Nem cserélnék senkivel... (Játékra)

Látogatók száma: 49

India, Mikroklíma, Bohóc, Rettegés, Válóper

Utam során mindig megcsodálom a mediterrán stílusú kerteket, a különleges növényvilágot, ami engem is elkápráztat, olyannyira, hogy nem tudok a nélkül elhaladni egy ilyen kert mellett, hogy meg ne álljak egy-egy pillanatra, és meg ne csodálnám…

Meg tudom érteni azokat a gazdákat, akik pénzt és energiát nem sajnálva beruháznak, körbeveszik magukat ezen csodálatos trópusi éghajlathoz szokott növényekkel, megteremtik azt a sajátos mikroklímát, amire szükségük van ezeknek a szépségeknek. Mert azok, káprázatosak. Ugyanakkor azt is tudom, hogy kevesek kiváltsága lehet ez, nem sokan engedhetik meg maguknak ezt az életstílust, ami velejárója kell legyen egy ilyen kert létrehozásának, hiszen folyamatos törődést igényelnek a hozzáértésen túl. Hacsak nem kifejezetten ebbe a miliőbe született bele az istenadta, vagy ebadta, esetleg nagy összeget örökölt, vagy nyert a lottón a tulajdonosa és olyan beállítottságú, hogy létre tudta hozni ezt a csodát? A mi, földi halandók örömére is, mert megmutatja a külvilágnak, hogy egy olyan éghajlatú országból származó növény, akinek a hazája India, a nálunk, jellemzően nem ezen egzotikus vagy trópusi növényeknek kedvező éghajlaton is képesek megtelepedni. Biztosan rendkívül sok időt vett igénybe a beszerzésük, és elképzelni sem tudom milyen áron, de itt vannak a környezetemben és már önmagában ettől is jobban érzem magamat.

Mégsem cserélnék, még telket sem a gazdájával, bármennyire is szép, egzotikus növényekkel is van beültetve a kertje, mert egyáltalán nem lenne könnyű megválni attól, ami a két kezem munkájától lett azzá, amivé. Nem attól válik valami értékessé, mert külső szemlélődőnek mutatós, nem az számít, hanem hogy számomra mit jelent a vele való foglalatosság. Nem is lehet összehasonlítási alapnak venni máséval a sajátomat. Mi teszi különlegesebbé mégis az én egyszerűmet az ő fantasztikusától? Az évtizedek alatt bele fektetett saját erő, energia, a kétkezi munka, a hozzá köthető emlékeim.

Egyszer láttam volna legalább az embert, a gazdát, vagy az asszonyt, esetleg a gyerekeket, de csak munkásokkal, kertépítőkkel találkoztam. Ők is talán egymással utoljára a válóperes tárgyaláson? A mai világban, még akár az is lehet. Ki tudja? Rettegnék a gondolattól, a viharoktól, ha ennyi szépség és érték fölött kellene őrködnöm. Mi kárt tud okozni valamiben, amit szeretek, amivel annyit törődtem. Hányszor kellett összekaparnom a földbe döngölt palántáimat, feltámasztani a virágaimat, az összezilált kertemet újra éleszteni? Kicsibe mennyivel egyszerűbb mindezt megtenni, és hogy tud fájni mégis, ha nem sikerül? Hát ezért sem cserélnék senkivel.

Ha mégegyszer kezdeném is ugyanezt az értéket vallanám, nem lennék akkor sem senkinek a bohóca, csakis a magam ura, bár kétségtelen, hogy több kéz többet képes teremteni. Azt az egyet fájlalom, hogy vannak dolgok, amik még rajtam is képesek kifogni, de hát így vált az élet is egyre értékesebbé számomra, hogy mindenért meg kellett szenvedni.

A cikket írta: Zséva

támogatóink