Az interjú, avagy kiugrik a nyúl a bokorból...
Látogatók száma: 73
Most egy nagyon hétköznapi történetemet hozom el Önöknek. Ez is én vagyok... Az unalmas...
Nem tudom, más hogyan van ezzel, de ha én egy fiatalemberrel beszélek, azonnal keresem benne fiatalkori Önmagamat. Sokszor az első kézfogásnál, villámként csap belém a felismerés. Mintha én lennék... (egy javított, frissített kiadásban).
Ez a beszélgetésem is hasonlóan kezdődött...
- Kovács Géza vagyok - nyújtotta felém a kezét a vendégem.
Kemény, határozott, férfias kézfogása volt.
- Bokor - válaszoltam -, köszönöm a látogatását, foglaljon helyet!
A riporter leült velem szemben. Komoly arca mögött, rejtett idegesség bujkált.
Huszonéves lehet, jegyeztem meg magamnak. Nem hinném, hogy túl sok önálló munkán vehetett már részt életében. Bizonytalannak tűnik.
- Régóta csinálja? - kérdeztem feszültségoldásként.
Láttam, zavarba jött a kérdésemtől.
- Az első önálló interjúm lesz - válaszolta, most már nyíltan feszengve.
- Ó, ez kiváló! Nékem is az első volt a legnehezebb. Ne aggódjon, megoldjuk!
Visszagondolva... valamikor, egy-két télen, beugróként ki-kisegítettem pár újságíró barátomat. Jó pár riportot készítettem akkoriban. Szórakoztatott a dolog. Amikor megírtam a cikkeimet, az első verziót, mindig Rozinak és a kandallónknak olvastam fel. Ők voltak a "kandallócikkeim" lelkes hallgatósága. A tüzes siker után - feleségem vastapsát követően -, minden alkalommal a lángok ölelésére bíztuk sziporkáimat. Akkoriban nem akármit írhatott az ember. Nekem pediglen, általában csak a rendszerellenes gondolataim kívánkoztak papírra. Amiért pedig, senki nem fizetett akkortájt (esetleg az államvédelem). Manapság persze, már minden más. (Vagy mégsem?) Ahogy átfutok egynémely friss publicisztikán, azt érzem, hogy kezd visszatérni a régi retorika.
- Tanár úr, bekapcsolhatom a magnómat?
- Várjunk azzal még kedves Géza! "Nem kell egyből ajtóstul törni a házba...", egy kicsit, beszélgessünk csak szabadon! - próbáltam nyugtatni a szemben ülő riporteremet.
Mosolyogni láttam.
- Rendben - mondta határozottan.
Örömmel ismertem fel benne az ifjonc Bokort. Én is ilyen voltam, ideges, de gyorsan túl tudtam magam tenni az első torokszorító pillanatokon.
- Hogy került ehhez az újsághoz? - kérdeztem.
- Hát...
- Látom a szemében, Ön megszállottan szeret írni; és fogadni mernék, ingyen dolgozik nekik.
- Ingyen... Szeretek írni, próbaidős vagyok, bejelentés nélkül. Ha sikerül pár jó cikket összehoznom, azért fizetni fognak.
- Ez remek. Tehát most Önnek, tőlem függ a fizetsége?
- Egyszer majd talán véglegesítenek is.
- Még jobb - mosolyogtam a szemben ülőre -, akkor a sorsa is az én kezemben van.
- Tulajdonképpen - válaszolta, már felszabadultabban a fiatalember.
- Hogy kezdte? Vannak írásai?
- Anyám szerint, már a hasában is tollal szurkáltam őt.
- A publicisztika vagy a szépirodalom áll közelebb Önhöz?
- Vannak novelláim az Interneten. Könyvet sajnos, soha nem fogok kiadni. Manapság csak a "*két H-s" írások piacképesek. A "**három H-s" írók, már nem jutnak megfizethető kiadási lehetőséghez. A világ populista és globalista lett.
- Akkor Önnek az újságírás csak szükségszerűség?
- A barátnőmmel három éve élünk együtt. Nem kaptunk eddig munkát. Nekem még nem volt bejelentett munkahelyem.
- Látom fiatal még, a jövő Ön előtt áll.
- Áll... - nézett rám szomorúan.
