„ … pokolra kell annak menni …”
Látogatók száma: 100
A repülőgépek sem zuhannak le azonnal, nem csapódnak rögtön a földbe. Van idő felkészülni rá, talán észre sem veszi az utazó, hogy baj van, hiszen olyan kellemes a siklás.
Sűrű csend ereszkedett rájuk. Valahogy nem jöttek a szavak, talán nem is lett volna értelme a beszédnek. Egyikük sem tudott mit mondani. Mindenen túl voltak már. Elhangzottak üres ígéretek, vad tagadások, dühödt veszekedések, sírások, üvöltözések, könyörgések, és most itt a némaság. Valami láthatatlan súly nehezedett az otthonukra, az egész családra. Végre a férfi megszólalt:
- Tudom, hogy nehéz lesz, de tudnod kell, hogy mi hazavárunk! – azzal kézen fogta a két gyereket, és lassan kilépett az ajtón.
A nő hosszasan nézett utánuk, letörölt egy könnycseppet, mintha csak a szemfestéket igazítaná meg, aztán elindult a másik irányba.
Összeszorította az öklét, a szája keskeny vonallá húzódott, a szeme elszántan csillogott. Lassan lépkedett a lepusztult kórházi folyosón. Hypo erős, orrfacsaró illata keveredett vizelet szagával, mindenhol lehullott, töredezett csempék feketéllő nyoma, szürke, fényesre koptatott járólapok, otromba, széles ajtók, rácsos ablakok. Iszonyatosan lehangoló volt minden.
Aztán egyik pillanatról a másikra kívülről kezdte látni magát. Mintha ez az egész őrület nem is vele történne meg. Egy idegen asszonyt látott, aki nem is hasonlít arra a Jankára, a családanyára, a feleségre, az ízig-vérig nőre, aki egykor volt.
Ez itt egy elfuserált, reménytelen senki, árnyéka önmagának, céltalanul lődörög a világban, és tönkretesz mindent, amihez hozzáér.
Elképzelte a gyerekeket, amint hazaértve nyüzsögnek az apjuk körül. Péternek mesélik a kalandjaikat az iskolában, óvodában, neki mondják, mit kell másnap befizetni, tőle várják az esti mesét, hajnalban a kakaót. A férfi csak hallgatja őket, a gondolatai máshol járnak, ki tudja mennyire messze, aztán megpróbál erősen figyelni a zűrzavarban, de csak egy férfi, kicsúszik a keze közül az irányítás, hiszen sohasem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznia, és ő nincs ott, hogy mindent a helyére tegyen. Talán még azt is megkérdezik, hogy anya mikor jön haza, de csak úgy mellékesen, mert nagyon jól tudják, hogy anya most kórházban van, és sokáig nem mesél esténként. Még azt is látta, ahogy Péter magához húzza őket, a fülükbe duruzsolja, hogy ne sírjanak, minden rendben lesz, és a gyerekek az ő ölébe ülnek vigasztalódni, ahelyett, hogy az anyjuk simogatná a hajukat.
Miután a felvétel megalázó procedúráján átesett, rengeteg ideje volt gondolkozni. Ült az ágy szélén tétován, tétlenül. Cikázó gondolatait hiába próbálta megállítani. Valamikor egy könyvben olvasott egy hasonlatot, ami az életet egy repüléshez hasonlította. Most úgy érezte, az ő repülőgépének leállt a motorja. Persze ez nem jelenti azt, hogy most aztán mindennek vége, ennyi volt és nincs tovább. Dehogy! A repülőgépek sem zuhannak le azonnal, nem csapódnak rögtön a földbe. Van idő felkészülni rá, talán észre sem veszi az utazó, hogy baj van, hiszen olyan kellemes a siklás. Az utazás ugyanolyannak tűnik, talán csak halkabb egy kicsit. Minden csendesebb. Ez a csend volt a társa az utóbbi hónapokban. Ebből lett elege.
folyt.köv.
A cikket írta: Nurse
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend