„A fele sem tréfa...”

Látogatók száma: 41

Még mindig nem egy végleges megoldás felé haladva, a látókörömbe került ez az öt évvel ezelőtt feltett írásom, ami az aktualitását mindaddig nem tudja elveszíteni, amíg az élet nem tesz pontot a végére.

„Ennek a hírnek most igazán örülök. Bár még most sem tudom mi az, hogy "zárt konyhakert"..., ami után - állítólag - nem kell adót fizetni. Rá nem vonatkozik, olvasom.

Az enyém pici is, meg zárt is, megtermelem benne, amit lehet, kiegészítve a konyhámra ezt is, azt is, de az nekem mégis csak maga a "paradicsom". Úgy is szoktam nevezni: Paradicsomkert. Nem véletlenül, mert valamikor régen rengeteg paradicsomot meg patisszont termeltünk még ott, ketten a párommal. Annyit, hogy nem győztük feldolgozni. Jutott is eladásra, a konyhára, de még zöld trágyázásra is belőle. De akkor még szabadon megközelíthető volt. Nem voltak kerítések, csak un. természetes "megyehatárok", mezsgyék. Két kertet elválasztó keskeny sáv, éppen csak annyi, amiről tudtam, hogy attól balra, vagy jobbra, az enyém. Egy talicska út.

Azóta megnehezítették bárminemű járgánnyal a megközelítését. Mert kerítésdrótot húztak fel a szomszédok. Már én sem tudok csak úgy bemenni a saját telkemre. Engedély nélkül. Függő lettem. Másoktól függő és ez nem jól van így. Papíron van ugyan egy talicska utam, ezt nevezik "szolgalmi útnak", de azt meg a tulaj bekerítette... Engedélyem nélkül, már kész tények elé lettem állítva, amikor szembesültem ezzel. Ketten (egy harmadik szomszéddal) igaz, hogy nem idegennel, az egyik bátyámmal, megegyezve. Ennek a rendbetétele, hivatalos útra terelése még rám vár... Nem szeretem a hivatalokat! :-)

Évekig maradhatott így ez az állapot, nem is ágáltam ellene túlzottan, bár soha nem elfelejtve, hogy valamikor ez nem így volt. Kihagytak egy fontos döntésből, hiszen az én szolgalmi utamról volt szó, amit akárhogy is nézem, de elvettek. Annyiban hagytam, mert a másik oldalról sokkal egyszerűbb és praktikusabb volt a bemenetel. Közelebb is, nem akadályozta kerítés, kapu, nem kellett külön kulcs, így akadálytalanul mehettem be a kis telkemre a kisebbik bátyám területén keresztül.

Évek múltak el. Azt már nem számolom mennyi, de sok minden megváltozott. Időközben bátyám területe idegen kezekbe került. A szomorú veszteség feldolgozása hosszú időre feledtette ezt az ehhez képest nüansznyi gondot. Bennem mélyen azért mindig jelen volt. És ezt a megváltozott körülményt, miközben az egyiket még fel sem dolgoztam, megismételte az élet. Mindkettőjüket elvesztettem...

Árván ott maradtam. Bátyáim már fentről nézték hogyan mászok ki ebből az "állapotból" a gyász időszaka alatt, után, kompromisszumok, belátások és megalkuvások közepette. Nem téve semmit a régi helyzet visszaállítása végett. Helyette az új tulajdonosok kényének, kedvének, hangulatának és a saját tűrőképességem korlátainak kitéve magamat.

Akkor sem voltam harcos kedvemben, amikor megakadályozták, hogy kaput nyissak a saját területem megközelítésére a szolgalmi utamat szabaddá téve egy ponton, hogy végre igénybe vehessem. A tulaj javaslata nem volt ördögtől való, de egy számomra idegen szomszéd, kettejük közti megállapodástól függött. Időt kért a tulaj, mely azóta is tart. Mondván ad ő nekem kulcsot a kocsibejárati részen, de feljebb a kerítését ne nála bontsam meg, hanem a közvetlen szomszédom (osztatlan közös) ugyancsak kerítéssel elkerített részén nyissak egyet. Bizarr ötlete nálam nem volt nyerő, de mint mondtam nem voltam harcos kedvemben... hiszen ott egészen más művelési szokások ezt nem is tették volna lehetővé, ugyanis szőlő keresztezte volna az utam. Az mégiscsak abszurd - gondoltam, hogy nekem a barázdákon keresztül vezessen... Nem tudom érthető e, amit itt pötyögök.

Bármennyire is pici a területem, de osztatlan közösként a kettő együtt (574+798) négyzetméter, elég nagy ahhoz, hogy egy tulajdonos kezébe ez nem jelentene többet gondot. Csakhogy egyikünk sem szándékozott, azóta sem - gondolom - eladni a saját részét a másiknak, vagy harmadik személynek. Így maradt ez a külön-külön állapot. Mennyivel egyszerűbb a madárnak, aki csak úgy beröppen.

Mindig szerettem a tiszta állapotokat, de az élet legtöbbször tisztázatlan helyzeteket teremtett számomra és mindig utólag szereztem ezekről tudomást. Régi jó, vagy rossz szokása a magyarnak, hogy ad-vesz, anélkül, hogy utána nézne előtte a viszonyoknak. Én is ebbe a csapdába kerültem, aminek nyögöm évtizedek óta a rosszabbik részét. Nekem ez a rossz, hogy nem tudok úgy bemenni a telkemre, hogy ne érezzek frusztráltságot, kiszolgáltatottságot és megalkuvást.

És akkor jönnek ezzel az adómizériával, aminek még nem tudjuk a végét, csak elszenvedjük a híreket.

Hány ilyen, az enyémhez hasonló gond van még mindig tisztázatlan, folyamatban, aminek a megnyugtató lezárása még mindig várat magára ezért, vagy azért. Talán nem ártana inkább a tulajdonosi és szokásjogokat, viszonyokat rendezni, tisztázni, akár hivatali beavatkozással, mert olykor bizony maga az érintett kezei vannak megkötve még mielőtt újabb terhet raknak ránk.”

A cikket írta: Zséva

támogatóink