Krokett

Látogatók száma: 39

Olvasom az újságban, Lujza, hogy „a 90 éves Sumiko Taira fürge léptekkel indul a sportpályára, hogy kedvenc időtöltésének, a kroketthez hasonló labdajátéknak hódoljon.”
A szerző tudja, hogy az öreg hölgy Japánban él, Okinawán, amelyet a 100 évesek szigetének neveznek. Én meg azt is tudom, hogy nem a sportpálya lesz az, ahol a krokett készül, hanem a konyha. Ha pedig Sumiko tényleg egy krokettet akar dobálni a sportpályán, akkor már nem öreg hölgy, hanem szenilis vén banya.
Érdekes népség ezek a japánok. Etiópiában éheznek, ők meg eldobálják az ételt. És még büszkék is rá. A sushival kosárra dobnak, a szilvásgombóccal cselezgetnek, a répalevessel súlyt emelnek, bár az nem élelmiszer, hanem halálmiszar. Pillanatnyilag nem jut eszembe más specialitás, mint a virágzó cseresznyefa, de az is jó valamire a sportpályán. Mondjuk, át lehet ugrani. Kis lépés a cseresznyefa alatt, nagy lépés az emberiségnek.
Okinawa arról volt híres, hogy ott az emberek legalább 100 évig éltek. Hogy miért? A szokásos maszlag. Kevés és rossz étel, sok sport, korai lefekvés, és a csapból is szeretet folyik. De aztán az amerikaiak odacsináltak egy katonai támaszpontot, a nélkülözhetetlen gyorséttermekkel együtt; az agg japánok rájöttek arra, hogy a sótlan szójapapinál sokkal jobb a hambi, és a nagy semmi helyett a juharszirupos palacsinta. Megreformálták az étkezésüket, az utolsó kroketteket is eldobálják, és már nem is élnek ezer évig – úgy vannak vele, elég sok a 90 is.
Elnézem Sumiko fényképét, és csak ezt tudom mondani: akarok én ilyen sokáig élni? Ennyi rozoga vénség között? Egyáltalán, van-e értelme a mégoly hosszú életnek, ha az egyetlen fénypontja a krokett?

Kép: internet

A cikket írta: Müszélia

támogatóink