Ha a jelen múlttá lesz…

Látogatók száma: 73

Úgy érzi, a válás olyan, mint a kanyaró, előbb-utóbb át kell esni rajta.

Szeszélyes szél fodrozza a tó vizét, a szenvedélyes horgászok mégis kitartanak a parton, új csalit tűznek a horogra és órákig képesek figyelni a kapásjelzőt, reménykedve, hátha egy éhes kóbor hal akad a horogra. Olyanok, mint én vagyok, gondolja Zina, miközben fél szemmel a kisfiát figyeli, aki egyik horgásztól a másokhoz rohan, kérdez és válaszolnak neki, s máris fut tovább, mint egy kiscsikó. Szűröm a vizet több horoggal, mégsem akad rá érdemleges férfi. Csak a szúrós, semmirevaló sügérek akadnak fenn, nem győzi őket visszadobni a vízbe.

A horgászok legalább tudják, mire várnak, attól függ, milyen készséggel horgásznak és milyen csalit használnak, a kishalra rabló halat várnak, a pufira növényevőt, végül mégis örülnek minden fogásnak, mert sikerélményt jelent számukra. Szinte másodlagos, mi kerül otthon a serpenyőbe, keszeg, harcsa, amur, ponty vagy süllő, a lényeg, kifogni legalább egyet a vízből. Egy méretest, amelyet nem kell elrejteni a halőr elől, sőt, dicsekedni is lehet vele, főleg a horgásztársak előtt.

Az első válóperi tárgyalástól kezdődően minden délután kijönnek a tóhoz sétálni a kisfiával, mert minél kevesebb időt akar a közös házban tölteni. Fél hét körül beülnek a Mc Donaldsba, megvacsoráznak, hazamennek, megfürdeti és lefekteti Kisdömét, dolgozik egy órát a számítógépén és maga is nyugovóra tér, a gyerekszoba melletti vendégszobában.

- Anyuuuuuuu…..- szalad vissza Kisdöme, az ötévesektől kitelő legnagyobb kiáltással– gyere, horgászhatok! Azt mondta Lajos bácsi, hogy ad nekem egy botot!

Ódzkodik, nem illik senkit zavarni, de Kisdöme megfogja a kezét és húzza maga után.
Az öreg horgász lassan feláll, egyik botján emelkedik a jelző, majd visszamegy, újra emelkedik, újra visszamegy, a harmadik húzásra koppan a jelző, de azonnal felkapja a botot, amelyet ívbe hajlít a hal súlya. Egyenletesen tekeri az orsót az öreg, már megmutatkozik a ponty, égnek veti sárgás hasát, csap egyet és húzza a damilt a víz alatt. Hiába vergődik, egyre közelebb kerül a parthoz.
- Fogja csak a szákot, gyorsan, kislány, mindjárt a parthoz ér!

Zina nem tudja, hol keresse a készséget, Kisdöme azonnal tudja, mit kell megfogni és az anyja kezébe nyomja.
- A feje felé tartsa, majd belevezetem!

Alig tudja kiemelni a partra az ötkilós tükörpontyot. Nevet az öreg, kiszedi a horgot a hal szájából és a haltartóba teszi. Megtörli a kezét, megbillenti a kalapját és kezet nyújt Zinának.
- Jó napot kívánok! Örvendek! Barta Lajos vagyok!
- Üdvözlöm, Palcsó Zina!

Az öregnek tetszik a fiatalasszony kemény kézfogása. Végignéz rajta, nevet a szeme, takaros fehérnép! Az izgalomtól Zina fehér bőrén felsejlenek a szeplők, kék szeme zöldes árnyalatba hajlik, és kapkodja a levegőt.
- Nyugodjon meg, kedves, lesz még dolga, ha a halak is úgy akarják. Amott, abban a kis zsákban talál egy összecsukható széket, vegye ki és üljön le. Addig a kislegénynek felszerelem az unokám készségét. Gyere, kisöreg, megmutatom, hogyan kell keszeget fogni.

Kisdöme issza az öreg szavait, összehajolnak és duruzsolnak egymás közt. Kicsit arrébb mennek, nehogy a kisfiú első próbálkozásának eredményeként a fiatalasszonyba akadjon a horog.
- Aztán csak ügyesen Döme fiam, ha lebukik az úszó, azonnal rántsd fel a botot!

A saját botját is felszereli és messze, a tó közepére bedobja a horgokat.

- Onnan jött a ponty. Hátha éhesek a barátai is.

Komótosan leül, s csak akkor néz a fiatalasszonyra. A lemenő nap sugarai narancssárga fénybe vonják a láthatárt. Hét óra lehet, ideje vacsorázni.

- Szeretik a sült szalonnát? Azt pakolt az asszony, meg egy szál kolbászt, hozzá paprikát, paradicsomot, egy fél pille kenyeret. Ne szabadkozzon, itt a szabadban, olyan étvágya lesz az embernek, hogy csak, no! Addig figyelje a kapásjelzőket, amíg elkészítem a harapnivalót, közben ránézek a gyerekekre is.

Kisdöme is fél szemmel az öreget nézi, mint pakolja ki az elemózsiát a tiszta fehér vászon szalvétára, és három jókora, vastag szelet kenyérre halmozza a sült szalonna szeleteket, a kolbász karikákat és vékony paradicsom hasábokkal borítja az egészet.
- Gyere, Döme, vegyél egy kenyeret, aki dolgozik, az megéhezik. Fogyassza, fiatalasszony, ne kéresse magát.

A vízen egy fodor nem sok, annyi sincs, sima a felülete, mintha valaki kivasalta volna a tetejét. Mind a hárman csendben falatoznak. Döme kezében billeg a nagy szelet kenyér, farkaséhesen falja, mint aki egy hete nem evett. Zina aprókat harap, hátha nem ízlik, nem szokott zsíros ételt enni. A negyedik harapás után kisfia nyomában halad, ami a falatozást illeti, láthatóan ízlik neki a nem várt vacsora.

- Akkor egészségünkre – nyújtja az öreg az ásványvizes palackot a gyereknek. - Most eredj, húzd ki a botodat, már nincs rajta csali. Teszünk rá újat.

A kisfiú elmegy a botjához, küzd vele, amíg kihúzza.
- Magának, fiatalasszony, adok egy üveg sört, kortyolgassa el. Ha meg nem sértem, mikor váltak el?
- Köszönöm – nyúl a sörért. - Miből gondolja, hogy elváltam?
- Nem kell hozzá diploma. Csinos, fiatal nő, egyedül sétál a kihalt tóparton, estefelé. Vagy elvált, vagy válni fog. Mert egyedül van, és magányosnak érzi magát.

Mielőtt válaszolna, visszatér Kisdöme és az öreggel pufit tesznek a két horogra, az etetőkosárba meg gyurmafélét tömködnek, majd együtt arrébb mennek, bevetik a horgot.

Észreveszi, hogy kapás van, az öreg botján felkapja és kiabálni kezd. de az öreg nem jön vissza, csak odaszól:
- Húzza csak ki, fiatalasszony, az a magáé, amit kifog! Csak ne adjon neki zsinórt, mert akkor elmegy!

Zina homloka gyöngyözik az izgalomtól, csak tekeri az orsót folyamatosan, ahogyan az öregtől látta, húz a hal rendesen, de nem jön fel, csak a víz szélén dobja fel magát, és az öreg azonnal megszákolja. Szép négykilós süllő. Az egyik horog a hátába, a másik meg a farka tövébe akadt bele. Az öreg horgász szájbilicset tesz rá és zsinórral kiköti egy karóhoz.
- Az egyik legfinomabb hal! Szép volt, kislány!
- Anyu, megfoghatom?
- Szó sem lehet róla – morog az öreg – egy horgász nem hagyhatja el a botját. Majd otthon megsimogathatod.

Kisdöme duzzog, de igaza van Lajos bácsinak.
- Tudja, fiatalasszony, pontyot akartunk fogni, kukorica volt a horgokon, de az etetőkosárban lévő kukoricadarából meg kenyérbélből készített etetőanyagot elkezdték a kis keszegek csipegetni, arra csapott rá a süllő, és ahogyan maga bevágott a bottal, a két horog beleakadt a halba és kifogta a süllőt a ponty helyett. Azért a jó horgász nem dobja vissza! Mind a kettő nemes hal és finom! Csak másként kell elkészíteni! Iszik még egy sört? Nem? Azért én ihatok, ugye?

Zina bólint, de úgy összeszorul a torka, hogy szólni sem tud.

- Ötvenéves házasok vagyunk az asszonnyal. Amikor elvettem, azt hittem, hogy egy galamblelkű leány a feleségem, amolyan keszeg féle. Aztán hamarosan kiderült róla, hogy csuka, egy valódi ragadozó. Mindent meg akar szerezni, ravasz, gonosz, falánk. Azóta horgászok, ha csak tehetem, még mindig jobb, mintha marakodnánk. Vagy elváltunk volna. Három gyereket neveltünk fel. Mindenünk megvan, de ez főleg a feleségemnek köszönhető. Voltak szeretőim, de senki nem tudott róluk. Egyik sem volt falunk béli. Megtapasztaltam, ha a jelen múlttá válik, megszépül. Elvésznek a gondok, a hétköznapi bosszúságok, Csak a jó marad meg. Az emlékekben is. No, elfogyott a sör, mindjárt lemegy a nap. Miben viszik el a süllőt? Adok egy szatyrot. Majd visszahozzák. Alkalomadtán. Gyere csak Döme, kivesszük a halat!

Zina azon az éjjel nem sokat alszik.

Egy hétig minden este hármasban járják a tópartot, hogy visszaadják az öregnek a szatyrot.

A süllő egyébként sem lesz soha kanyarós.