Égiháború (1-2)
Látogatók száma: 115
Esküvőm története - naplójegyzetekből Ilyen kellemetlen esős napokon eszembe jut az a szomorú nap. Mások kellemes élményeket idéznek fel esküvőjükről, nekem ez másképpen sikerült. Elmondom, tanulságul sok fiatalnak, akik előtte állnak az ilyen eseménynek
Esős-borús délután lakásom nappalijában kis asztal mellett ülök, előttem régi dobozokban és elnyűtt albumokban fényképek hevernek. Sorra szedem elő és nézem a képeket, amelyek életem egy-egy darabkáját vetítik elém. Forró teámat kevergetem, s borzongva terítek magamra egy pulóvert. Épp’ a kezembe került az esküvői képem, amelyen a menyasszony csipkeruhában, arcára fagyott mosollyal, bánatosan néz maga elé… Mellette vőlegénye, szigorúságot erőltetve magára. Valahogy nem sugárzik róluk a boldogság… Istenem! Valóban Én vagyok itt a képen?
Nehéz időket éltünk át abban az időben, néhány évvel a második világháború után. Én sem úgy gondoltam el az életemet, ahogyan alakult. Mint fiatal lány, művészi pályáról álmodtam, mivel szerettem rajzolni, és tehetségem adatott hozzá. Ruhatervezőnek készültem – volna. Erdélyben éltünk, Marosvásárhelyen, s a középiskolám befejezése előtt az ország határaihoz vészesen közeledett a front. Legidősebb bátyámat már a frontra vezényelték, besorozták édesapámat és középső testvéremet helyi katonai szolgálatra. Menekülnünk kellett, s a legutolsó civileket szállító vonatra szálltunk nagy személypoggyászokkal. Utunk egy hónapig tartott, amíg Budapestre értünk, de sajnos, csak a kis úti bőröndünk maradt meg, mert valahol út közben lekapcsolták a szerelvényről a poggyászt hordozó kocsikat.
Ezért aztán a front elvonulása után, amikor már közlekedni lehetett, egyik testvéremmel beköltöztünk a legközelebbi városba, s a középiskola befejezése után munkát vállaltunk, hogy megélhetésünket biztosítani tudjuk. Itt ismerkedtem meg a vőlegényemmel, akivel elég hosszú mátkaiság után tudtunk elhatározásra jutni, hogy összeházasodunk.
Polgári esküvőnket pénteken tartottunk. Nem mondhatom, hogy zavartalan volt a nap, mert délutánra a fényképészhez voltunk bejelentve, ahová leendő párom alaposan késve érkezett. Ott készült a fénykép is, a szomorú menyasszonyról. Utána szüleimhez utaztam Szirákra, ahol apám egy nagy általános iskola igazgatója volt. Úgy egyeztem meg immár hivatalosan férjemmel, hogy rokonságával az esküvő napján jön utánam.
Frigyünk megpecsételését a sziráki katolikus nagytemplomban az Úr 1949. év szeptember havának első vasárnapjára tűztük ki. Sok meghívót küldtünk szét. De nálunk általában, ez az ünnepi aktus sem zajlott le zökkenő nélkül. Miért is történt volna minden a szokásoknak megfelelően?, mikor eddig is sok minden visszájára fordult.
A nagy nap délutánján teljes menyasszonyi díszben készen állok, amikor váratlanul beborult az ég, és nemsokára olyan felhőszakadás, valóságos égiháború zúdult a tájra, ami a környéken állatokat (szarvasmarhákat) sodort el, az utakat eláztatta, a patak kiöntött, hídját elvitte az áradat… Micsoda ítéletidő volt! Nekem eszembe jutott a mondás, hogy akinek az esküvőjén esik az eső, házassága alatt sokat fog sírni. Mivel e napon nemcsak esett, de úgy szakadt le az égből, mintha dézsából öntötték volna, ezért a mondást úgy értelmeztem, hogy nagyon sokat fogok majd sírni, ami sajnos, szóról-szóra beteljesedett!
