Elég egy rossz döntés…
Látogatók száma: 326
Sokszor elég egyetlen rossz döntés, amit hamarosan megbánunk, azonban hiába próbálunk rajta változtatni, már elkéstünk. Velem is ez történt, amikor áldásom adtam arra, a párom édesanyja alá költözzünk.
Soha semmi bajom nem volt a párom édesanyjával. Segítőkész, humoros nő, aki teljes szívvel - lélekkel törődött a fiáról, és a válás kimondása után csak neki szentelte minden figyelmét. Nagyon jól megértettük egymást. Második anyámként szerettem, tiszteltem, és ha bárki kérdezett, csak jót tudtam róla mondani.
Aztán egy kora este párom megkérdezte, mi lenne, ha megvennénk az édesanyja alatti lakást, mert ma hallották, sürgősen el kell adniuk. Belementem. Bárcsak ne tettem volna! Egy pillanatra meginogtam, de mivel ott állt mellette az édesanyja, meg ugye egy fillérrel se szálltam be, beleegyeztem. Szüleim mondták, ez így nem lesz jó, nem szabad egymáshoz ilyen közel lakni, de nem hallgattam rájuk, hiszem a mamámék is mellettük laknak.
Ekkor még utolsó éves voltam az egyetemen, egy másik városban, így csak azokat a napokat tölthettem lent páromnál, amikor nem volt tanítás.
Aztán eljött a költözés, és anyós megmutatta az igazi arcát. Előszeretettel pakolt nálunk, segített mindent elrendezni, természetesen a saját ízlése szerint. Nem szóltam, hiszem nehéz elválni egy gyerektől, és egyedül maradni, így amikor elment, visszapakoltam. Imádtam ott élni, gondoskodni a páromról. Vagyis csak imádtam volna, ha a kedves mama nem osztogatta volna a tanácsait. Akármit tettem, semmi nem volt jó. Mindent azzal indokolt, az Ő fia nem így szereti, hanem úgy, ahogy Ő csinálja. Ami persze nekem szokatlan volt, mert korábban is főztem már rá, és soha nem panaszkodott az ételre, se az öblítő szagára, vagy a vasalásom eredményére.
A legidegesítőbb talán az volt, amikor én a szüleimnél voltam, a párom otthon, és webkamerán keresztül néztem, ahogy anyós pakol a háttérben. Nem nagy dolgokat, csak átrendezte a kanapén a párnákat, és egyéb ilyen apróságok. Ha lent voltam, mikor párom hazaért, beállított egy tányér étellel, hogy a fia egyen végre valami normálisat is, hiába főztem meg, amikor pedig nem voltam ott, nem engedte a fiának azt megenni, csak a sajátját.
Soha nem tiltottam volna meg, hogy hordja az ételt, hisz úgy nekem is könnyebb lett volna, ha nem csak egy adagot hozott volna. Ha ott voltam, akkor is úgy kezelt, mintha ott sem lennék, továbbra is szigorúan egy adagot hordva.
Mondanom se kell, veszekedés veszekedést követett, köztem és a párom között.
Mikor végre befejeztem a sulit, sem lett jobb a helyzet. Addig azért járt le anyós, mert nem voltam ott, és nem tudok gondoskodni a fiáról, utána pedig megszokásból jött. Ha nem jött, elvárta, mi menjünk fel. Halálra untam magam, amikor csak azért kellett felmenni, nézzük egymást, hisz túl sok beszélnivalónk nem volt. Ha nem mentünk, lelkileg zsarolta a fiát.
Többször el akartam hagyni a párom, mert nem bírtam lelkileg, hogy ennyire feleslegesnek, bénának, senki nem érezzem magam.
Egy darabig tűrtem, tűrtem, aztán egyszer csak kibuktam, jól összevesztünk.
Most már ha hoz valamit, visszaküldöm. Félreértés ne essék, nem az bánt, megveszi és odaadja, hanem erről nem kérdez meg. Leküld egy fél tábla szalonnát, holott előfordult, hogy előtte nap vettem én is, így az ételek nagy része folyamatosan tönkrement.
Most is egymás alatt lakunk, kéthetente egyszer illendőségből felkísérem a párom, Ő kétnaponta látogatja, vagy felhívja telefonon, hisz soha nem tiltottam tőle.
Lassan azonban abba a korba értünk, elkezdjünk gondolkodni a gyerekvállalásról. Eddig nem is volt gond, csak amióta felvetődött, félek. Kerek - perec kijelentettem, amíg Ő vagy mi el nem költözünk onnan, nem merem bevállalni. Borzasztóan félek, mi lesz, ha megint olyan lesz, mint régen. Mindent jobban fog tudni, állandóan ott lesz, vagy nekünk kell menni.
Pénzünk új lakást venni nincs, hiszen a mostanit is párom csak szülői segítséggel tudta megvenni, amit még vissza kell adnunk. Számolgattunk. Majd arra jutottunk, a mostani fizetésünkkel kb. 5 év múlva tudjuk a banknak a szükséges fedezetet bemutatni.
Lehet, én képzelem el előre a rosszat, de nem hiszek abban, hogy az ember hirtelen megváltozik.
Tudom, anyósom most is csak azért nem jön mindennap, mert tudja, Én otthon vagyok.
De mi lesz, ha meglesz a pici, és páromat ismét elkezdi lelkileg zsarolni, hogy neki joga van mindennap látni, akkor elvinni sétálni, amikor csak akarja....?
A cikket írta: Myrthil
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ket tuz kozott anyoskent es menykent egyarant erdeklodessel olvastam a cikkedet. Valoban nem volt jo otlet ennyire kozel koltozi anyosodhoz, de ezen mar nem erdemes bosszankodni. Nem kis feladat, de talan annal szebb ezt a helyzetet megoldani. Ugy kommunikalni anyosoddal azt, ami teged zavar, hogy az hatarozott de megis tisztelettudo legyen.
Nem tudom, letezik valamifele kommunikacios trening gyakorlo menyek reszere anyos problema kezelese celjabol? Oke csak vicc akart lenni.
Egyebkent egyetlen helyzetet tudok, tapasztalatbol is, amikor jo az, ha a nagyiva elolepett anyos ennyire barmikor keznel van, az az, amikor mar van csemetetek. Egy rendes unoka kepes a nagyi osszes energiajat lefoglalni, ugyhogy rad mar nem fog neki jutni. Lehet a vegen ez lesz a legjobb megoldas.
Bárcsak ő is így gondolkodna.
Tudod, az a legrosszabb az egészben, hogy 6 éve vagyunk, igyekeztem bebizonyítani, jó feleség leszek, aki tud a fiáról gondoskodni, de mégis most is látom még a szemében, nem elégedett velem, semmi sem jó neki, és vágja a grimaszokat.
Most igyekszem nem foglalkozni vele, hisz ritkán látom, a párom pedig velem él együtt, hozzám jön haza.
Igen, én is azt mondom, hogy önző. És nem is kicsit...
Én sem érzem, főleg, amikor a gyerek is már jelzi, nem kér a szülői gondoskodásból.
Talán nehéz elfogadni, felnőtt a gyerek, el kell engedni a kezét, és már nem ő az első az életében.
Akkor a ti helyzetetek sem volt egyszerű!
Azárt jó, hogy el tudtatok költözni. Szívünk szerint mi is mennénk, de hát tudod, a piszkos anyagiak.
Az az egy nyugtat, még nem vagyunk semmivel elkésve!
Inkább a konfliktus kerülő típus vagyok, de sajnos hiába akar valamit az egyik fél, ha megegyeznek valamiben, a másik mégsem tartja magát hozzá.
Én sem tudnék már a szüleimmel sem együtt lakni!
Azóta annyiban javult a helyzet, hogy párom is szeretne már elköltözni.
Most a lehetőséget keresük!
jómagam sohasem értettem az anyósokat, mire ez a nagy oltalom fiacskáik védelme érdekében?????
felesleges szülői szeretet-szerelem, le kellene már válni egymásról
:)
Van valami abban a mondásban, hogy inkább távolról szeretni, mint közelről gyűlölni.
És a leghasznosabb tanács pedig, hogy az anyóstól olyan messze kell költözni, hogy papucsban ne tudjon átjönni.
Amióta anyóstól 50km-re, anyuéktól pedig 10km-re lakunk, viszonylag szent a béke.
Mert összeveszni mindig egy harmadik miatt szoktunk csak.
De lehet ugy élni egymás alatt is, hogy nem kell találkozni mindennap, ahogy Te is már megtetted a szükséges lépéseket. Ez a Ti életetek!