Jelen idő

Látogatók száma: 56

Ki ne gondolhatna arra, milyen jó lenne, ha megerősítést kaphatna egy-egy gondolatával kapcsolatban. Hogy valaki végre bólintson egyet, vagy kettőt. Hogy amit gondolok az nem hülyeség, az igenis megvalósítható, járható.

Most nem arról van itt szó, ha van pénzed, mindent meg tudsz oldani. Nincs pénz. Kész. Csak gondolatok vannak.

Abba már belenyugodtam, hogy a társkeresést, mint olyat, nem nekem találták ki. Késő is van már hozzá, nyűgölődünk, idegen, bizalmatlanok vagyunk, azt nem is mondom, elmúlt az idő. De ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, bár ez mindenkire, de rám nem vonatkozhat!
Én még most is hiszem, hogy szüksége van rám valakinek, valahol, csak még nem tudja. Nekem is megírta a sors könyve, hogy nem tudok egyedül élni. Van valaki, aki éppen énrám vár, hogy a hátralévő életét velem együtt élje. Nem számít mi volt, ki volt, fordítva se. Csak egy, hogy ketten boldogulni tudjunk ebben a nyomorú, szomorú, sanyarú és gyönyörű életben.

De most ezt félre kell tennem, most erre nincs idő. Tele van a burám, egyéb, sokkal fontosabb dolgokkal. El akarok innen menni, de hová? Régóta tervezgetek, gondolkodom, mit tehetnék. Persze! Hirdetések, ingyen. Nincs pénz. Akkor se, ha ingyen van, az sincs ingyen.
Elmennék én! Távol mindentől, mindenkitől ami, aki bántó, fájó, szenvedést okozó, az életünket megkeserítő. Szabadulnék én! De félek!

Mert mi van akkor, ha nem jön be, amit elképzeltem, ahogy elképzeltem, ha alapvetően nem is az emberekkel van a gond, hanem velem, velünk. Magammal szemben csak a legjobbakat. Kicsit elfogult vagyok. Mindenki más hibás! És, ha a teóriám nem jó? És, ha nem is ezzel van a baj? Csak a gondolataimat kellene hátrébb, vagy előrébb helyeznem, más sokkal fontosabb kérdések elé, vagy mögé?

Ki adja meg nekem erre a választ?! Elfogyott a türelmem.

Nem akarok én mást, csak egy kis nyugalmat, egy szép kis házat, kis kerttel. Hogy, amikor kilépek a házból, rögtön, azonnal ott találjam magam a természet kellős közepén. Romantikus lélek vagyok. Oly sokszor elképzeltem már, hogy mi mindent tennék, ha ez az álom megvalósulhatna. Nem kellene tartanom senkitől, semmitől. Be lennék mondjuk kerítve, mert az azért mégsem járja, hogy ki-be mászkáljanak ott, ahol én vagyok.
Nem akarok én egyedül lenni, hogy a madár se járjon arra, amerre én, sőt. Legyenek körülöttem emberek, családok, gyerekek, állatok, jöjjenek-menjenek, ki-ki a maga kedvére, csak tudjak róla persze, hogy a szándékuk, az jó.

Nem kellene nekem sok, csak a legszükségesebb. A bútoraim, mert azt már megszoktam. A tárgyaim minden egyes darabja, mert szükségem van rá. Az eszközeim nélkül nem tudnék élni. A lányom nélkül pedig, soha! A cicáimhoz is ragaszkodom, mert olyan ártatlanok, és kiszolgáltatottak, akárcsak én.

Közel a városhoz, hogy elérjem hamar a boltot, ha elfogyott a tejföl, vagy ha valami, fontos és azonnal szükségem van rá. Mit tennék, ha nem lenne egy bolt sem a közelembe. És ha valami történik? Mit tennék akkor hirtelen, hogy még egy orvosi rendelő sincs sehol, vagy a buszmegálló, ami jelenleg pár perc és ott vagyok, ahová menni akarok. A teret is most újították fel, igaz, nem én sétálok rajta, hanem a polgárok, én nem vagyok polgár, én, bányász leánya vagyok!
Sehová sem tartozom, csak magamhoz, azt is csak halkan mondom, mert még a végén itt maradok, örökre.