Az első munkahelyem
Látogatók száma: 106
Vagy a második, esetleg harmadik... A fene se emlékszik már rá, volt egy pár, de az biztos, hogy valahol az elsők közt (és a felejthetetlenek közt) lehetett...
Az első munkahelyem egyikének felvételi meghallgatását mesélem most el nektek.
A történet a dúló szocializmus kellős közepén játszódik. Talán még Kádár elvtárs virágzásának bimbódzó időszakában. Szárba szökkent, virágzott, majd elnyílt, mint az őszirózsás forradalom. Büdös egy virág volt. A fejétől bűzlik a hal is, mit várnánk egy virágtól? (Mostani mákvirágokról meg ugye, nem illik beszélni!)
Ezután a rövid korrajzi áttekintés után, akkor lássuk a medvét ( mind a hármat)!
A meghallgatás.
Jobbról magas, jól táplált, erős testalkatú, kevésbé jóvágású (szeme alatt széles vágás, nyilván az egyik ketrecharcos akciójának nyomaként) hölgy, nemzetiségi vonásokkal felvértezve. Sötétebb arcszínét a balról érkező fény (akkoriban a fény mindig balról jött) előnyösen megvilágítja. Ebből a megvilágításból a szemét is láthatom. Az se áll jól. (Fenntartásaimat a kisebbséggel, akkoriban nem illett kimondani. Ma meg már lassan nem beszélhetünk.... kisebbségről.)
Balról kissé zömök, de testalkatához mérten alacsony és szélességében is határtalan kollegina foglal határozottan helyet. A helyfoglalás nála egy odaillő kifejezés. Úgy lefoglalja azt a széket, hogy közelébe csak egy "adj uram katonát" rohammal juthatnék. Nem éri meg a fáradtságot. Az én 70 kilómmal félrefújna, mint szellentést a nyári szellő. Arca mosolygós, szempillái mögül alig mer rám nézni. (Látom bejövök neki, láthatólag a másik kettőnek is). Arcán némi arcpír. Mondhatni, vörösre pirulja magát. (Ez ugye abban a korban egy előnyös színnek számított.) Így én is csak a tisztelet kifejezésével bámulok vissza rá, nehogy félreértse szándékaimat. Félreérti. Láthatóan szűzies pózban (kis terpesz, nagy szellőzés), meredten figyel.
Középen az elnök asszony. Látszik, hogy hármójuk közül ő viseli a nadrágot. A maszkulin vonásai még az előző két kolleginánál is erősebbek. Férfiasan néz a szemeim közé, majd a pelyhedző kis szakálla melletti bibircsókját megvakarva megszólít.
-Elvtárs, kérném a munkakönyvét és a bizonyítványait!
(Ez a meghallgatás ugye a szocializmus azon részére esett, amikor még a KMK-s ember olyan volt, mint manapság az iskolában a tetűs gyerek. Szégyellni kellett, de a legjobb volt, ha ki se derült a bibi.)
A három daliás hölgyet meglátva, inamba száll a bátorságom. Akarom én ezt a munkát? -kérdezem magamtól, és erős kételyeimtől nyomasztva, a megfutamodáson gondolkodom (KMK ide, tetű oda...). Hirtelen a munkakönyvem a pokolba kívánom, és a bizonyítványaimat is legszívesebben letagadnám.
-Mi a baj kedves elvtárs? -kérdezi tőlem szánakozón a cigányasszony, jóstehetségét kamatoztatva-, otthon felejtette? Egyben, a vágott szemeivel próbál a jó válasz felé terelni.
Áldott egy lélek -gondolom.
-Igeeeen.... -nyögöm ki. És egy köszönő bólintással hálálom meg a segítségét.
Örülök. Talán megúszom.
Nem.
Rövid volt az örömöm.
Az elnök asszonynak megtetszhettem...
-Nem baj, fel van véve! Nem adunk mi az ilyen formaságosságokra. Holnap majd behozza! Személyesen nekem! - teszi hozzá félhalkan, egy bizalmaskodó mosoly kíséretében.
Aznap éjjel nem aludtam.
Három évig dolgoztam a vállalatnál, mint beszerző.
A rémálmaim a távozásom után egy évre rá szűntek meg....
A cikket írta: Fanpercival
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Én is dolgoztam ebben a korban és a férfi urak sem voltak különbek, sőőőőt.
Most sem jobb a helyzet, csak most mások a szempontok. Üdv Éva.
Milyen sajnálatosan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhettél a három matrónával szemben!
Kis túlzással ezt a mai világban már szexuális zaklatásnak is nevezhetnénk! Nem csoda ha a rémálmaid ilyen sokáig gyötörtek :-)
Üdv.
heleenke
Köszönöm a látogatásaitokat!
Fantomas
Nekem is akad - nem is egy - "kellemes" emlék - az ellenkező nemű főnökökkel kapcsolatosan. Valahányan mindig munkaidőn túli munkára hivatkozva akartak engem "túlórákra" berendelni, s amikor nekem ez nem tetszett, egyik helyemről mjdnem eltávolított. Szerencsémre az Ű.B. (üzemi bizottság) kivizsgálta a dolgot, s őurasága (pardon: elvárs) fizetett rá, mivel ismerték már szokásait, s a munkások egy alkalommal kikísérték a főkapuig, és ott kalapot emelve búcsúztak tőle, örökre! Egyszer majd fölteszem erről szóló novellámat (igaz történet).
Valahogy elkerülte a figyelmemet, pedig azóta is várom az (igaz történetedet). Az "egyszer majd" mikor lesz? Vagy már csak volt? :-)
Pussz,
Éva