Égiháború (1)
Látogatók száma: 82
Esküvőm története - naplójegyzetekből
Esős-borús délután lakásom nappalijában kis asztal mellett ülök, előttem régi dobozokban és elnyűtt albumokban fényképek hevernek. Sorra szedem elő és nézem a képeket, amelyek életem egy-egy darabkáját vetítik elém. Forró teámat kevergetem, s borzongva terítek magamra egy pulóvert. Épp’ a kezembe került az esküvői képem, amelyen a menyasszony csipkeruhában, arcára fagyott mosollyal, bánatosan néz maga elé… Mellette vőlegénye, szigorúságot erőltetve magára. Valahogy nem sugárzik róluk a boldogság… Istenem! Valóban én vagyok itt a képen?
– Ilyen kellemetlen esős napokon eszembe jut az a szomorú nap. Mások kellemes élményeket idéznek fel esküvőjükről, nekem ez másképpen sikerült. Elmondom, tanulságul sok fiatalnak, akik előtte állnak az ilyen eseményeknek.
Nehéz időket éltünk át abban az időben, néhány évvel a második világháború után. Én sem úgy gondoltam el az életemet, ahogyan alakult. Mint fiatal lány, művészi pályáról álmodtam, mivel szerettem rajzolni, és tehetségem adatott hozzá. Ruhatervezőnek készültem – volna. Erdélyben éltünk, Marosvásárhelyen, s a középiskolám befejezése előtt az ország határaihoz vészesen közeledett a front. Legidősebb bátyámat már a frontra vezényelték, és besorozták édesapámat és középső testvéremet helyi katonai szolgálatra. Menekülnünk kellett, s a legutolsó civileket szállító vonatra szálltunk nagy személypoggyászokkal. Utunk egy hónapig tartott, amíg Budapestre értünk, de sajnos, csak a kis úti bőröndünk maradt meg, mert valahol út közben lekapcsolták a szerelvényről a poggyászt hordozó kocsikat.
Ezért aztán a font elvonulása után, amikor már közlekedni lehetett, egyik testvéremmel beköltöztünk a legközelebbi városban, s a középiskola befejezése után munkát vállaltunk, hogy megélhetésünket biztosítani tudjuk. Itt ismerkedtem meg a vőlegényemmel, akivel elég hosszú mátkaság után tudtunk elhatározásra jutni, hogy összeházasodunk.
Polgári esküvőnket pénteken tartottunk. Nem mondhatom, hogy zavartalan volt a nap, mert délutánra a fényképészhez voltunk bejelentve, ahová leendő párom alaposan késve érkezett. Ott készült a fénykép is, a szomorú menyasszonyról. Utána szüleimhez utaztam Szirákra, ahol apám egy nagy általános iskola igazgatója volt. Úgy egyeztem meg immár hivatalosan férjemmel, hogy rokonságával az esküvő napján jön utánam.
Frigyünk megpecsételését a sziráki katolikus nagytemplomban az Úr 1949. év szeptember havának első vasárnapjára tűztük ki. Sok meghívót küldtünk szét. De nálunk általában, ez az ünnepi aktus sem zajlott le zökkenő nélkül. Miért is történt volna minden szokásoknak megfelelően?, mikor eddig is sok minden visszájára fordult.
A nagy nap délutánján teljes menyasszonyi díszben készen állok, amikor váratlanul beborult az ég, és nemsokára olyan felhőszakadás, valóságos égiháború zúdult a tájra, ami a környéken állatokat (szarvasmarhákat) sodort el, az utakat eláztatta, a patak kiöntött, hídját elvitte az áradat… Micsoda ítéletidő volt! Nekem eszembe jutott a mondás, hogy akinek az esküvőjén esik az eső, házassága alatt sokat fog sírni. Mivel nekem nemcsak esett, de úgy szakadt le az égből, mintha dézsából öntötték volna, ezért a mondást úgy értelmeztem, hogy nagyon sokat fogok majd sírni, ami sajnos, szóról-szóra beteljesedett!
Kép: Sötét fellegek. Unokám, H. Emese fotója.
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tavaly június-ban volt az esküvőnk és mire elkészültem és már csak indulnom kellet volna elkezdet szakadni az eső.. :( Pedig olyan jó lett volna a kedvenc helyemen fényképeket készíteni ....:(
Nekem meg azt mondták hogy gazdagságot hoz .
Na persze!!!!
Nem látom hogy hatna ..
Valószínű hogy neked van igazad ...
Mert mióta férjhez mentem azóta többet sírok én is mint nevetek......