újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Szörnyű, ha belegondolok...

Látogatók száma: 106

Az én házam, az én váram!... Ha már egyszer a fejembe vettem?...

Nem lebecsülendő érzés köt hozzá. Évtizedek, abból is sok, ami ezt mondatja velem.
A legszebb mégis az volt, amikor még semmi se volt...

Nem hiszitek el, de én nagyon szeretem a sárga színt... és a fehéret is. Mert ez a kettő szín dominált akkor, amikor először megláttam az üres lakást.

Beléptem. Átszellemültem szinte, a látványtól. Olyan hatalmasnak éreztem akkor, ahhoz képest, amilyen lyukból idecsöppentem. Leírhatatlan volt az a büszkeség, ami akkor fogott el, amikor először átléptem azt a küszöböt. Nem számított, hogy min mentem keresztül odáig... Mondjuk akár a lépcsőház alagsorában érezhettem volna magam, ha ez tudatosul bennem... De semmi se számított akkor, csak az, hogy a földszinti egyes szám lakója, én leszek, vagyok.

Minden ember, első lakástulajdonosként ezt az érzést élheti át... de én azt nem tudhattam. Amit viszont tudok, én mit éltem át az alatt a röpke tíz perc alatt, amikor megszemlélhettem leendő otthonomat. Csodálatos érzés volt!

A hatalmas térben, a fehér szinte világított. Minden fehér volt. A falak, az ajtók az ablakok... Azokat csak akkor láttam meg, amikor félrehúztam a sárga sötétítő függönyöket. Mily gyönyörű szín is ez a napsárga!

Nem tudom a lányom mit élt át, mert csak négy éves volt. Neki talán a tér jelenthetett akkor mindent, hogy kedvére futkározhatott..., nekem a földszint a biztonságát, a férjem fejébe nem láthattam, nem is igen látszott rajta érzelmi megnyilvánulás, vagy nagyon mélyen magába zárta, de ez volt a legkevesebb, amivel akkor foglalkoztam.

Addig nem is volt semmi probléma, míg nélkülöztünk ezt-azt... akkor kezdődött minden gond, amikor kezdtük belakni. Akkor már semmi sem volt úgy jó, ahogy először megláttuk.

Nem volt egy székünk, asztalunk... szinte semmi azon kívül, amit kaptunk hazulról. Tudtam én, hogy nem ide valók azok a tárgyak, de mégis lakni kellett valahogy... Arra gondoltam átmenetileg megteszi. Addig, míg együtt voltunk egy nyári konyhában a bútorzat olyan soknak tűnt, elég volt, de itt szinte elveszett... Pótolni kellett valamivel. Legyen már hová leülni, feküdni... Itt kezdődtek a gondok, szerintem.

Hiába a nagy lakás, ha az útjaink elváltak egymástól. A lányom külön szobát kapott. Egy ágyat, egy asztalt, egy széket... Nekünk se volt sokkal több, mindössze egy szekrénnyel, a többit pótoltuk idővel... Jobban mondva, a férjem kreativitása és akarata előnyben részesült. És ez volt a baj. Szinte semmit nem beszélt meg velem, csak egyszerűen beállított a bútorszállító és hozta, ami még hiányzott, és ami nekem már akkor sem tetszett. De szoktam a gondolatot, hogy ez mostantól így lesz...

Kevésnek bizonyult a négy év, hol együtt, hol külön élés... Nem ismertük meg egymás szokásait eléggé. Az ízlésünk nagyban különbözött. A konfliktusok menet közben éreztették velünk, hogy gondjaink lesznek egymással... voltak.

Mindkettőnk munkája időlegesen távol tartott bennünket egymástól, de az együttlétek éppen elegek voltak ahhoz, hogy a felszínre kerüljenek olyan addig mélyen elnyomott érzések, indulatok, melyek egyáltalán nem tettek jót társas kapcsolatunknak. A különélés ránk nyomta bélyegét. A bizalom már rég elveszett, amikorra együtt építhettük volna a jövőnket... és én nem engedtem abból az elhatározásomból, hogy a gyerektartást nem mondom vissza. A konfliktus így folytatódott közöttünk tovább. Akkor sem engedtem ebből, amikor másfél évre a párom külföldre ment dolgozni. Félévente láttam egyszer-egyszer. Mégis haza vártam!

A munkám, a gyerek, az itthoni teendők ideig-óráig elvonták a figyelmemet attól, hogy egyedül vagyunk, de egyre gyakrabban éreztem, nem jól van ez így... Eltávolodtunk egymástól a párommal. És mire végleg hazaért már semmi sem tartott bennünket össze. Minden felértékelődött. A kapcsolatunk, az együttlétünk, a közös korábbi terveink, a gyerek... már semmi nem maradt... Tíz év, utólag azt mondom, nem mindig csak rossz után elváltak útjaink.

A cikket írta: zsoltne.eva

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Sejtésem van csak ki lehetett, aki olvasott és értékelt. Köszönöm. :-)

megtekintés Válasz erre: Lizelotte

Szia Éva!
Én azt szoktam mondani, hogy a boldogság nem helyrajzi kérdés...

Puszi,

Lizi

Én meg azt szoktam mondani, ha mindent elölről kezdhetnék?! :-)
Szia Éva!
Én azt szoktam mondani, hogy a boldogság nem helyrajzi kérdés...

Puszi,

Lizi
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: