Állás nélkül
Látogatók száma: 74
Már hónapok óta tudom, hogy meg fog szűnni az állásom. A jelenlegi kormány eltörli a közcélúak foglalkoztatásáról szóló programot, és új rendeletet hoz a helyébe.
December 22-ével bezárul a kör, állásnélküli leszek. Már hetek óta figyelem a barátom sápadt arcát, fejében tudom, hogy egy szó kering folyamatosan: …lakáshitel-lakáshitel-lakáshitel…, vagy, ha ezt az egy szót mondattá bővítem ki: Miből fogjuk törleszteni a lakáshitelt? És valóban: miből fogjuk törleszteni a lakáshitelt?
Terveink vannak: Anglia.
Olyan sokan megpróbálták már, nekünk mért ne sikerülne, és a másik gondolat, olyan sokan megpróbálták már, nekik sem sikerült, nekünk mért sikerülne? Árnyalatnyi a különbség, és mégis. Mért sikerülne?
Vannak kint rokonaink, barátom öccse négy éve kinn él, szeptemberben kiment az apja is. No igen, szeptemberben kiment az apja, és azóta se talált állást. A nyelvtudás, az fontos. Ez az, ami nekünk sincs, vagy ha pozitívabban fogalmazok: frissítésre szorul. Barátom ezerrel tanulja az angolt. Angol filmeket néz dvd-n, szavakat szótároz, én kikérdezném, morog, még ne, még nem tudja. Elhozom otthonról a régi tankönyveim, turistaszótárt, jegyzeteket, füzeteket, minden segédanyagot, amit anno a tanáromtól kaptam. Lapozgatom őket, valaha tudtam, de most? My name is A. B., i'd like (should like, would like?) chocolate cake, wher is the nearist post office? - kavarognak a fejemben a mondatok, amiket agyam rejtett zugából bányászok elő. Nem hiszem, hogy ennyi elég a boldoguláshoz. Annyihoz elég, hogy fel tudjak adni egy levelet haza: Küldjetek pénzt! Haza akarok menni!
Hetek óta mindenki azt kérdezi tőlem a munkahelyemen: hogyan tovább? Hah, csak nem gondoljátok, hogy itt akartam megrohadni? Itt? Amúgy is elmentem volna. Persze, ezt nem mondom senkinek. Mindenkinek azt mondom, megyünk ki Angliába, igen ez fix, már a repülőjegyeket is megrendeltem. Hogy amúgy sem maradtam volna, csak néhány hete sírtam el a vezető-helyettesnek, nem akartam tovább áltatni, nem akartam hogy továbbra is azt higgye, rám mindig számíthat, én mellette leszek és segítem a munkáját. Nem, nem bírom tovább, decemberben már nem leszek itt, mondtam neki. Van másik állásod? – kérdezte. Nem, nem biztos, de remélem lesz mondtam neki akkor. Nem tudtam én sem konkrét választ adni, hiszen nekem sem adtak. Már intézkedtem, hogy áthelyeztessem magam egy másik intézménybe. De a foglalkoztató cég is intézkedik, és értesíti a vezetőket a várható leszámoltatásokról. Ez van. Ember tervez, kormány végez.
Miből foguk fizetni a lakástörlesztést?
Apróbb ajándékokat kapok. Minden napra jut valami. A fülembe súgják, hogy várnak az egyik csoportban ebéd előtt, menjek le, ha tudok.
A gyerekek körben állnak, csillogó szemmel néznek. A szőnyeg szélén egy szék, oda üljek le. Az óvó néni néhány papír zsebkendőt nyom a kezembe. Sírni fogok? – poénkodom. Ennyire meg fogok hatódni? És igen, meghatódom. Ahogy a földből alig kilátszó kis emberkék énekelnek nekem, csak nekem, megerednek a könnyeim.
Az egész műsorszámot előadják, amit csak az évben tanultak. Ennyire még a Télapót sem tisztelték meg. A díszdoboz felé pislogok, ami az asztal szélén áll, egyszerűbb lett volna, ha csak a kezembe nyomják és utamra engednek, még rengeteg feladatom van az irodában. Be sem tudom fejezni az évben, sőt, már utána sem. Már sohasem.
Tönkreteszem a gyerekek előadását. Megpróbálok minden szépre és jóra gondolni, de már bőgök, zokogok, ki kell mennem a mosdóba. És nem tudom abbahagyni a bőgést, ez az ünnepség gonosz dolog volt, merénylet ellenem.
- Mért sírt Ági néni? – kérdik a törpék még napokig.
Tényleg, mért sírok? Amúgy is el akartam menni.
De más az akarás, és más, amikor valami végleges. Nincs tovább, nincs választási lehetőség, nincs semmi kilátás.
Csak a kérdés, amivel a többi közcélú fordul hozzám, hogyan tovább?
A munkanélküli hivatalban jelenleg 900 embernek kell majd regisztráltatnia magát, érdemes most karácsony előtt sorakozni? Én mindenkinek azt javaslom, menjen passzív táppénzre. Nem, én sem tudom, mi a jó megoldás, ha minél hamarabb letelik a munkanélküli járadék és annál hamarabb visszakerülünk a rendszerbe, vagy ha elbliccelünk még egy hónapot és elmegyünk táppénzre, nem tudom. Nem, tényleg nem tudom.
A leszámolási papírjaim még nincsenek kész, a tájékoztatást pedig amivel ideiglenesen helyettesíthetném őket, kidobtam. „Tájékoztatjuk, hogy 2010. dec. 22-ével megszűnik a munkaviszonya.” Ezt tudtam, kezicsókolom, újat mondjanak, - gondoltam, így a kukában végezte az értesítés. Tudtak újat mondani, miután felhívtam őket: azzal a papírral kellett volna mennem a munkaügyi központba. Két nap töprengés után elhatároztam, hogy kikukázom. Más is kukázik, én is megtehetem, csak a jogos tulajdonom után fogom átkutatni a szemetet. Reggel 7 óra, kis rábeszélés után a barátom hajlandó lejönni velem feltúrni a konténert. Segédeszközöket is viszünk: egy felmosó nyelét és egy gumikalapácsot.
De hiába az igyekezetünk, a papír, de mit papír!, már a két nappal ezelőtt kidobott szemeteszsákom sincs meg. Hiába, itt nagy a córesz, a rászorulók még aznap kibontják, átnézik a kidobott szemeteszsákokat , hátha találnak benne számukra még hasznos dolgot. Két cigány srác tisztelettudón megkérdi segíthet-e nekünk valamiben, mit keresünk? Mosolygok, tényleg kedvesek, az egyiket még ismerem látásból D.ből(városrész), de segíteni nem tudnak. A szemetet visszapakolom, ezzel eldőlt a sorsom, egy hónap passzív táppénzre vagyok ítélve.
Az idő gyorsan telik és nem érkeznek jó hírek. Az angliai út, amitől amúgy is rettegtem, meghiúsul. Nincs kinn sem munka, feleslegesen mennénk ki, és nem is aktuális. Barátom öccse kifizeti a jegyeket, ne érjen minket anyagi kár. Marad M.(lakóhely).
Itt kell élni, de ez nem rossz, én szeretem a városom, minden nyűgével, bajával, hátrányával együtt. Itt születtem, itt akarok élni, és igen, itt akarok meghalni is, bármilyen romantikus is e képzet. Nekem itt a helyem.
Álláskeresés.
Belevetem magam, első körben feladok egy hirdetést, gyermekfelügyeletet vállalok. Van tapasztalatom, szeretem a gyerekeket és úgy érzem, rendelkezem némi pedagógiai szemlélettel, érzékkel, talán jelenleg még többel is, mint a hivatalos pedagógusok. Én még nem vagyok kiégve. Ezen a téren nem.
Pedig ez már halott ügy, mindenki gyermekfelügyeletből és takarításból akar megélni. Akár diplomás, akár 8 osztályos, akár pályakezdő, akár a remélt nyugdíj előtt álló.
Nem is jelentkezik senki a hirdetésemre.
Nem adom fel.
Állásokat böngészek, összeállítok egy feltűnő önéletrajzot, az elválasztó vonalakat narancssárgával jelölöm meg, nincs az a munkaadó, aki ezt ne venné észre.
És tényleg. Szinte minden jelentkezésemre pozitív választ kapok, talán az önbizalmam is megerősödött az elmúlt évek során, immár nem egy két éve munkanélküli „lúzer” jelentkezik a hirdetésekre, hanem egy olyan ember, aki önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe.
Már szinte lubickolok az állásajánlatokban, most már csak az a kérdés, melyiket fogadjam el?
Én naiv és függetlenségét, munkanélküli segélyét, mint plusz jövedelemforrást nem szívesen feladó lélek azon töprengek melyik állás is lenne az ideális.
Ezután jön a feketeleves.
Rá kell, hogy döbbenjek, minden évnek megvan a maga slágere a munkavállalás terén, anno volt a feketemunka, aztán a szürkemunka, 2011 év divatirányzata: a megbízási szerződés.
Megbízási szerződés, milyen szépen hangzik. Nem is gondolok semmi rosszra, többször is megfordult a kezeim közt ilyen dokumentum. „Én X.Y. megbízom V.Z.Zs-t, hogy ezt és azt a feladatot, tevékenységet, ilyen és olyan határidőn belül, ezért és azért a juttatásért elvégezze.” Lefordítva, lényegre törve, így emlékszem rá.
Nos, miután már kellőképpen kiörvendezem magam, hogy milyen sok részmunkaidős állás, megbízás közül választhatok, jön a „pofáraesés”, a megbízási szerződés mellett nem kapok munkanélküli járadékot. Ez nem lenne gond, ha a megbízási szerződésben akkora jövedelem lenne feltüntetve, amiből kényelmesen fedezem a havi szükségleteim és azokon napokon, amelyiken nem él a szerződés fizetni tudom magam után a TB-t is. No, igen, mert megbízási szerződés esetében a TB ellátás csak a megbízási napokra szól. Ezért ideális a vállalkozóknak. De, nem nekem. Mert én nem vagyok vállalkozó.
És most visszatérve a kétségeimre. Kapok munkanélküli segélyt, ami fedezi a lakáshitel törlesztést, és ez jó. És olyan jó itthon lenni! Olyan jó lenne kihasználni azt az időt, amit itthon tölthetek. Nem munka nélkül, hanem kevés munkával, 4 esetleg 6 órás munkaidővel, emberi körülmények között.
És mit értek ezalatt, hogy „emberi körülmények között”?
Nos, az eddigi tapasztalataim meglehetősen negatívak a munkavállalás terén.
Olyan, apró igényeim vannak, mint az ebédszünet, szabadság és táppénz igénybevétele adott körülményeknek megfelelően, ezen felül, korrekt bánásmódot igénylek. Hogy kimehessek a mosdóba, ha szükséges. Nem hiszem, hogy sokat kérek. És igen, tudom, hogy a fizetés is egy kényes kérdés.
Szeretném, ha fizetésem azon felül, hogy fedezi a napi minimális szükségleteket, szigorúan, mint minimális étkezés és a közüzemi számlák kifizetése, még túlmenően kecsegtetne valami plusz céllal is a jövőre nézve.
Nagyok az elvárásaim?
2011. január
A cikket írta: Bianka
Hozzászólások
időrendi sorrend
Bizony, ...
sosem felejtem el, 2001-ben angol nyelv és számítógép -kezelő tanfolyamra jelentkeztem. Az első csop.megbeszélésen, mindenki felállt, és mondott magáról néhány szót.
Mivel a munkaügyi kp. szervezésében zajlott a tanfolyam, mindenki munkanélküli volt, természetesen ez is szóba került, (mért fontos ma érteni a szg-hez, mért fontos a nyelvtudás, h. befolyásolja az elhelyezkedést a munkavállalás terén, stb.) ki, hol dolgozott azelőtt.
Idősebb társaim felálltak, és felsoroltak max. két munkahelyet:
"dolgoztam a "gyárban" 30 évet, rendszerváltáskor, v. utána néhány évvel elbocsátottak, utána dolgoztam magáncégnél, kft, bt, stb, nagyon rövid ideig (1-2 év), X éve munkanélküli vagyok"...
Én akkor, 21 éves létemre több munkahelyet soroltam fel, mint ők.
Néztek is rendesen, és nem értették...
És igen, miből lesz nekünk nyugdíjunk?
A mai fiatalok, pályaválasztás előtt állók, már mind tudják, olyan szakmát válasszanak, ami "pénzes". Nővérem gyereke, már most 14 évesen tudja, mondja, nem akar itt, M.o-on dolgozni.
Mi még az álmainkat néztük, nem a pénzt.
A mai gyerekek már sokkal reálisabban gondolkoznak.
Látják, h. "celebnek" kell lenni, v. külföldre menni.
A másik: az embertelen körülmények.
Már nem csak a vállalkozók használják ki az embert, (tisztelet a kivételnek), ma már mindenhol a beledet is ki kell dolgozni, és nemcsak h. nem fizetik meg, de még csak nem is méltányolják, gépnek, robotnak nézik az embert.
Megszabják, mikor menjél szabira, ha beteg vagy, nem mehetsz tp-re, és igen, én önk.intézményben dolgoztam, (nem szalag mellett, nem egy pénztárgép mellett ülve) és nem volt ebédszünetem, nem tudtam kimenni wc-re.
De akkor kik kellenek? Milyen világ lett itt, ebben az országban, ahol olyan jó volt élni? Megbecsülték azt, aki rendesen tette a kötelességét...
S mondom, nem merek panaszkodni, mert másokat sajnálok.
Én mint régen nyugdíjas, egy rokkant, beteg fiamat kell támogatnom, s 11 éve múlt, hogy diplomás, okos, értelmes másik fiam munknélküli lett, s nem tud elhelyezkedni, mert amikor megszűnt alatta két állás, már ő is öregnek számít, pedig még nyugdíjazásáig még sok éve van.
Miből fog élni, ha én nem leszek? S óh, én naiv, arra gondoltam, hogy aránylag tisztességes (akkori önkorm.-tól kerültem ny-ba) nyugdíjamból majd pihenek, élvezem egész munkás korszakom megérdemelt gyümölcsét, ma már olyan gondjaim vannak, ha kifizetem a rezsit, akkor a hónap második felében fillérezni kell, hogy tudok-e (nem cukrászdában egy adag fagylaltot venni, mert az luxus-cikk, de) a mindennapi kenyerünket megvenni...
Azért ne menj el idegenbe, hátha változik valami... Így nem mehet sokáig, mert az emberek sokasága fog éhen pusztulni, ha így marad minden!
De már én is félek reménykedni, pedig egész életemben optimista voltam.
Egy utolsó megbízási szerződésem nekem is volt. De jó volt, amíg volt! Fél évig tartott. A különbség csak az, hogy volt egy biztos megélhetési forrásom, és az a nyugdíj. Én azon régi bútordarabok közül való vagyok, akiknek még megadatott, hogy becsületesen megszerzett munkája gyümölcse, a nyugdíjam azért még fedezi a legszükségesebb kiadásokat. De túlzások nélkül.
NINCS fordász, nincs kozmetik., nyaralás... Ezeket el lehet felejteni. Valamikor ez nem így volt!
Milyen világot élünk? Amikor már ezek a valamikor szeretett dolgok mára luxusnak számítanak. Csak egyeseknek adatik meg. :-)
Túl sok, amit kérünk?
sosem felejtem el, 2001-ben angol nyelv és számítógép -kezelő tanfolyamra jelentkeztem. Az első csop.megbeszélésen, mindenki felállt, és mondott magáról néhány szót.
Mivel a munkaügyi kp. szervezésében zajlott a tanfolyam, mindenki munkanélküli volt, természetesen ez is szóba került, (mért fontos ma érteni a szg-hez, mért fontos a nyelvtudás, h. befolyásolja az elhelyezkedést a munkavállalás terén, stb.) ki, hol dolgozott azelőtt.
Idősebb társaim felálltak, és felsoroltak max. két munkahelyet:
"dolgoztam a "gyárban" 30 évet, rendszerváltáskor, v. utána néhány évvel elbocsátottak, utána dolgoztam magáncégnél, kft, bt, stb, nagyon rövid ideig (1-2 év), X éve munkanélküli vagyok"...
Én akkor, 21 éves létemre több munkahelyet soroltam fel, mint ők.
Néztek is rendesen, és nem értették...
És igen, miből lesz nekünk nyugdíjunk?
A mai fiatalok, pályaválasztás előtt állók, már mind tudják, olyan szakmát válasszanak, ami "pénzes". Nővérem gyereke, már most 14 évesen tudja, mondja, nem akar itt, M.o-on dolgozni.
Mi még az álmainkat néztük, nem a pénzt.
A mai gyerekek már sokkal reálisabban gondolkoznak.
Látják, h. "celebnek" kell lenni, v. külföldre menni.
A másik: az embertelen körülmények.
Már nem csak a vállalkozók használják ki az embert, (tisztelet a kivételnek), ma már mindenhol a beledet is ki kell dolgozni, és nemcsak h. nem fizetik meg, de még csak nem is méltányolják, gépnek, robotnak nézik az embert.
Megszabják, mikor menjél szabira, ha beteg vagy, nem mehetsz tp-re, és igen, én önk.intézményben dolgoztam, (nem szalag mellett, nem egy pénztárgép mellett ülve) és nem volt ebédszünetem, nem tudtam kimenni wc-re.
NINCS fordász, nincs kozmetik., nyaralás... Ezeket el lehet felejteni. Valamikor ez nem így volt!
Milyen világot élünk? Amikor már ezek a valamikor szeretett dolgok mára luxusnak számítanak. Csak egyeseknek adatik meg. :-)
Túl sok, amit kérünk?