Nosztalgia
Látogatók száma: 81
Már a készülődéskor elmegy a kedve az egésztől.
Odakinn fehér paplan alá bújnak a házak, előttük, a pakolóban álló autók, és a park padjai, meg a fák ágai is hótól roskadoznak. Innen, bentről, békés a kinti világ, nem kell a jégtől síkos járdán bukdácsolni a buszmegállóig, a hidegtől toporogni várakozás közben, majd tíz megállónyit zötykölődni, beszívni az utasok nedves ruházatának illatát, és kétsaroknyi sétát követően, a falhoz rögzített korlátba kapaszkodva leereszkedni a szuterénbe, a buli helyszínére.
Nem kellett volna elfogadni a meghívást, de ha már megtette, még nem késő kimenteni magát.
Biztatja magát, ilyet sosem tettél, most, nyugdíjasként, ne kezdj el szélhámoskodni, az nem áll jól neked!
Nosztalgia táncest, az kell neki, a fájó ízületeinek. Kinyitja a szekrény dupla ajtaját. Nincs is mit felvenni. Legalább is tánchoz öltözni nem tud, mert kosztüm kosztüm hátán, azokban járt dolgozni. A nyári göncök között talán találna még koktélruhát, de azt most nem veheti fel.
Végül a palaszürke kosztüm mellet dönt, jó lesz az a fekete blúzzal, melyen a minta az itt-ott egymásba kapaszkodó fehér karikákból áll. Felveszi hozzá a lapos sarkú bokacsizmát és kész. Egy óránál tovább nem marad ott, annyi pontosan elég lesz ahhoz, hogy üdvözölje az ismerősöket, azt a két kolléganőjét, aki meghívta a buliba. Ráadásul Lilla éneklésre adta a fejét. Annak idején a céges színjátszó körben együtt szerepeltek. Szép idők voltak, mert fiatalon minden friss élmény újabb kalandra sarkallt, félelem nélkül fejest ugrottak a rizikós helyzetekbe, mégsem esett bajuk.
Csúszkál a csuklós busz a jégbordás úton.
A végén nem tud tovább menni és leszállítják az utasokat, lehet gyalog folytatni az utat, de akkor bizony hazafelé veszi az útját.
A pinceklubban annyi öregembert és öregasszonyt látott, mint legutóbb a nyugdíjintézetnél, amikor egy évvel korábban az ügyeit intézte. Csakhogy itt mindenki mosolyog, láthatóan a kemény mag itt is kialakult. Azon már meg sem lepődik, hogy több a nő, mint a férfi.
Befizeti a belépő díjat, egy ezrest, ami nem kevés, de üsse kánya, ma mulatni akar.
A ruhatárban elveszik a kabátját, kap egy bilétát és mire elteszi, odaperdül mellé Lilla.
- Jaj, de örülök, hogy eljöttél! Szervusz, Ilikém, gyere, odakísérlek a társaságunkhoz.
Három nő és két férfi alkotja az asztaltársaságot, bemutatkozunk, ám szokás szerint nem tudja megjegyezni a neveket. A kopasz, kedélyes úr azonnal tölt egy pohár forralt bor, amely nagyon finom, kár, hogy az alkohol tartalma minimális.
A következő kancsó bort Ili hozza, egy tányér pogácsa kíséretében. Hamarosan előkerül a másik kolléganője is, aki egyben az est házigazdája. Pár perc múlva megkezdődik a műsor.
Lilla énekel, egészen jól, egyfolytában, vagy fél órán keresztül, majd átveszi a terepet a lemezlovas, a hetvenes, nyolcvanas évek zenéjét pörgeti.
A szocreál pinceklub semmit sem veszített a bájából, feltéve, ha valaha volt neki. Anno KISZ klubként üzemelt, és pontosan ugyanezen korosztály táncolt ugyanerre a zenére.
Ili kiszúrja, hogy az átellenes sarki asztalnál ülő magas, ősz úr szeme megakad rajta.
Eleinte véletlenül néz rá, később pedig nyíltan figyeli minden mozdulatát.
Most jól esne egy cigaretta, ám az asztalnál ülők között egyetlen dohányos sem akad, így magányosan verekszi át magán a táncolók tömegén és megy fel az utcára. Friss a levegő, jól esik beszívni, hiszen a klubban most sincs szellőzés.
Táskája aljából előkotorja a cigarettás dobozt, csak az a fránya öngyújtó bújt el valahová.
- Kezeit csókolom! Megengedi, hogy tüzet adjak?
Mély férfihang szól a háta mögül. Megfordul, és szembe találja magát a magas, ősz úrral.
- Jó estét! Megköszönöm.
- Engedje meg, hogy magával tartsak. Dr. Tóth Gyula vagyok.
- Vass Istvánné, Ili, örvendek.
Öt perc nagyon sok idő, ha jól kihasználják, s miután tudja ezt az öregúr is, kihasználja a cigarettányi időt. Semmiségekről beszél, az időjárásról, arról, hogy itt lakik a körúton, számára lejárni a klubba felér egy kisebb egészségügyi sétával. Megremeg az asszony kezében a cigaretta, miközben összehúzza magán a kosztüm kabátot. Gondolkodás nélkül leveszi a zakóját és az asszony vállára teríti, ahogyan az elvárható egy igazi úrtól.
Ili zavarba jön a gesztustól, ám jól esik hátának a meleg.
Gyula már nem hagyja magára Ilit, a klubban a helyére kíséri és két perc múlva felkéri táncolni.
Lassú, összebújós szám következik. Érzi, amint határozottan vezeti a férfi, mégis oly gyengéden, amely biztonságot ad neki a táncban. Egyszerűen rátör a déjà vu érzés, amely tovább fokozódik a következő dalnál, amely egy keringő.
Könnyű Gyula karjában keringőzni, szinte észre sem veszi, hogy a többiek kitérnek az útjukból és körben állva őket figyelik. Lehunyja szemét, átadja magát a zenének és megbízik partnerében.
Ismét húszéves és az egyetemi aulában ezüsttel átszőtt ruhájában szédülésig keringőznek Istvánnal, miattuk folytatódik a tánc egy újabb keringővel, egyedüliek, akik táncolnak, a többiek csak nézik, mily szép, összeillő pár és a végén felhangzik a taps. Nyolcszáz tenyér csattan, és ők zavarban vannak, István gyengéden átöleli és csókot lehet a homlokára. Akkor érzi először, hogy összetartoznak.
Vége a zenének, és ismét felcsattan a taps.
Hozzásimul partneréhez, oly jól esik elveszni István karjaiban! Most is kap egy puszit a homlokára.
Kinyitja a szemét.
Ez nem az egyetem aulája, hanem egy lepukkadt pinceklub és nem István öleli át, hanem egy idegen magas öregúr. Végigpillant magán, és az ezüsttel átszőtt égszínkék báli ruha helyett szürke kosztümben és fekete blúzban van.
Öt perc múlva szinte szalad a körút felé, még nyolcra hazaérhet, akkor kezdődik a televízióban a kedvenc sorozata.
- Jaj, kedvesem, ne siessen annyira, mert sohasem fogom utolérni!
Gyula fut utána, kissé kimelegedve, gyorsan szedve a levegőt.
Megáll és bevárja.
- Ne fusson, még elesik!
- Miért tűnt el, kedves?
- Sietnem kell haza. Várnak.
- Ki várja otthon?
- Az emlékeim.
- Meghívhatom egy kávéra? Egy sarokra innen, a kedvenc kávézómban harminchat féle kávéból választhat. És sarokházat is kaphatunk. Emlékszik rá?
- Igen. Torta tejszínhabbal borítva.
- Pontosan.
Mit mondjon? Istvánnal is mindig sarokházat ettek a presszóban, ha éppen telt rá az ösztöndíjukból.
A kávézóban fiatal a személyzet és a vendégek is harminc év alattiak. Minden szem a jól öltözött idős párt nézi.
Az idős hölggyel oly szeretettel bánik az öregúr, mintha most szövődne közöttük a szerelem. Ez tűnik fel a sarokban ülő fiatal párnak is, és lány halkan a fiú fülébe súgja:
- Mi is ilyenek leszünk ötven év múlva?
A pincér mosolyogva teszi az idős pár elé a két kávét és a sarokházakat, melyeket a két öreg szinte gyermeki mosollyal azonnal falatozni kezd.
- Dehogy leszünk! – válaszol a fiú. – Én sohasem veszek fel öltönyt, te pedig nem szereted a süteményt!
Kép: http://canadahun.com/forum/showthread.php?23973-S%C3%BCtem%C3%A9nyek/page35
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nagyon üdítő kis történet. És teljesen valósághű. Ilyen gondolatok keringőztek bennem is, mielőtt elindultam arra a kései összejövetelre. Én is megszöktem, még időben, hogy elérjem a buszt. Csak éppen utánam nem jött az az "öregúr", aki mellettem végig nyomta a sódert. De táncolni ő is tudott! :-)
Pussz,
Éva
Ez nagyon jó volt! Gratula! Még olvastam, én is ott voltam a KISZ klubban.
A húszas éveimben azokra a 40 éves nőkre, akik felbosszantottak, kapásból ráragasztottam a vén kurva jelzőt!
És tessék, most itt vagyok én is 41 évesen! Hihihihi :D
Így múlik el a világ dicsősége...
pusz
Juli
Nagyon tetszik a cikked és ráadásul egy új süteményt ismerhettem meg, ami nem egy utolsó szempont!
Köszönöm!
Pussz,
Tündér
Bájos, és szépen van megírva! Gratulálok!
Pussz: emillio
Pszi: Ilona