5.parancsolat / részlet 23.
Látogatók száma: 48
Nyíregyházán már reggeli után voltak a gyerekek. Az alsósok a földszinten, a felsősők az emeleten aludtak. Kisvalit és Marikát a földszinten helyezték el, egymás mellé téve az ágyaikat is, hogy még ezen az éjjelen egymás közelében lehessenek. Az éjszakai zuhanyozás és külön vacsora picit jobb kedvre derítette őket. Hatalmasat viháncoltak a víz alatt állva, kapkodva a sikamlós szappan után, amit szinte teljesen eláztattak, mire végeztek. Felfokozott idegrendszerük mindenre nevetéssel reagált. Nevették a spriccelő zuhanycsövet, a rozsdás csaptelepet, a gombás falakat, s magukat, ahogy pucér testükkel hajladoznak a meleg víz alatt. Ilyen otthon soha nem volt. Aztán hálóinget kaptak, és végre az ágyukat is megmutatták nekik. Körülöttük már mindenki aludt a hálóban, de ők sokáig pusmogtak még. Anyáról, apáról és a testvéreikről sugdolóztak. Ki, mit is csinálhat most.
- Évi sír – szólt Kisvali – biztosan még mindig sír.
Marika töprengett kicsit, majd válaszolt.
- Dehogy. Már rég alszik. Tudod, milyen mormota. Majd reggel fog üvölteni.
- Apát hova vitték, szerinted? Börtönbe?- Jött az újabb gondolat Kisvalitól, ami Marikát teljesen felkavarta.
- Gondolod? Miért vitték volna oda? – kérdezte.
- Akkor viszik a gyereket intézetbe, nem? Tudod, Kántorék mögött, azok az undok fiúk. Azokat is odavitték, amikor az apjuk agyoncsapta az anyjukat.
- Apa nem bántotta anyát. Te is tudod, hogy most nem. Anya már mikor elment. És különben se csapta agyon soha. Csak dögönyözte.
- És ha találkoztak?
- Ereggyí má’! Hülyesígeket monc! Akkor inkább aludjál! Ferike mán biztosan alszik.
- De Peti nem. Peti, lehet, hogy reggelig se alszik - görbült le újra Kisvali szája.
- Meg Lacika. Pufimukink is már biztos alszik. Ne sírj Valika! Itt vagyok, és megvídelek, nem bánthat senki! Ugyi tudod?
- Aha.
Végül nem szóltak, elnyomta őket a fájdalmas nap fáradtsága. Reggel kábán néztek körül, ahogy nyüzsögni kezdtek körülöttük a többiek. Négy-öt kislány toporgott hálóingben. Egy kövér lány ujjal mutogatott feléjük, és röhögve mondta, hogy betelepültek az idegenek közéjük. Marikának több se kellett, azonnal felpattant, elkapta a kövér lány kezét és hátracsavarta.
- Mit mutogacc te? Mi? Te csak ne mutogassá’ a testvíremre, mert eltöröm a kezedet! Megírtetted, dagi? – Azzal ellökte magától. A kislány botladozva borult előre, épp, hogy el nem esett. A többiek magukba szívták, elsodorták, nem foglalkozva többet a testvérpárral, akik lassan öltözködni kezdtek.
- Jó, hogy velem vagy Marika – hálálkodott Kisvali. – Nílküled nem is tudom, mi lenne velem.
Marika átölelte egyetlen megmaradt húgát, aztán mentek ők is a csoport után, ha már nincs senki, aki elvezesse őket. Mentek az orruk után. Az egész épületet belengte a citromos tea illata, az olcsó szalámi szaga, és a konyhából áradó párolt hagyma szaga, ami már az ebédhez sistergett. A nevelő észrevette a két kislányt, és azonnal rájött, hogy megfeledkezett róluk. Gyorsan odasietett, asztalhoz kísérte őket és eléjük tett egy kancsó teát, vajas kenyeret és egy kis tányéron nyári szalámit.
- Jó étvágyat! – hagyta magukra aztán őket. A lányok bámulták a szalámit, fogalmuk se volt mit látnak. Kolbásznak vastag, meg a szaga se olyan. Mi lehet ez?
- Kóstold meg! – Szólt Kisvali. – Milyen az íze?
Marika aprót rágott a széléből, és forgatni kezdte nyelvével a szája belsejében.
- Nem tudom. Kóstold meg te! Nem tudom milyen az íze, mert semmihez se hasonlít, olyan.
- De jó, vagy rossz?
- Mindkettő – válaszolt Marika, és ezen nevettek.
