újabb események régebbi események további események
13:24
emillio új cikket töltött fel
10:00
emillio új hozzászólást írt egy cikkhez
09:16
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
21:42
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
21:40
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
21:31
Ilona módosította a naplóbejegyzését
20:37
Yolla válaszolt egy szavazásra
20:36
Yolla új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
20:33
Yolla új cikket töltött fel
11:38
Anyu új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
11:36
Anyu új hozzászólást írt Yolla naplóbejegyzéséhez
09:53
Anyu új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
08:23
zsoltne.eva új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez
22:25
Cathy új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez
21:43
Tündér új hozzászólást írt egy cikkhez
17:17
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
11:10
bakfitty új hozzászólást írt egy cikkhez
09:31
zsoltne.eva új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez
09:16
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
20:04
Cathy új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez

Csend

2010. május 8. - Látogatók száma: 193

A gyerekeimmel imádtam együtt lenni. Ám, az idő múlik és ők felnőttek. Örömmel veszem, ha beleférek olykor még az életükbe. Viszont, azért nem szoktam beszélni már, hogy ne legyen csend.

A saját hibámba estem bele, amire mindig is a legbüszkébb voltam. Hangoztattam nem is egyszer az eltelt, közel három évtized alatt:
- Mi nem beszélünk meg semmit, tesszük a dolgunk.
Míg nem belefáradtam. No, nem egy szerda reggel konkrétan. Lassan, de fokozatosan. Természetesen a gyerekekkel járó feladatok mindig és kizárólagosan csak engem érintettek. Emlékszem, még színházba is együtt jártunk. Hárman. Mindig hárman. A férjem DOLGOZOTT örökké szinte, idézem őt: " - a családjáért", - mondja ma már.
Szegény ember! Annyira dolgozott, még a lányom esküvőjére sem ért rá eljönni. A kamasz fiam állt mellettem. A felnőtt lányom mindössze, annyit mond ma már rá, mint nevelőapjára:
- Azt az időt, energiát, amit abba fektetett, hogy velem éreztesse, nem vagyok a vér szerinti gyereke, na, azt fordíthatta volna az öcsémre inkább.
A fiúnktól nem idéznék semmit. Ő gyűlöli az apját. Persze, most nagyon úgy hangzik, jön egy asszony, aki jól lefesti az urát. Nem akarom én bántani őt. Valamikor rég, nagyon szerettem. Szerelemmel. Keményen megdolgozott érte, hogy már én ne azt érezzem. Tudom sokszor követek el aljas dolgokat, de valami vágy hajt belül. Keresztrejtvényt fejtek egyszer. Felkiáltok váratlanul:
- Nahát! Márai ilyen sokáig volt házas?!
- Ki az? - kérdeztél unottan.
- Senki! Nem jár ide vásárolni.
Gonosz módon, majd szétpukkadtam a nevetéstől. Ma már nincs ez sem. Örökké változom. Minap majd megszólaltam:
- Te nem olvastad ezt a könyvet?
Nekem olyan nagyon fájt ott mélyen bent valami. Én úgy éltem le az életem melletted, hogy nincs egy könyv, amit megvitathatnánk. Nincs egy jó film, amit kivesézhetnénk. Nincs egy színdarab, amire közösen emlékezhetnénk. Nincsenek emlékeim hajnalba nyúló éjszakákról. Világmegváltó beszélgetésekről.
A mai eszemmel nem őt választanám társnak egy életre. Mielőtt bárkivel is összekötném az életem, hosszasan elbeszélgetnék vele, - mondom ezt ma - mert hiányoznak azok a tartalmas, építőjellegű társalgások.

A cikket írta: Laura

11 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. szeptember 11. 20:09
Minden jel arra utal, nem leszek bölcs soha, de, ha párválasztás előtt állsz, mindenképp teszteld le az IQ-ját. Is!!!!!
2010. szeptember 11. 15:23
Ezt nekem is érdemes lenne megfogadnom,amit az utolsó mondatodban írtál.
2010. július 29. 18:24

megtekintés Válasz erre: kiki64 - 2010. július 27. 18:15

az élet már csak ilyen!
ma pont erről beszéltem a lányommal, hogy egyre kevesebb az az idő, amit együtt, közösen tudunk eltölteni

:)

Normális körülmények között nem szabadna ilyennek lenni.
Az ember társaslény lenne vagy mi a szösz?
2010. július 27. 18:15
az élet már csak ilyen!
ma pont erről beszéltem a lányommal, hogy egyre kevesebb az az idő, amit együtt, közösen tudunk eltölteni

:)
2010. május 12. 18:42

megtekintés Válasz erre: ginesz - 2010. május 12. 08:42

Nem mindegy, hogy az ember beszélgetni tud valakivel, vagy csak jár a szája, és szinte semmi értelmes mondani valója sincs. Annál még a csend is jobb.

Tudom, a hibás én vagyok, mert későn jöttem rá erre. Olyan kis cserfes vagyok (ezt mások és sokan mondják) alapjában véve és úgy éltünk évtizedeken át, hogy örökké én beszéltem hozzá. Észre sem vettem, az nem beszélgetés. Amúgy meg, régen sem volt ám igaz a hős traktoros és a tanítónő sírig tartó szerelme.
2010. május 12. 08:42
Nem mindegy, hogy az ember beszélgetni tud valakivel, vagy csak jár a szája, és szinte semmi értelmes mondani valója sincs. Annál még a csend is jobb.
2010. május 10. 12:14

megtekintés Válasz erre: Babenko - 2010. május 9. 15:37

Laura ez az utolsó mondatod nagyon tetszik! :))) Ellophatom?

Természetesen, hiszen ez csak egy vicc, olvastam valamerre. S mint az köztudott, minden viccnek van alapja.
2010. május 9. 15:37

megtekintés Válasz erre: Laura - 2010. május 9. 13:53

Mindössze azért (is) írtam meg, ha csak egyetlen emberen segítek, már megérte közzétennem életem legrosszabbik döntését. A beszélgetés nálunk úgy maradt el, hogy nem is volt igazán. Nem tudok más nevében nyilatkozni igazán. Az enyém látszatélet. Lopott percek, órák halmaza. Megszokásnak nem nevezném, mert ezt nem tudom megszokni. Nem érzem jól magam már régóta vele. Négy éve elutaztam egy hétre, akkor azt gondoltam, ott csodás minden. Majd rájöttem, én bárhol jól tudom magam érezni, egy a lényeg, ő ne legyen jelen. Ha a tulajdonviszonyok rendezettek lennének, én már rég új életet kezdtem volna. De ő galádul megkötötte a kezem. Nem tud oldódni, nem tud lazítani, nem tud felszabadult lenni. Görcs az egész ember. Engem meg sokszor egy könyv órákra is egy másvilágba repít. Ha nem lenne humorom, már rég özvegy lenne.
Ha elválunk vallási okok miatt lesz az is. Azt hiszi magáról ő az Isten. :))))

Laura ez az utolsó mondatod nagyon tetszik! :))) Ellophatom?
2010. május 9. 14:17

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2010. május 9. 14:02

Szerintem nem szánalmas, lehet, hogy az érdekes nem a legjobb szó, de ha kívülről elemzünk és nem mi vagyunk a szenvedő alanyok, akkor talán valami ilyesmit mondanék a helyzetre. Igazából amit írtam, nem feltétlen neked írtam, nem téged akartalak vele bántani. A cikked fiatal olvasóinak szóltam volna inkább. Ezt a hibát sokan elkövetjük. A képzelt pinokkióm is. Talán én nem, legalább is próbálkozom folyamatosan, bááár néha nem sikerül az egyensúlyozás, a munka és a család között.

Igazán nem vettem bántásnak.:) Csak jutna el minden párválasztóhoz, nemtől függetlenül! A beszélgetésekkel sok-sok probláma megelőzhető lenne.
Talán egy külön fejezetet is megérdemelne ez az időbeosztás. Család-munka.
Fontos lenne ott is megtalálni a harmonikus aranyközéputat.
2010. május 9. 14:02

megtekintés Válasz erre: Laura - 2010. május 9. 13:42

Érdekes? Szánalmas inkább. Valahol érzem, hogy közös a bűnünk, de én magam hibáztatom mégis leginkább. Kellett volna, legyen annyi eszem és lám! Nem volt. Jól emlékszem, a házasságunk elején kimondottan harcoltam pár esztendeig. Majd feladtam. Azt nem kellett volna, vagy akkor még huszonévesen elválni. Még mielőtt eltartottnak, tenyéren hordozottnak tűnnék, elárulom, hogy házasságunk első 20 évében az általam biztosított lakásban éltünk, ahol egyetlen alkalommal se vágtam szóváltáskor azt a fejéhez. Azon egyszerű okból kifolyólag, mert azt gondoltam minden közös. Ma már a házassági szerződéseket is más szemmel látom, mint eleinte. Több sebből vérző kapcsolatot egyetlen beszélgetéssel nem lehet helyre hozni. Visszafelé élni, meg képtelenség.
Mellékesen jegyzem meg, férfiak között dolgozom. Tudnék egy külön kisregényt írni, azokról a fene, nagy családjukért hozott irdatlan sok munkájukról. Olykor rosszabbak, mint két szőke nő. ( Elnézést kérek minden szőkétől.) Beszélgetnek a semmiről, és még fokozzák is, majd otthon leadják a dumát. Áldozatokat hoznak. Saját értelmi szintjükön. Áh! Még kicsit élek és feministává válok. ;-)
Okoskodásod viszont tetszik. „Békében készülni a háborúra.” Megjegyeztem, ha későn is.

Szerintem nem szánalmas, lehet, hogy az érdekes nem a legjobb szó, de ha kívülről elemzünk és nem mi vagyunk a szenvedő alanyok, akkor talán valami ilyesmit mondanék a helyzetre. Igazából amit írtam, nem feltétlen neked írtam, nem téged akartalak vele bántani. A cikked fiatal olvasóinak szóltam volna inkább. Ezt a hibát sokan elkövetjük. A képzelt pinokkióm is. Talán én nem, legalább is próbálkozom folyamatosan, bááár néha nem sikerül az egyensúlyozás, a munka és a család között.
2010. május 9. 13:53

megtekintés Válasz erre: juanitasenorita - 2010. május 9. 11:43

Olyan problémát írtál le amely mai tendencia és sokan vagyunk benne.
Felteszem a kérdést magamnak is hogy lehet így élni a másik mellett ha már beszélgetések sincsenek talán az érzelmek is kihűltek és csak a megszokás a tart össze vagy a gyerekek.Nehéz helyzet és sokszor kilátástalan.
Jó ha van humor amivel kezelni tudod a helyzeteket én is így teszek sokszor:)))

Mindössze azért (is) írtam meg, ha csak egyetlen emberen segítek, már megérte közzétennem életem legrosszabbik döntését. A beszélgetés nálunk úgy maradt el, hogy nem is volt igazán. Nem tudok más nevében nyilatkozni igazán. Az enyém látszatélet. Lopott percek, órák halmaza. Megszokásnak nem nevezném, mert ezt nem tudom megszokni. Nem érzem jól magam már régóta vele. Négy éve elutaztam egy hétre, akkor azt gondoltam, ott csodás minden. Majd rájöttem, én bárhol jól tudom magam érezni, egy a lényeg, ő ne legyen jelen. Ha a tulajdonviszonyok rendezettek lennének, én már rég új életet kezdtem volna. De ő galádul megkötötte a kezem. Nem tud oldódni, nem tud lazítani, nem tud felszabadult lenni. Görcs az egész ember. Engem meg sokszor egy könyv órákra is egy másvilágba repít. Ha nem lenne humorom, már rég özvegy lenne.
Ha elválunk vallási okok miatt lesz az is. Azt hiszi magáról ő az Isten. :))))
2010. május 9. 13:42

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2010. május 8. 23:26

Érdekes amikor a szerelem átmegy szeretetbe, majd unalomba és végül talán már gyűlöletbe is. Ki tehet erről? Talán csak nem csupán az egyik, vagy nem is a másik. Mi tehetünk róla közösen. Mi engedtük el egymás kezét, akkor amikor még megvolt a tűz. Amikor még megvolt, akkor lett volna lehetőség visszafordítani. Amikor már elindultunk a lejtőn, akkor egyre nehezebb. Persze könnyű volt akkor azt mondani, hogy csak ezt a picit nem leszünk együtt, ugyan már mi az?! Akkor nekünk is kellett az a kis plusz pénz, vagy szükségünk volt arra, hogy biztonságba érezzük magunkat. Aztán egyre jobban elfogadtuk, hogy ő azért van, hogy dolgozzon a családért és ő is egyre jobba elfogadta azt a szerepet, amit közösen alakítottunk... Amikor már önállóan nem volt visszaút, akkor mindenki önigazolta magát... és így a saját magunk meggyőzésével egyre mélyebb gödörbe kerültünk...
Így mehet tönkre két ember szépnek indult kapcsolata...
Okoskodásnak tűnik, de a nagy boldogság közepedte kell a sok-sok veszekedést megelőzni..., békében készülni a háborúra.
Szerintem.

Érdekes? Szánalmas inkább. Valahol érzem, hogy közös a bűnünk, de én magam hibáztatom mégis leginkább. Kellett volna, legyen annyi eszem és lám! Nem volt. Jól emlékszem, a házasságunk elején kimondottan harcoltam pár esztendeig. Majd feladtam. Azt nem kellett volna, vagy akkor még huszonévesen elválni. Még mielőtt eltartottnak, tenyéren hordozottnak tűnnék, elárulom, hogy házasságunk első 20 évében az általam biztosított lakásban éltünk, ahol egyetlen alkalommal se vágtam szóváltáskor azt a fejéhez. Azon egyszerű okból kifolyólag, mert azt gondoltam minden közös. Ma már a házassági szerződéseket is más szemmel látom, mint eleinte. Több sebből vérző kapcsolatot egyetlen beszélgetéssel nem lehet helyre hozni. Visszafelé élni, meg képtelenség.
Mellékesen jegyzem meg, férfiak között dolgozom. Tudnék egy külön kisregényt írni, azokról a fene, nagy családjukért hozott irdatlan sok munkájukról. Olykor rosszabbak, mint két szőke nő. ( Elnézést kérek minden szőkétől.) Beszélgetnek a semmiről, és még fokozzák is, majd otthon leadják a dumát. Áldozatokat hoznak. Saját értelmi szintjükön. Áh! Még kicsit élek és feministává válok. ;-)
Okoskodásod viszont tetszik. „Békében készülni a háborúra.” Megjegyeztem, ha későn is.
2010. május 9. 11:43
Olyan problémát írtál le amely mai tendencia és sokan vagyunk benne.
Felteszem a kérdést magamnak is hogy lehet így élni a másik mellett ha már beszélgetések sincsenek talán az érzelmek is kihűltek és csak a megszokás a tart össze vagy a gyerekek.Nehéz helyzet és sokszor kilátástalan.
Jó ha van humor amivel kezelni tudod a helyzeteket én is így teszek sokszor:)))
2010. május 8. 23:26
Érdekes amikor a szerelem átmegy szeretetbe, majd unalomba és végül talán már gyűlöletbe is. Ki tehet erről? Talán csak nem csupán az egyik, vagy nem is a másik. Mi tehetünk róla közösen. Mi engedtük el egymás kezét, akkor amikor még megvolt a tűz. Amikor még megvolt, akkor lett volna lehetőség visszafordítani. Amikor már elindultunk a lejtőn, akkor egyre nehezebb. Persze könnyű volt akkor azt mondani, hogy csak ezt a picit nem leszünk együtt, ugyan már mi az?! Akkor nekünk is kellett az a kis plusz pénz, vagy szükségünk volt arra, hogy biztonságba érezzük magunkat. Aztán egyre jobban elfogadtuk, hogy ő azért van, hogy dolgozzon a családért és ő is egyre jobba elfogadta azt a szerepet, amit közösen alakítottunk... Amikor már önállóan nem volt visszaút, akkor mindenki önigazolta magát... és így a saját magunk meggyőzésével egyre mélyebb gödörbe kerültünk...
Így mehet tönkre két ember szépnek indult kapcsolata...
Okoskodásnak tűnik, de a nagy boldogság közepedte kell a sok-sok veszekedést megelőzni..., békében készülni a háborúra.
Szerintem.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: