Égiháború (2)
Látogatók száma: 92
Esküvőm története - naplójegyzetekből
A templom teljes pompában, virággal feldíszítve, a pap és a helybeli vendégsereg ünnepi díszbe öltözve várta a lezúduló vízáradtat végét, aminek nem akart vége szakadni. El lehet képzelni, a körülöttem levők milyen aggódó pillantásokkal néztek rám. A vendégsereg egy része a templomban, mások szüleim lakásán várták a vőlegény érkezését. Párom most kivételesen nem önhibájából, de hogy az égiek jóvoltából szokásához hű maradjon, – a saját esküvőjére is késve érkezett.
Volt, aki megkérdezte tőlem: a vőlegény és családja miért időzítették útjukat az utolsó percre?
Ez másoknak talán furcsán hat, de ha ismernék a családot, ahonnan az én párom indult, nem csodálkoznának rajta. Ő és ők eddig is, midig, mindenhonnan elkéstek, s ezt természetesnek tartották.
Hosszú órák teltek el kínos várakozással, amikor végre a vőlegényem és még néhány vendég, kerülő utakon, sokuk bőrig átázva megérkezett.
Mindez nem bizonyult elégnek, számomra más meglepetést is tartogatott a nap, amitől a megmaradt icipici kedvem is elpárolgott. Vőlegényem (immár polgárilag férjem), „kedves” családjával, megfeledkezett a menyasszonyi csokorról. Ezért az elázott kerti virágokból ügyes asszonyi kezek elővarázsolták csokrot fehérszegfűből (zöld aszparágusszal), kezembe nyomták, és már indulhatott a nászmenet a templomba, hogy Isten áldását kérjék arra a frigyre, amelyet jobb lett volna meg sem köttetni.
Arra a kérdésre, hogy miért nem gondolt senki a menyasszonyi csokorra? – nehéz lenne válaszolni. Most utólag visszagondolva, humorosan fogom föl a dolgot. Szerény voltam ahhoz, hogy ilyenről beszéljek velük, egyébként nem is gondoltam rá, hogy ilyesmit el lehet felejteni, egyébként is vőlegényem nővérének nemrég’ volt az esküvője, én sem értettem, hogyan felejtették el, hogy a menyasszonyi csokrot a vőlegény szokta megrendelni. De bármilyen különös, mindennek ellenére, számomra nagyon megható volt az esküvő. A szemem könnyben úszott a meghatottságtól. A szertartás alatt azért fohászkodtam a Teremtőhöz, hogy életünk folyója végre jó mederbe terelődjék, s én még mindig bíztam abban, hogy házasságunk boldog lesz. Talán sokan megkérdeznék, hogy a történtek után még hogyan tudtam hinni a jövőben, pedig a hosszú és bonyodalmas jegyesség után más rég’ visszadobta volna neki a karikagyűrűt. Ezt most már magam sem értem, de akkor hittem benne.
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
időrendi sorrend
Válasz erre: cecill
A jelekre mindig érdemes figyelnünk!!!