Kisvali nagyot harapott a szalámiból, aztán a kenyérből, majd teát hörpölt. Nagyon éhes volt.
- Te hülye vagy. Ez tök jó. Mi neked a rossz benne?
- Nem tudom. Tán az íze. Vagy neked csak a tiától jó.
Vihorásztak kicsit, aztán várták, mikor szól nekik valaki, hogy mit csináljanak, hová menjenek. Elveszettnek érezték magukat az idegen világban. Otthon még a vakáció örömeit élvezték, a szutykos udvart és a végtelennek hitt mezőket. Ott ismertek minden porszemet, tudták mitől kell tartani, mi hol van, és ki tartozik kihez. Itt minden idegen volt és kapaszkodóként sem találtak maguknak ismerős arcot. Nyár van, az egész intézményben alig lézeng pár gyerek. Majd csak ellesznek valahol ők ketten is, csak ismerjék meg az épületet.
- Szevasztok lányok! - Üdvözölte őket az egyik nevelő, és leült az asztalukhoz. – Ti vagytok a halál angyalai, igaz? – poénkodott – Mindjárt jön hozzátok egy néni, akivel elbeszélgettek, aztán megmutatom nektek a házat. Jó lesz? Kirándulni megyünk ma délután, este pedig mozizunk. Na, fel a fejjel! Gyertek, megyünk beszélgetni.
A nevelő fiatal férfi, hátul összefogott barna hajával megindult, mögötte kullogva mentek a kislányok. Nézték a nevelő lábán lévő tornacipőt, vékony alkatán feszülő, karcsúsított ingét.
Az apró szobában kedves arcú nő fogadta őket. Mosolyogva és nagy szeretettel nézett rájuk, mindkettejük fejét megsimítva, ahogy eléjük állt.
Szirmay Klári évek óta dolgozott már az intézet falain belül. Szerette a gyerekeket. Barna, hullámos hajában már korán megjelentek az ezüstös szálak, mára szinte az egész feje ezüstben sziporkázott. Húsz éve alatt, amióta nevelőotthonokban praktizált, sok elgyötört élettel találkozott. Szemét szarkalábak ölelték, ahogy mosolyával cirógatta a lányokat.
- Gyertek, üljetek le! – szólt kedves hangján, és a székeket kihúzta a kis asztalka elől. Ő szemben foglalt helyet a lányokkal.
- Te vagy Valika, igaz? - fordult Kisvalihoz. – Te meg Marika. Szép nagy lányok vagytok már. Jó lesz veletek beszélgetni. Valika. Mesélnél nekem a testvéreidről? Ki a legkisebb, mit szoktatok játszani? Hová jártatok együtt, és mindent, amiről úgy gondolod, hogy fontos neked. Apáról és anyáról is. Addig Marika rajzol nekünk házat és fákat.
Marika elé tett négy lapot és színes ceruzákat.
- Aztán majd Marikával is beszélgetek, és te is rajzolsz nekem. Jó, Valika?
A kislány bólintott, Marika megilletődve nézte maga előtt a fehér lapokat.
- Milyen fát rajzoljak? – kérdezte – Én nem tudok szípen rajzolni. Feri tud nálunk szípeket rajzolni, és Évike.
- Nem baj, Marika. Olyat rajzolj, amilyet tudsz. Megígérem, hogy nem viszem kiállításra és csak én fogom megnézni – mosolygott rá Klári.
- Hallottam ám Évikéről is, majd róla is beszélünk, ha végeztünk a feladatainkkal. Rendben?
Marika felkapta a fejét.
- Baj van víle? Sír, ugye? Ő a legkisebb, ís apa nagyon szereti őt. Meg ő is.
- Tényleg? – nézett rá Klári, és szemöldökét összevonva gondolkodott - Nincs baj, legalábbis komoly baj nincsen. Nem is sír a kis Évike. Nyugodj meg miatta. Jó helyen van ő is. Ha elbeszélgettünk, akkor talán …na, majd meglátjuk. – simította el ráncait a homlokáról, ahogy a haját megigazította.
Klári türelmes volt. Előre dőlve hallgatta Valikát, néha biztató mosolyt küldve a másik kislány felé, aki serényen rajzolgatott. Úgy belemerült az alkotásba, hogy még a nyelve hegye is kilátszott. A ház, amit rajzolt, kémény nélküli kockaház volt, ablakai tárva nyitva, függöny nélkül. Kissé borult előre a teteje, és a padlás ablakából egy alak mosolygott le az ajtaja felé.
Valika beszélt.
- Aztán télen a legrosszabb, mert hideg van és ki kell menni mindenkinek, mert iskolába megyünk. Anyu viszi Évikét és volt amikor Lacikát kikötötte az asztal lábához, hogy amíg visszaírkezik, el ne szaladjon. De hazafelí mindig megvártuk egymást, és akkor anyunak már nem kellett eljönni írtünk mindig. Csak párszor.
- Értem. Szerettél iskolába járni, Valika? Voltak ott barátaid? - mosolygott tovább Klári. – Vagy jobb volt otthon? Mesélj, mit szeretsz legjobban?
- Otthon – vágta rá azonnal a kislány. De nem indokolta meg, pedig Klári nagyon szerette volna. Csak hallgatott, és nézett az arcába a kerek, barna szemeivel.
- Na, jól van. Akkor te most kicsit távolabb mész rajzolni Valikám, hogy ne zavarjon téged senki. Jó? Addig a nővéreddel beszélgetünk itt. Rendben? – állt fel a pszichológusnő, és a kislányt, másik asztalhoz vezette. – Köszönöm szépen a beszélgetést Valika. Nagyon okos voltál.
Még megcirógatta a kislány fejét.
- Ügyes légy ám! – biztatta, és visszasietett Marihoz.
- Kedves kishúgod van. Minden testvéred ilyen aranyos? – nézett Marikára. – Hatan vagytok. Igaz? Van kedvenced? Vagy ilyesmi nem létezik?
Klári mosolygott, mint eddig is végig, amikor a lányokhoz beszélt. Csak akkor komolyodott el az arca, amikor figyelt rájuk, de a szeme akkor is kedves pillantásokkal cirógatta őket.
- Kedvenc a Laci. Kis dundi és mindig vidám. Sokat nevetünk neki.
- Te is őt szereted legjobban?
- Nem, én Petikét. Ő a bátyám. És Évát, mert ő a legkisebb hugom. Meg Valikát, és Ferit.
- Értem. – nevetett fel Klári. – És a szüleid? Mesélj róluk, mit szoktak csinálni együtt veletek?
Marika szeme csillogni kezdett, ahogy beszélt.
- Apával egyszer csináltunk egy sárkányt. Papírból és fából apu csinálta nekünk. De segített Peti is, és Ferike is neki. Azt mondták, hogy ez nem lányoknak való munka, csak a kergetíse. Aztán nagyon nagyra sikerült, és azt hittük, hogy lent marad majd a földön.
- Nem maradt lent?
- Kivittük a mezőre. Évike nem volt velünk. Ott rohangáltunk, aztán egyszer csak felkapta a szíl, apu nevetett, és mindig azt mondta, hogy na ugyi, megmondtam? Csak szállt, fent a magas égen, ahol a madarak szoktak, és mi futkostunk utána.
- Anyukád nem volt ott?
- Nem, mert Évike a hasába volt otthon és ebédet főzött.
- El szokott menni anyukátok máskor is?
- Kinél?
- Ahonnan nem jön vissza, mondjuk sokáig. Mint most is.
- Nem. Kántoréknál megyen, vagy ide Nyíregyre néha. Mindig hazajön. Most is biztosan. Lehet, hogy mán minket keres.
- A lényeg, hogy baja nincsen. Se baleset, se egyéb baj nem érhette. Talán igazad van, és valóban hazaért már. Akkor mindannyian hazamehettek. Megígérem neked.
Szirmay Klári egyre kevésbé értette, miért kellett ezt a hatalmas családot szétszedni. Csak nézte, hallgatta a két gyereket, csodálta az érzéseiket, és azt, ahogy kifejezésre juttatták összetartozásukat. Belül egyre töprengett. Mi lesz velük? Hogy bírják majd ki idegenben egymás és a családjuk nélkül? Mivé érleli őket ekkora sebbel az élet? A kilenc és a tizenegy évest.
Még tesztlapokat töltetett ki a gyerekekkel, órákig elidőztek. Végül, kézen fogva vitte őket ebédelni, de őt már várta a kocsi, hogy elvigye a harmadik Halál kislányhoz, Évához.
A két nővér kissé felengedve készült a délutáni kirándulás elé, és a mozit is várva, barátkozni kezdtek a többiekkel.
A cikket írta: Zsomwin
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Zsomwin pedig jelesre vizsgázik - minden fejezetnél- írói képességekből.
Kár, hogy a hozzászólásokat nem lehet lájkolni, mert Edittel nagyon egyetértek.
Most olvasok is tovább, láttam van már még egy rész fent.
Pussz, Tündér