom, tükrözi, nagyon tükrözi! Különben te gyakran szoktál Krajovára járni?
- Hetente 2-3-szor, nagyon szeretem ezt az életet.
- Én először voltam és remélem, hogy utoljára. A 24 órából egy percet sem tudtam aludni, semmi értelme nem volt az egész napnak és holnap reggel mehetek dolgozni.
- Szabadság barátom, szabadság! Ilyen a szabadság, nem vagy kötve a munkaidőhöz.
- Szabadság, vonatokon meg állomáson kínlódni?
- Ne finnyáskodj! Ha nem jössz Krajovára, találkoztál volna ezekkel a briliáns művekkel?
- Igazad van, igazad van, ezekkel nem találkoztam volna - hagytam rá.
Begurultunk Váradra. Temesvárról távolsági hívással tudattam a nejemmel érkezésemet, akivel éppen egy éve voltunk házasok. A lelkére kötöttem, hogy ki ne merjen jönni elém, hazatalálok magam is. A villamosok még valószínűleg járnak. Ő meg 6-ra járt dolgozni. Ott várt az állomásban, egymás nyakába ugrottunk, aztán hazacsörömpölt bennünket a villamos.
Csak néhány nap múlva tudtam a csodálatos versíróról, de főleg a csodatáskáról, amiről beszélni sem szabad, említést tenni. Nem igazán jött, hogy elhiggye, hogy ilyenek is léteznek.
Megjegyzem, a "barátommal" másnap találkoztam a gyárban, egy morgással, köszönés gyanánt elment mellettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy a további kényszerű barátkozás elmaradt. A táska akkor is a hóna alatt volt. Tudtam, hogy mit visz benne. A titkot, amiről nem volt szabad beszélni!

A cikket írta: Boér Péter Pál

4 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. december 3. 13:44
Szia Péter!
Ez nekem is tetszett:-) Jó volt olvasni, remekül szórakoztam.
Üdv,
Pinokkió
2011. december 3. 13:27
Tisztel Péter Pál!
Ez remek, szórakoztató és amellett pontos, érthető írás. Ezeket szeretném Öntől olvasni!
Bokor
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: