János bácsi utazása I. rész

Látogatók száma: 62

Hiába, az asszonynép már csak olyan, hogy ötvenévi házasság alatt sem tanulja meg, kár titkolni bármit az ura előtt, úgyis kiderül. Julcsa sem kivétel, bár annyi ezresem lenne, ahányszor lebuktattam. Sose emeltem rá a kezem, csak kiabáltam vele, ő meg előadta a bűnbánó Magdolnát, fogadkozott, hogy többé nem teszi, néha elsírta magát, ráhagytam azt is, mert jó asszony, csak néha túlzásba visz dolgokat és a fiáért meg az unokájáért a tűzbe menne.

Sajnos, csak egy gyerekünk sikeredett, elkényeztettem, amennyire tudtam, de megtanítottam dolgozni, egyetemre járattam, pedig itthon is elkelt volna a munkáskéz. Nem jött haza, Pesten maradt és a rendszerváltáskor meggazdagodott nagy hirtelen, amikor meg rákérdeztem, hogy nem lesz ez így jó fiam, csak nevetett, maga nem érti ezt, apus, csak jókor voltam jó helyen.Egyre gyorsabban gyarapodott, drága kocsikkal járt, villát vett, és szert tett egy fineszes pesti ügyvédnőre, aki elvetette magát vele, gyorsan szült neki egy fiút és attól kezdve az én drága jó fiam úgy megváltozott, hogy alig ismerek rá.

Megmondtam neki, hogy nekünk nem kell a pénze, ne is küldjön egy vasat sem, megélünk a magunk kenyerén. Hallotta Julcsa is, pontosan tudta, ha egyetlen fillért elfogad a gyerektől, akkor biztos, hogy szíjat hasítok a hátából. Józsi is értett belőle, azóta csak ajándékokat hoz, abszolút feleslegeseket, ott állnak évszámra bontatlan csomagolásban a tiszta szobában, a szekrény tetején.

Hanem az asszony most olyat tett, hogy valóban kedvem lenne visszakézből pofán vágni. A nagy szerkény legfelső polcán, az ágynemű alatt tartjuk a megtakarított pénzünket, ami majd a temetésünkre kell, hát nem elvett belőle az asszony százezer forintot, hogy Balázs unokánknak adja, mert olyan szépen kérte, hogy adjon neki kölcsön. Nekem bezzeg egyikük sem szólt és nem jöttem volna rá, ha Laci sógor nem jön a pénzzel, amit két éve kért kölcsön, és azt tettem a többihez. Ha már kézbe vettem, megszámoltam.

Ne gondolja senki, hogy lelketlen vagyok, meg a sírba akarom vinni, de miért nem állt elém a gyerek, és szemtől szembe kért volna pénzt, akkor kivettem volna a takarékból és vissza se kérném tőle, úgyis minden az övék lesz, ha lehunyjuk a szemünket. A temetésünkre való azért tartom otthon, hogy az a kényes menyem meg ne szóljon bennünket, még holtunkban sem, hogy nekik kell eltemetni bennünket, mert ahhoz a kevéske megtakarításunkhoz csak a hagyatéki tárgyalás után tehetik rá a kezüket.

Miért a nagyanyjától kér pénzt a huszonegy éves egyetemista Balázs gyerek, amikor mi azt a nyugdíjunkból spórolgattuk össze, apránként, mert kettőnknek összesen százhatvanezer forintot hoz havonta a postás.

Napok óta ezen jár a fejem, hiába mondta az asszonynak, hogy megadja, nem keres egy fillért sem, miből adná meg?

Ma reggel úgy ébredtem, hogy felmegyek a fiamhoz és elkérem tőle a százezret, belőlem ne csináljanak hülyét! Julcsa jajveszékelt, hogyan tehetek ilyen, inkább hívjam fel telefonon. Dehogy hívom, ott vannak az utazási kedvezmények, egyet sem használtam ki belőlük és lassan lejárnak.

Taxival megyek a Keletitől, mert az asszony úgy felpakolt, mint a málhás szamarat. Kacsát, tyúkot küld felpucolva, meg kalácsot, egy szilke lekvárt és ötven tojást, amire nagyon kell vigyáznom, nehogy összetörjenek.

Ménkű nagy irodaházban van a fiam cége, ott bérel egy emeletet. Szerencsére készséges a portás, felkísértet, mert eltévednék.

Hosszú körmű, csecses lányok fogadnak, azaz nem fogadnak, csak mindketten végignéznek rajtam, azt hiszik, kéregető vagyok és ki akarnak dobni. Csak az igazolványom alapján hiszik el, hogy valóban a fiam apja vagyok. Elkezdenek ajnározni, hogy János bácsi így, János bácsi úgy, leültetnek egy fotelbe, pogácsával kínálnak meg kávéval, narancslét is hoznak és megsúgja a szőkébb, ha akarom, viszkit is kaphatok.

Józsinál külföldi vendégek vannak, várnom kell, de nem bánom, már elfáradtam reggel óta, pedig csak utaztam, ültem három órát a vonaton.

Vizelnem kell, már nagyon feszít a hólyagom, de szégyellem megkérdezni, hol van a wc. Kimegyek a folyosóra, mondom a lányoknak, a barna kislány bólint, hogy rendben van, a mosdót keresném, az balra , a folyosó végén van, teszi hozzá és már futok is.

Visszafelé már csak sétálok. Nyitva az egyik ajtó, bepillantok, fiatal lányokat és fiúkat látok egy konyhaszerű helyiségben, kávét isznak, beszélgetnek. Nem titkolom, kicsit megállok és hallgatózok.

- Hallottátok, hogy a tulaj fia rászokott a drogra Amerikában? Azért is kellett hazajönnie, nehogy börtönbe csukják.
- Ugyan, Tamás, ne beszélj butaságokat, Balázs egy klassz srác. Az irigység beszél belőled.
- Igaza van Tamásnak! Saját magam láttam a faxot, amivel a főnök letiltatta a fia bankszámláját, hogy ne legyen pénze a drogra.

Jobb, ha nem hallgatom tovább.

Milyen szülők a fiamék? Nem tudják megnevelni a fiukat? A fiam a pénz után fut, a pipiske menyem meg csak cifrálkodik.

Úgy érzem, felmegy a vérnyomásom, meg kell keresnem a gyógyszeremet, Julcsa mindig a pénztárcámba teszi. Ott is van. Biztosan látszik rajtam, hogy nem vagyok jól, mert a két kislány ott dong körülöttem.

Amint jobban érzem magam, megkérem a szőkét, ő jobban tetszik nekem, mint a másik, hogy hívja fel az unokámat, azonnal jöjjön ide! Én üzenem neki!

Egy órakor végre vége a megbeszélésnek és Józsi megropogtatja a vállam:

- Szervusz, apa, de jó, hogy látlak! Régóta készülök meglátogatni benneteket, de szűkén vagyok az időnek.

A fiam irodájában szinte elveszek a nagy fotelben. Úgy érzem, fel sem tudok állni belőle.

- Itt van, fiam, amit az anyád küldött, tedd be a hűtőbe a kacsát meg a tyúkot, csak itt ne feledd.
- Köszönjük, apa, de emiatt igazán nem kellett volna fél napot vonatoznod!
- Nem is emiatt jöttem! Volt nálunk Balázs és kölcsönkért anyádtól százezer forintot. No, azért jöttem, mert az a pénz a temetésünkre volt félretéve. Várj csak, másról is szó van. Narkós a fiad. Majd én leszoktatom róla! Már üzentem neki, hogy jöjjön ide!

Zavarban van a fiam, sajnálom is, meg dühít is.

- Szomorú vagyok, hogy nem törődsz a családoddal. Erre tanítottalak? Csak a pénz az istened! De az unokámat nem hagyom!

Ne, ne szurkáljatok, az nekem fáj!

Alig tudom kinyitni a szemem. Kék ruhás. maszkos orvos hajol fölém. Hol vagyok?

- János bácsi, hogy érzi magát? Kórházban van, doktor Lepsényi vagyok. Kisebb szívrohama volt. Mindjárt itt az unokája!

Beleszúr egy injekciót az infúziómra, megszámolja a pulzusomat és kimegy. Hallom, amint odaszól az unokámnak:

- Vigyázz a nagyapádra, ne fáraszd sokáig.

Pedig milyen jó lenne, ha sokáig fáraszthatna!