Őszutó
Látogatók száma: 42
Az ezernyi színben pompázó falevek egymáshoz simulnak a vastag, sötétbarna, szárazon zörgő avarban, amely nagyokat roppan léptem alatt. Valahol felettem, a magas fák koronái csúcsa körül cikáznak a szülők mellől előre rohanó szélgyerekek, akik képtelenek csendben közlekedni, mintha csúfolódnának velem, hogy hiába igyekszem, úgysem tudok elmenekülni felmenőik elől. Meglásd, könnyedén felkapják előttem a vastag avarszőnyeget, s addig rázzák, mígnem alkotó elemei egymás kezét elengedve örvénylenek körülöttem, belecsapódnak a szemembe, rátapadnak az arcomra, szokatlan, véletlenszerű mintába ragadnak a vízhatlan dzsekimen, s majdan vakon bolyonghatok a titokzatos, félelmetes hangokat hallató erdőben, melyben megriadnak a vadak is, és többé nem tőlem félnek, hanem a természettől, akár meg is támadhatnak, hiszen esélyem sem lesz elővenni a puskámat, hiába lesz kéznél, ott lógva a jobb vállamon, többé nem vadász leszek, hanem gyenge, elejtendő préda, kinek félelmében összeszorul a torka, ezért képtelen leszek utánozni a sarokba szorított vad nyüszítését. Halántékomon és a hátamon érzem a gyöngyöző verítékből táplálkozó apró patakok csordogálását, nekifeszülök a dühös szélnek és rohannék, menekülnék, de lában egy nyomban tapossa a ritkuló avart, anélkül, hogy akár egy jottányit is előre haladhatnék. Hideg homlokomra meleg tenyér tapad, felpattan szemhéjam, és meglátom hálószobánk mennyezetén a ritkára engedett redőny résein betolakodó pirkadat vékony fényét.
Felébredek. Fellélegzek. Fejem nejem nyakába fúrom, átkarolom vékony vállát, és megnyugodva halk szuszogással hagyom, hogy békésebb tájakra csábítson a megnyugtató álom. Mire egy óra múlva feleszmélek, már egyedül fekszem az ágyban.
Alig pár perc, s újra élednek fejemben a munkáltatómnál suttogva emlegetett nem szeretem értelemmel megtöltött szavak: létszámleépítés, átszervezés, felszámolás, melyek Damoklész kardjaként hetek óta fejünk felett függenek,és mi alkalmazottak pontosan tudjuk, hogy bármelyikükkel lecsaphatja fejünket a mindenható cégtulajdonos. Hasonló helyzetet a nyolc év alatt négyszer is átéltem, különösebb félelem nélkül, ám az élethelyzetem alapvetően megváltozott.
Hetek óta rémálmok gyötörnek, fáradtan ébredek, és napközben is ott mocorognak lelkem mélyén némán a ki nem beszélt negatív gondolatok, holott örülnöm kellene, mert kis családunk új taggal bővül, két hónap múlva megszületik az első gyermekünk, akit idehozunk, a huszonhat négyzetméteres bérelt garzonba, melyben jelenleg talpalatnyi szabad hely sincs, pedig a gyerekágyat muszáj lesz beállítani valahová, pelenkázó is kell, és a babakocsinak is helyet kell szorítanunk, legfeljebb kidobjuk az egyetlen ruhás szekrényünket, majd az ágyneműtartóba gyömöszöljük kevéske ruháinkat. Az orvosnak és a szülésznőnek adandó paraszolvencia ott lapul a borítékban kettőnk oklevele között, onnan nem veszik el, onnan nem vesszük ki, mert elolvad a pénz, mint hópehely az izzó parázson, pedig spórolósan élünk, saját lakásra gyűjtünk, csakhogy megtakarításunk lineáris növekedéséhez az ingatlanárak négyzetes emelkedése párosul, ezért bár folyamatos meneteléssel araszolunk célkitűzésünk felé, a távolság tovább növekszik közöttünk. A lakásokat bérbeadók többsége magánszemély, akik azt egyszerű pénzügyi befektetésnek tekintik, és mi, szegény fiatalok, csillagászati összegeket fizetünk bérleti díj gyanánt, miközben gyűjtenünk kell a saját ingatlan megvásárlásához szükséges önerőre, hogy szerencsés esetben harmincéves korunk körül életkorunkkal azonos időtartamra felvegyük a lakáshitelt, s megkönnyebbülten végre eladósodhassunk a banknál, lehetőleg szülessen három gyermekünk és végre boldogan éljünk, míg meg nem halunk. Hiába tiltakozom, hogy nem akarok öröklakást venni, ingatlanba ölni minden filléremet, és inkább laknék állami bérlakásban, amit a családom létszámának alakulásához, továbbá jövedelmi viszonyaimhoz igazíthatok, különösebb anyagi megrázkódtatás nélkül bármikor másikra cserélhetek, ámde hangom elvész az egymást személyeskedésig szapuló politikusok hangzavarában, akik úgysem figyelnek rám, mert nem érek fel hozzájuk, hiszen megkérdezésem nélkül tudni vélik, hol szorít a cipőm, s a maguk eszközeivel segítenek rajtam, majd csodálkozva hangoztatják, hálátlan polgár vagyok, mert nem veszem igénybe azokat, pedig például három gyerek esetén mekkora adókedvezményt biztosítanak számomra, csakhogy a munkaadóknak erről elfelejtettek szólni, emiatt nincs annyi jövedelmem, hogy éljek vele. Ugyan,mit nagyzolok, lassan a szakmámban egyáltalán nem lesz munkám, ám nem rettegek a kétkezi munkától, sőt, megnyugtat, mindössze az a gondom, miért kell a diákhitelt törlesztenem, ha önhibámon kívül a felszedett tudásom használaton kívülivé válik és vélhetően hosszú ideig parkoló pályán vesztegel, miközben fizikai munkásként a minimálbérnél alig keresek többet?
Nem, gondolkodnom kell, ez nem igazán járható út, hiszen férjként és apaként hármunkról kell gondoskodnom, ahogyan azt tette az apám, a nagyapám, a dédapám, annak árán is, ha családját és háztartását összepakolni kényszerült, hogy nagyobb jövedelem reményében új helyen telepedjen le, ahogyan példájukat követte a nővérem is, aki a második gyermeke hároméves korában óvodás lett, s őt nem vették vissza a munkahelyére, amivel önkéntelenül is jót tettek vele, mert megpályázott egy európai állást és ma havi nyolcezer EU-t keres Észtországban. Követem példáját, erre a családi hagyományok is köteleznek, ám kímélendő a feleségemet, vele majd csak végeredményt közlöm, egyébként is, ott áll a tűzhely előtt, háttal nekem, így nem látom, min ügyködik, de az orromba kúszó sült szalonna és tojás illata felkelésre késztet, mert elkészült a reggeli, melynek elfogyasztása közben kigondolom, milyen indokkal tudnék ellógni az internetes kávézóba új állás után nézni, miután a szombat délelőtti időpontban vélhetően zavartalanul kutakodhatok. A sors a maga kiszámíthatalna módján megoldja a gondokat, lám, most is reggelizni hív a nejem, s miközben az ágy és az étkezőpult közötti kétméteres teret átszelem, megkér, délelőtt vegyek nyolcforintos zsemlét a multinál és mosogatószert a filléres boltban, addig ő kitakarít és elkészíti az ebédet!
Hajrá, biztatom magam, minden megoldódik, csak tenni kell érte!
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.