A templom teljes pompában, virággal feldíszítve, a pap és a helybeli vendégsereg ünnepi díszbe öltözve várta a lezúduló vízáradat végét, aminek nem akart vége szakadni. El lehet képzelni, a körülöttem levők milyen aggódó pillantásokkal néztek rám. A vendégsereg egy része a templomban, mások szüleim lakásán várták a vőlegény érkezését. Párom most kivételesen nem önhibájából, de hogy az égiek jóvoltából szokásához hű maradjon, – a saját esküvőjére is késve érkezett.
Volt, aki megkérdezte tőlem: a vőlegény és családja miért időzítették útjukat az utolsó percre?
Ez másoknak talán furcsán hat, de ha ismernék a családot, ahonnan az Én párom indult, nem csodálkoznának rajta. Ő és ők eddig is, mindig, mindenhonnan elkéstek, s ezt természetesnek tartották.
Hosszú órák teltek el kínos várakozással, amikor végre a vőlegényem és még néhány vendég, kerülő utakon, sokuk bőrig átázva megérkezett.
Mindez nem bizonyult elégnek, számomra más meglepetést is tartogatott a nap, amitől a megmaradt icipici kedvem is elpárolgott. Vőlegényem (immár polgárilag férjem), „kedves” családjával, megfeledkezett a menyasszonyi csokorról. Ezért az elázott kerti virágokból ügyes asszonyi kezek fehér szegfűből (zöld aszparágusszal) elővarázsolták a csokrot, kezembe nyomták, és már indulhatott a nászmenet a templomba, hogy Isten áldását kérjék arra a frigyre, amelyet jobb lett volna meg sem köttetni.
Arra a kérdésre, hogy miért nem gondolt senki a menyasszonyi csokorra? – nehéz lenne válaszolni. Most utólag visszagondolva, humorosan fogom föl a dolgot. Szerény voltam ahhoz, hogy erről beszéljek velük, egyébként nem is gondoltam rá, hogy ilyesmit el lehet felejteni, egyébként is vőlegényem nővérének nemrég’ volt az esküvője, Én sem értettem, hogyan felejtették el, hogy a menyasszonyi csokrot a vőlegény szokta megrendelni.
De bármilyen különös, mindennek ellenére, számomra nagyon megható volt az esküvő. A szemem könnyben úszott a meghatottságtól. A szertartás alatt azért fohászkodtam a Teremtőhöz, hogy életünk folyója végre jó mederbe terelődjék, s Én még mindig bíztam abban, hogy házasságunk boldog lesz. Talán sokan megkérdeznék, hogy a történtek után még hogyan tudtam hinni a jövőben, pedig a hosszú és bonyodalmas jegyesség után más rég’ visszadobta volna neki a karikagyűrűt. Ezt most már magam sem értem, de akkor hittem benne.
Kép: Kép: Szüleim tulipános kertje
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Mindig van valami mondandóm, miután elolvasok itt egy-egy cikket...most nem értem magam se, csak némán elvagyok...
Pussz,
Tündér
A kis keveredést nem érted Laura? Az első próbálkozásoknál én segítettem Katalinának és most már maga is kezeli az oldalt, örülünk neki!!! Így lehet némi duplikáció, majd javítjuk:-)
Pussz,
Tündér
Én nem tudom, hogy lehet-e a sorrendet rendezni, hogy egymás mellé kerüljön minden rész, mert így kicsit zavaró.
Mindig van valami mondandóm, miután elolvasok itt egy-egy cikket...most nem értem magam se, csak némán elvagyok...
Igen, lemaradt az első rész, amit utólag vettem észre, ez az 1-2 rész, utána külön található a harmadik és negyedik rész is, amit korábban feltöltöttél Tündérke!
Én nem tudom, hogy lehet-e a sorrendet rendezni, hogy egymás mellé kerüljön minden rész, mert így kicsit zavaró.
Pussz,
Tündér
A kis keveredést nem érted Laura? Az első próbálkozásoknál én segítettem Katalinának és most már maga is kezeli az oldalt, örülünk neki!!! Így lehet némi duplikáció, majd javítjuk:-)
Pussz,
Tündér
Viszont azt itt még elmondom, hogy ezek szerint nem mindegy mikor olvassuk el a másik életrészletét. Nem mindegy milyen lelkiállapotban vagyunk mi magunk is olvasás közben. Átfutjuk az írást, átérezzük, engedjük, hogy megérintsenek a szavak... mert engem tegnap megérintett valami...
Üdv: L
Micsoda felismerésre tettem szert ma. Vagy tudtam is ezt tudat alatt? Hmmm
Csak bátran, Laura, írd meg a véleményedet, mert én elbírom a kritikákat is!
Tegnap este írásod olvasása közben sok emlékképem bevillant, melyeket az általad megélt események csaltak felszínre, dédiék eljövetele Erdélyből, édes szüleim különös házassága, ami szintén a háború után volt, a sajátom, amikor szakadt az eső...s mindezt, amit megosztottál ajánlod a fiataloknak okulásként. Elméláztam, mi lenne, ha én csak fele annyi idős lennék, mint vagyok. Látnék-e benne vajon jó szándékot? Vagy azt érezném, mint az elején az életemnek, majd én megmutatom, majd én tudni fogom, ti mind balgák voltatok, s nem jól álltatok hozzá, no de majd én...s aztán szépen teltek-múltak az évek, tettem a dolgom, s egyszer csak azt vettem észre, előttem is állnak és mögöttem is. Beálltam a sorba én is. :(
Ha időm engedi hamarosan olvaslak visszafelé...:)
Gazdagabb lettem általad, köszönöm.
Örülök, ha a törénetem annyi gondolatot váltott ki belőled. Nos, úgy látszik, vannak egyező családi eredetek közöttünk. Biony, apkám Erdélyben született, és anyukám a Felvidéken, s itt, a csonka hazában találtak egymásra. Az ő házasságuk igazi jól sikerült családi együttlét volt. Én és három fiútestvérem igazán kellemes légkörben nevelkedtünk. Ezért fájó, hogy nekem nem sikerült, és - bár nem szép - de igen is, irigylem azokat, akik megtalálták mindjárt azt, aki igazi társuk lehet egy életen át.
Szomorú a történet, annak ellenére, hogy a vége mégis jól sült el!
Puszillak! Lyza
Kedves Laura!
Örülök, ha a törénetem annyi gondolatot váltott ki belőled. Nos, úgy látszik, vannak egyező családi eredetek közöttünk. Biony, apkám Erdélyben született, és anyukám a Felvidéken, s itt, a csonka hazában találtak egymásra. Az ő házasságuk igazi jól sikerült családi együttlét volt. Én és három fiútestvérem igazán kellemes légkörben nevelkedtünk. Ezért fájó, hogy nekem nem sikerült, és - bár nem szép - de igen is, irigylem azokat, akik megtalálták mindjárt azt, aki igazi társuk lehet egy életen át.
Majd valahogy helyrevarázsolom ;-)
Pussz,
Tündér
Köszönöm a törődésedet, de már kezdem megtanulni, mit hol kell keresgélni.
Puszi: Katalina
Szia Kata!
Szomorú a történet, annak ellenére, hogy a vége mégis jól sült el!
Puszillak! Lyza
Én is azt hittem, amikor néhány év múlva elmenekültem akkor még egyetlen kisfiúval tőle és a családjától, s amikor utánam jött, megobcsátottam. De nem jól tettem, meg a vége mégis az lett, hogy 16 évi szörnyű évek után mégis csak elváltam tőle.
Puszillak!