Egy ház múlt ideje

Látogatók száma: 74

Amikor az új lakó "találkozik" a régiekkel.

Julinak eszébe jutott a padlás. Amióta itt van, a szobákon túl még nem ment, de látta, hogy a lépcső folytatódik, fel a padlásig. Felóvatoskodott és benyitott. A padlás félhomályos volt és pókhálós. Különböző, tárgyak, bútorok hevertek összevissza. Az előző tulajdonos úgy látszik, itt tartotta a már nem használt kacatokat. Négy kicsi, félköríves ablakon alig jött be a fény. Juli odament és kinézett. A folyópartot látta, meg az azon túli területet. Egy manzárdszoba képe kezdett kirajzolódni a fejében. Elmosolyodott. Nem fog ő unatkozni itt!
Ahogy megfordult, észrevett egy széket. A cirádás ülőalkalmatosság a sarokban hevert. A lány felállította. Egy fehérre festett vas, kerti szék volt. Mellette ott állt a másik három is, egymásra rakva. Itt-ott már lekopott a festék, és kezdett rozsdásodni, de azért még jó állapotban voltak. A székek mellett, oldalra dőlve egy kerek, szintén vas asztalka feküdt. Azt is felállította, majd egymás mellé rendezte őket. A kerti bútorok, még így, elhanyagolt állapotban is mutatósak voltak. Juli, látta magukat, ahogy ezeken ülve isszák meg a kávéjukat, mellettük a pálmák hajladoznak a reggeli fényben. Megint elmosolyodott. Ahogy tovább kutakodott, egy íróasztal is a szeme elé került. Kicsi fiókokkal, felhajtható asztallappal. Felnyitotta a lapot és belekukkantott. Különböző iratokat látott, újságot, meg egy könyvet. Az egyik fiókban meg fényképeket talált. Mosolygó fiatalasszony volt rajtuk két kisgyerekkel. Megnézte a többi képet is. Az egyiken ugyanaz a fiatalasszony volt, de már nem mosolygott, és a ruhája fekete volt.
- Ő lakhatott itt?- gondolkodott a lány.
Visszarakta a képeket, mert úgy gondolta, hogy nem illik más életébe belekukkolni. Körbenézte a szekretert. Vajon Erwin megengedné-e, hogy ezt felhasználja saját magának?
Nem tudta, hogy a férfi hogyan egyezett meg a volt tulajdonossal. Figyelme visszafordult a székek felé. Majd megfordult és lement a padlásról. Erwin meghökkenve nézett, nyakig poros és pókhálós feleségére.
- Hát te meg mit csináltál?- kérdezte tőle.
- Nézegettem a padláson. - felelt a lány.- Van egy kérdésem Erwin! Ami a padláson van, azzal mi lesz?
- Azt mondta a hölgy, hogy ami nekünk jól jön, azt használjuk fel, a többit meg vitessük el. Miért? – kérdezett vissza a férfi.
- Mert arra gondoltam, hogy ebből a padlásból, egy nagyon szép manzárdszobát lehetne csinálni!- felelt neki Juli. - A fiúknak éppen jó lenne! Meg van ott pár dolog, amire szemet vetettem!
Azzal elmondta terveit a székekről, meg a szekreterről. És rögtön fel is vonszolta Erwint, hogy hozza le a kerti bútort, mert meg akarja jobban nézni, amíg világos van! A férfi engedelmesen követte. Miután lecipelte a székeket, meg az asztalt, immár ő is nyakig porosan, a teraszon nézegették a bútorokat.
- Nincsenek is olyan rossz állapotban. Csak le kell csiszolni és újra festeni!
Juli befordult a konyhába, és egy szivaccsal és vízzel jött vissza. Az asztalka, a tisztogatás után, megmutatta saját egyedi kis szépségét! A kör alakú lapon, szintén apró csempékből kirakott intarzia, egy vadászjelenetet ábrázolt. Hajlított vas lábain, a kis asztal olyan volt, mint egy kis műremek. Erwin hümmögött.
- Ez nagyon jól néz ki, érdemes felújítani. Holnap utána nézek, hogy hol lehetne megcsináltatni. A szekreterrel meg szerintem azt csinálsz, amit akarsz. Mondjuk a dolgozószobába, éppen jó lenne!
Kávézás közben Erwin kapta a telefonját, és az egyik sofőrt hívta.
- Jó reggelt! Hányan vagytok itthon?
A válasz hallatán folytatta.
- Szükségünk lenne egy kis segítségre.
Nemsokára ott is volt a két férfi, akik aztán Erwinnel hármasban lehozták a padlásról az íróasztalt.
A kis szekreter a napvilágnál még porosan is megmutatta a szépségét! A por megült a faragott oldaldíszek között, és a fiókok apró kis fogantyúja is foltosan lógott. Juli mosószereket hozott, majd nekiállt letisztogatni jövendőbeli íróasztalát. A port letörölte, majd lemosta az asztalkát. A tartalmát összeszedte, és egy dobozban elrakta. Nem volt szíve kidobni őket, hátha még kell majd a tulajdonosának. Ahogy dolgozott, úgy ragyogott egyre jobban a szekreter! A bútorápoló aztán megtette a hatását! A férfiak lenyűgözve nézték a művet!
- Hát ennek tényleg kár lett volna a padláson tönkremennie!- szólalt meg Ede.
A kis íróasztal talán már muzeális darab volt. Redőnyös takarólap fedte el az asztallapot a kíváncsi tekintetek elől. Körmös lábakon álldogált, az elején faragások díszítették. A néhai mester, szőlőfürtöket faragott az asztalka lábaira. Közöttük indák kacskaringóztak, egy-egy levél társaságában. Ahogy a redőnyt felemelték előtűnt az asztalka sima lapja és belül a fiókok is. A rézkilincseket Juli sóval dörzsölte fényesre. Kulcs zárta mindegyik kis rekeszt Az alsó fiókocska akadt, ahogy kihúzták. Erwin kiemelte, hogy megnézze, mi akadályozza a dobozkát a mozgásban. Egészen belül megpillantott egy fa pecket. Benyúlt és benyomta. Az asztalka lapja felnyílt! Egy teljesen zárt rekesz bukkant elő. Benne szalaggal átkötött levélcsomag. Nézték a kupacot.
- Talán nem is illik beleolvasni!- mondta halkan Juli, de közben majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy mi lehet bennük!
- Hát,- szólalt meg elgondolkodva Erwin. – A tulajdonos már biztos nem él.
A lány felvette a köteget és megoldotta a szalagot. A levelek egy Segolend nevű hölgynek szóltak. Juli elkezdte olvasni, Erwin meg fordította a fiúknak.

„Drága Segolend!
Remélem, hogy a levelem egészségben találja Önt és a gyermekeket! Ma megérkeztünk a frontvonalba, ahol ez idáig még nem tapasztaltunk számottevő csapatmozgásokat! A holnapi nap folyamán…”

„Szívem hölgye!
Álmomban Önnel beszélgettem, és hallgattam szívet, gyönyörködtető kacagását! Remélem az ég, kegyes lesz hozzánk, és épségben visszavezet Önökhöz! A tegnapi támadás…”

„Kedvesem!
Tegnap óta egyfolytában zuhog az eső. A lövészárok megtelt vízzel, de amit kimerünk, az lassan visszacsorog. Ami jó az esőben, az az, hogy az ellenségnek sincs sok kedve most háborúzni! Az ég, nappal is szürke, nehéz eldönteni, hogy hol jár nap…”

„Drága Szerelmem!
Remélem szívem angyalkája, kicsi Lídiám meggyógyult már! Vigyázzon rá Ön nagyon, hisz tudja milyen gyenge kis szervezete, van a leánykának! Próbáljon meg több tejet szerezni neki! A dadám vidéken él, ha Ön ír neki, biztos visz Önöknek tejet! Vigyázzon szintén fiamra a kis Gregorra is…”

Drága Segolendem!
Ez a háború egyre borzalmasabb! A bajtársaim egymás után esnek el mellettem! Félek, hogy egyszer én következem! Ha ez bekövetkezne, arra kérem Önt, hogy ne sirasson engem, mert én mindig Önökkel leszek, csak utána már a másik oldalon folytatom az utam. Vigyázzon nagyon a kis gyermekekre, és meséljen sokat rólam nekik...”

És az utolsó levél!

„Tisztelt Asszonyom!
Tudatom Önökkel hogy Gregor Rubierre hadnagy, 1913. szeptember hó első napján, hősi halált halt a montpeirrei harcokban! Franciaország a saját halottjának tekinti és neve örökké ragyogni fog a hősök névtábláján!
1913. szeptember 8.

Pierre Gudoarn dandártábornok”

Juli lassan összefogta újra a leveleket. A férfiak is megilletődötten hallgattak. A lány előkereste a fekete ruhás hölgy fényképét.
- Ő volt Segolend!- mondta halkan.
A fiatal hölgy szemeiben végtelen szomorúság tükröződött. Élete, boldogsága, megszakadt ott és akkor abban a lövészárokban! Vajon amikor férjhez ment, milyen életet képzelt el magának? És milyen lett az élete, miután a férje elesett?
- Istenem!- fohászkodott Juli. – Sose legyen háború!
- Hát igen, sose legyen!- szólalt meg halkan Péter is. - Nincs annál kegyetlenebb, amikor az anyák, az asszonyok magukra maradnak és csak az emlékeikben élnek a szeretteik!
Juli gondolt egyet, és felszaladt a dolgozószobába. Előkereste az adásvételi szerződést.
Eladó: Madame Segolend Rubierre!
Könny szökött a szemébe!
Közben a férfiak felcipelték az emeletre a szekretert, és Juli útmutatása alapján, elhelyezték az ablak előtt. A lány végigsimította a kecses darabot.
- Köszönöm Segolend!- suttogta, inkább csak magában.
Hallotta, ahogy a fiúk elbúcsúznak, majd kisvártatva Erwin ölelte át a derekát. A férfi belecsókolt a nyakába.
A lány megfordult és ránézett. Erwin szürke szemei úgy néztek vissza rá, hogy zaklatott lelke egy pillanat alatt megnyugodott! Kimentek a szobából, ott hagyva az íróasztalt, a fényképpel.
Luxembourg másik felében, egy szeretetotthonban, egy idős hölgy, ezekben, az órákban adta vissza lelkét a teremtőjének. Hosszú életet élt, és most békésen ment el, mert tudta, hogy valaki, régóta várja őt a másik oldalon.