Miattunk

Látogatók száma: 55

Tegnap reggel valahogy nem akart mosolyogni a nap. Fáradtan ébredtem, kemény volt az év. Negyedik hónapja dolgozom megállás nélkül a hétvégéket is beleértve. No mindegy. Ez az utolsó napom aztán pihi februárig. Egy megszokott pillantás a szemközti polcra ahonnan a kerek falióra gúnyosan vigyorogva közli velem hogy megint el fogok késni. Futás. Nem zuhanyzom csak macskamosdás. A fogkrémes tubuson megint nincs rajta a kupak, ami az idegeimre megy, akárcsak az égve felejtett villany. Már nem veszekszem a lányaimmal, felesleges. Csak magamat őrlöm. Az automata kapu persze nem nyílik. A francba. Kifogyott az elem. Gyors csere, még jó hogy van tartalék. Az eső békésen szemerkél, a sötét felhők gonoszan húzogatják szürke palástjukat az egyébként is fázós napkorongra. A Váci út csendes. Furcsa hogy megnyerem az összes szabad jelzést, még sincs jó kedvem. Valami rosszat álmodhattam mert a hangulatom a véka segge alatt van egy arasszal, de hogy mi volt az, arra már nem emlékszem. Nem is fontos, van gondom elég. Ha nem érek be időben a melóhelyre legalább húsz ember késik el miattam. M nullás autópálya. Nem várhat. Ingerülten nyomom a gázt. A Dagály strand előtt kaptam el az első piros lámpát.

A KÉREGETŐ, nagy szakállú tiszta ruhájú ötvenes lehetett.
Lassan közeledett félig lenyitott ablakomhoz, kicsiny műanyag poharat tartva a kezében.
Na még ez hiányzott nekem. Mindjárt kirúgnak az állásomból aztán még itt kotorásszak a pénztárcámban. Na ne.

-Jó reggelt uram. Ha lenne szíves.....

Ami ezután történt azt magam sem értem.

-Na húzz a búsba. Nem vagyok rád kíváncsi. Mé nem hagysz békén?

Aztán egy világnyi csönd.

Éreztem, ahogy belenézett a lelkembe. Csak egy apró lépést hátrált, de láttam hogy nem lepődött meg. Talán megszokta már. Szemeiben nyugalom és megbocsátás.

A lámpa zöldre váltott és nem tudtam hirtelen hol vagyok. Mi történt?

A sárga Suzuki kerék csikorgatva elindult, és még hallottam amint a KÉREGETŐ gyenge hangjával utánam szól.

Boldog karácsonyt!

A motor már nem duruzsolt olyan szépen mint idáig, pedig barátok voltunk. Az emberek a járdákon közönyösen ballagtak, és néha megvető pillantásokat vetettek felém. A rakpart évszázados köveit szomorúnak éreztem és a vén folyó sötét, tarajos hullámaival éreztette velem, hogy most valamit nagyon elrontottam.

A Soroksárin megcsörrent a telefon. Ma nincs meló. Esik az eső. Mindenki haza.

Mehettem volna más úton is, de nem tettem. Dagály strand. A lámpánál. Nekem most ott van dolgom.
Menet közben előkészítettem egy ötszázast.

Nem egyszerű nappal a városban odajutni, ahová akarok de most nem érdekelt a forgalom. Ez a nap a miénk. A KÉREGETŐ -é és az enyém.

Talán gyermekként, húsvétkor szorongattam ilyen féltve a kis vagyonkát, amiből patronos pisztolyt lehetett venni. Mondta is apám gyakran: hát sosem nősz fel fiam?

Ez a pénz ma már semmit sem ér, de én ma tartozom valakinek. És talán ma felnövök.

Jó nagy kört kellett tennem hogy a strand elé jussak.

Már nem volt ott.

Leálltam a járdán pedig nem volt szabad. Megvárom.

Tíz perc múlva elkezdtem bosszankodni. Na most mér szívat?
Mééé nem jön már?
Tudja hogy tartozom neki, hiszen elvettem egy darabot a lelkéből.
Nemsokára itt a karácsony. Vajon hol tölti? Lehet hogy itt az utcán?
Nem vártam tovább. Ha lehet hát mindennap arra megyek. Nem a pénz miatt.

Miattunk.