- Amikor Én voltam ilyen korú, tele voltam ambícióval. Rengeteg ötlettel indultam a világnak. Önnek milyen tervei vannak?
- Terveim lennének...
Az újságíró elgondolkodott. Pár pillanatra bezárta a világát, majd kis időre rá, visszatért hozzám. - A főiskola mellett végig dolgoztam. Feketén. Hol vasúti kocsikat lapátoltam ki, hol egy kőműves mellett segédmunkásként dolgoztam, de volt, hogy sofőrködtem is. Mindent megpróbáltam és elvállaltam, ami jött. Én... Terveim... Céljaim... Külföldre fogunk menni! - jelentette ki határozottan.
- Miért? - rökönyödtem meg, bár magamban, tudtam a felmentő választ is.
- Nincs alternatíva. Itt az országban, nincs lehetőségünk semmire, csak éhen halni lehet.
- Ez szomorú - mondtam a férfi bús szemébe nézve.
Pedig ugyanazok a szemek... és mégsem. Frissek és mégis kopottabbak. Az idők változtatják meg őket. Belegondoltam. Amikor mi voltunk fiatalok, akkor is nehézségekkel küszködtünk. De voltak kilátások. És most... Áldom az Istenem, hogy nem ezekben az időkben kellett születnem, és átkozom az Istent, hogy a gyermekeimnek és unokáimnak ez a sors adatik meg!
- Igen. Én itt szeretnék boldogulni! Nekem ez a hazám. De itt lehetetlen. Az én korosztályom menekül külföldre.
- És Ön szerint lenne megoldás? - kérdeztem lemondóan.
Néztem az interjúalanyom szemébe, és nem láttam benne semmit. Egy üveges tekintet figyelt vissza rám... - Hány éves Ön?
- Huszonkilenc...
- Akkor most kapcsolja be a magnóját! És kérdezzen! Miről fogunk beszélgetni?
- Az idősek hogyan látják a mai fiatalok lehetőségeit, a mai Magyarországon?
Keserűcinkosan összemosolyogtunk...
- Fussunk neki, próbáljuk meg fordítva is!
-
* két H = egy ismert népszerű író nevének rövidítése
** három H = halmozottan hátrányos helyzetű
A cikket írta: bokorur
Hozzászólások
időrendi sorrend
Önért érdemes idejönni szerdánként! Ez a stílus emberibb. Sok minden kirajzolódott bennem önről, még visszavárhat jövő szerdára is!
Üdvözli: Taki
Ez is tanári lett. Nem írástechnikailag, úgy majd elemzi aki akarja, gondolatilag fogott meg az Ön cikke! Tetszik, ahogy a legegyszerűbb mondanivaló mögött, gondolatébresztőket olvashatok.
Gratulálok, jó lett, nem lett unalmas!
Pinokkió
Ez baró lett. Végre egy cikk amit én is értek!
Mindegyiket értem, de ezt nagyon! Gratulálok!
Tyson
Nekem az ilyen laza, könnyed stílus tetszik, és a tartalom, ami előttünk játszódik, hogy az idős, tapasztalt interjú alany megfordítja a sorrendet és a szándéka, hogy rávezeti, segíti a fiatalt, az számomra szimpatikussá teszi először őt, majd mindkét szereplőt. Jól érzékelteti a feszengését az ifjabbnak... A visszaemlékezése régi önmagára ugyanakkor előttünk szinte a nélkül valósítja meg a még el sem kezdett interjút, hogy az életéből kis töredékeket a gondolatain keresztül tőle tudunk meg. :-)
Az aktuális naplóbejegyzésénél nagyjából azonosultam a fiatalember véleményével. Itt Magyarországon nagyon kevés fiatalnak adatik meg a lehetőség, hogy tanult szakmájában helyezkedjen el. Rákényszerül, hogy külföldön vállaljon akár fizikai munkát is, feladva minden korábbi elképzelését. Ha szerencséje van és bejön a számítása nem fog visszajönni, nincs jövőképe a saját hazájában. Többet ismerek, akik már sok-sok éve kint találták meg a számításukat. (az USA államaiban, Chicagóban, Mexikóban, Angliában... van ki hajón dolgozik, vagy raktárban éjszaka csomagol... van ki kezdetben bébiszitterkedett, ma már könyvelő, az ő férje író.)
Puszi,
Éva