A kő
Látogatók száma: 50
Gondolatok a kőhöz...az ünnepekre.
A tenyeremben egy kő pihen, mozdulatlanul. Szimpla, egyszerű kődarab, általában a földön heverő, a gravitációnak engedelmeskedő átlagos kő ez, ami mellett a dolgos hétköznapokban elmegyünk, észre sem vesszük. