újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Elveszetten

Látogatók száma: 36

Ez a történet a szeretteink betegségével való együttélésről szól, mellesleg bekerült egy antológiába, a Van remény pályázaton, melyet egy vallási beállítottságú magazin szerkesztőségi írt ki - ha jól tudom, adventisták.

András érezte, hogy baj van. A játszótér egyszer csak határtalanná lett.
"Talán gonosz szellemek növesztették meg hirtelen” – gondolta riadtan. – „Az is lehet, a világ törvényei változtak meg."
Senki sem tartózkodott a közelben rajta kívül. A szemtelen szél beférkőzött a ruhája alá, aztán továbbhaladt, játékosan feltúrva előtte a megsárgult avart. A kisfiú tanácstalan tekintettel kereste a kivezető utat, de nyomát sem találta.
Szabadtéri játékokat látott mindenütt: piros színű csúszdákat, ide-oda lengő, kopott zománcú hintákat, elhagyatott homokozókat. Mindenből többet számolt, mint amennyinek lennie kellett volna, és ez megijesztette.
András nem akart sírni.
Inkább leült az egyik grafiti - kkel kidekorált padra, aztán gyanúsan csillogó szemmel a gondolataiba mélyedt. Alig pár napja múlt nyolc éves, mégis jól tudta, lennie kell valamilyen magyarázatnak.
Megpróbálta felidézni az eseményeket, a megérkezés első pillanatától kezdve. Abban bízott, ha lassanként perget vissza minden mozzanatot, elkaphatja az átmenetet, amikor a valóság egyszer és mindenkorra megváltozott, de nem járt sikerrel.
A játszótér ugyanolyannak tűnt, mint máskor: harsogóan színesnek és zajosnak, tele kisebb-nagyobb gyerekkel, akik odajártak iskola után kikapcsolódni, mielőtt belevetnék magukat az otthoni tanulásba. Látszólag minden a megszokott mederben folyt, mígnem András egyszer csak engedelmeskedve ösztöneinek felnézett, és ráébredt, hogy mindenki eltűnt mellőle. Először azt hitte, ugratás áldozata, mintha a sok odajáró gyerek és az őket kísérő felnőttek összebeszélhettek volna, hogy becsapják.
Persze hamar rájött, hogy ez lehetetlen, az anyja semmiképp sem egyezett volna bele ilyen rossz tréfába.
A játszótér kietlenné válása csak a probléma egyik részét jelentette. A jelenség másik oldala a látogatók köddé válásánál is rejtélyesebbnek tűnt. Akkor szembesült vele, amikor vaktában hazafelé indult. Egyszerűen nem lelt kiutat a parkból. Olyan távolinak tűnt a szabadulás lehetősége, mintha terület határai végtelenné váltak volna.
A fiú verítékezett. Kitartóan lépkedett, makacsságával akarta megtörni a tájra nehezedő átkot. A bokrokkal szegélyezett, kaviccsal felszórt sétányok azonban nem fogyatkoztak.
Végül hisztérikus harag tört ki rajta. Eszelősen rohanni kezdett, mintha ésszerűtlen viselkedésével legyőzhetné a természetellenes helyzetet. Nagyon sokáig szaladt, de végül feladta, mielőtt összerogyott volna.
Zihálva nekidőlt az egyik fának, próbált lecsillapodni. Szíve légkalapácsként dübörgött, lábizmai elkínzottan zsibongtak. Belátta, a testével sosem győzi le a játszóteret, csakis a szellemével.
Ki kell eszelnie valamit, döbbent rá, különben hamarosan szomjan hal.
Miután lehiggadt a fa közelében álló, festékszóróval összefújt padon, eszébe jutott, hogy a hátizsákjában ott lapul egy csokoládé és egy dobozos kóla, amely nagy valószínűséggel poshadt löttyé változott reggel óta, mivel nem volt kedve elfogyasztani egyiket sem a suliban.
Ujjai remegve találtak rá a nyalánkságokra. Alig bírta megállni, hogy ne faljon be mindent egyetlen pillanat alatt. Lassan, élvezettel rágcsálta a csokoládét, nyugalom áradt szét a lelkében. Olyan intenzíven élte meg a szájában szétáradó, édes mogyorós-karamella ízt, hogy beleborzongott.
A leírhatatlan gyönyörre a pezsgő üdítőital tette fel a koronát. A szénsav marta a torkát, de soha nem ivott még finomabbat a piros doboz tartalmánál. Ezúttal nem nyújtotta hosszúra az élvezetet, elfogyott a türelme. Egyetlen húzásra hajtotta fel a mennyei nedűt, aztán elégedetten böffentett.
Eljött az ideje, hogy szembenézzen a félelmeivel.
Sokadszorra is átgondolta az eddigi jelenségeket.
Először is: a parkból mindenki eltűnt. Nemcsak a felnőttek és a gyerekek, de az anyja is. Az állatok szintén. Sehol nem látott fűszálak közt araszoló bogarat, vagy akárcsak egy árva legyet. Mindenkit elsöpört valami gonosz erő.
Másodszor: a játszótér elvesztette régi határait. A park végtelenné vált. András tudta, meg kell találni a miértekre a választ, mert az élete múlhat rajta.
A kisfiú sok mindenben különbözött a többi gyerektől.
Másként látta a világot, mint ők. Mivel érezte, hogy nem átlagos, leplezte, amennyire tőle telt. Az osztálytársai, a tanárok és a szomszédok mit sem sejtettek. Egyedül az anyja tudott róla, de ő sosem bántotta miatta, inkább úgy tett, mintha ez természetes lenne.
András kortársaival ellentétben már három évesen folyékonyan és gyorsan olvasott. Intelligenciája szokatlanul magasnak számított. Lelke mélyén úgy hitte, hogy egyszer még a világ urává lehet, csupán ki kell várnia. Megpróbáltatásnak érzett minden percet, amelyet gyerektestben töltött, de nem talált módot növekedése gyorsítására, bár mindent megadott volna érte.
Elhessegette a zavaró gondolatokat. Visszatért a lényeges problémához.
Hogyan győzheti le a játszótéren uralkodó erőket?
Végül azt találta ki, lennie kell valakinek a közelében, aki ezt teszi vele.
Az ismeretlen valószínűleg erősebb nála, másként nem szórakozhatna vele. A gyermek megértette, mindez csak az agyában történik.
A nem mindennapi kisfiú eddig úgy vélte, különleges teremtmény, aki uralkodásra termett. Nehéz volt azzal szembesülnie, hogy valaki hatalmasabb nála. Koncentrált, aztán mély meditációba süllyedt.
Szelleme nemsokára elvált a testétől.
Kívülről szemlélte magát, saját porhüvelyét tekintve egyetlen létezőnek. Rövidesen vékony aranyszálakat pillantott meg, amelyek tudatához hamis képeket kötöttek. Acsarogva szaggatta őket, eljutva általuk a körülötte hullámzó illúziók tartóoszlopaihoz. A bronzszínű hengerek masszívak és sérthetetlennek látszottak, szilárdságuk mégsem győzte meg.
Összeszorított ököllel ütni kezdte őket.
Torkából üvöltés tört fel. Már az első csapásokkal is repedéseket idézett elő. A következő pillanatban az oszlopok egyszerűen szétrobbantak. A tudatát körülvevő burok megremegett, aztán szétpukkant. Magától karnyújtásnyira végre megpillantotta ellenfelét, aki ugyanúgy nézett ki, ahogyan ő. Ádáz haragra gerjedt. Vijjogva támadott, hogy véghezvigye a lehetetlent.
A játszótér hirtelen az eredeti méretére zsugorodott.
András újra meghallotta a körülötte nyüzsgő gyermekek zsivaját.
Visszazuhant a valóságba, melyben különös, zárkózott kisfiúként önmagával küzdött.


*



– Érdekes kisfiú – mondta félénken a szemüveges férfi, enyhe pocakkal megvert férfi a jó alakú nőnek.
A csinos, harmincas éveiben járó anyuka nap, mint nap felbukkant a környékbeli játszótéren, gyermeke kíséretében. A mosolygós agglegény már régóta felfigyelt rájuk, és időnként próbált udvarolni az asszonynak. Az sosem viselkedett elutasítóan, de bátorítóan sem.
– Igen – sóhajtotta a hölgy. – Sajnos autista. Ha kiszabadulna ebből az állapotból, felemelkedhetne.
– Szomorú – állapította meg gyámoltalanul a botcsinálta udvarló.
– Az orvosok szerint olyan harcot vív, amit sosem nyerhet meg – közölte a nő tárgyilagos hangon, keserűség nélkül.
A férfi hallgatott néhány pillanatig.
– Lehet, hogy győzni fog egy napon – mondta kínjában, miközben ostobának érezte magát kimondott szavai miatt.
– Talán – mondta a nő, aztán elfordult.
Barna szemében megcsillant a lemenő nap, ahogy a kisfiára nézett. Aznap tudomást sem vett többé hódolójáról. Szelíd mosollyal András felé nyújtotta a kezét, aztán lassan, szeretetteli csendben hazafelé indultak.

A cikket írta: Maggoth

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Nagyon köszi :)
Nagyon jó cikk :)
Köszönöm Mochery, Ginesznek szintén :)
Még sosem hallottam/ olvastam autista szemszögéből megélt történetet. Tényleg nagyon szépen és szemléletesen lett megírva.
Amíg nem olvastam, hogy autista gyermekről van szó, azt hittem egy hétköznapi ember vívódásairól szól (talán átvitt értelemben), mert jó magam is és sokan mások szintén rengeteget küzdünk önmagunkkal. De persze ez nyilván más, mint az ő esetükben.
Tetszik a cikk!
A harcot mindenkinek meg kell vivnia, ki kevesebb energiát fektet bele ki többet. Az autistának a környezete is nagyon nagy harcot viv a mindennapokkal.Szemléletes nagyon jó irás...
Nagyon szépen köszönöm :)
Szemléletesen írtál az elveszett ember vívódásairól. Sajnos ezt a harcot nem András fogja megnyerni, de milyen jó lenne, ha egyszer ennek is megtalálnák a gyógymódját.
Sokszor érezzük magunkat elveszettnek, ilyenkor mi is bezárkózunk a félelmeink elől, majd ki-ki előbb vagy utóbb megtalálja a kivezető utat.
És az ilyen írásokból sokat lehet tanulni.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: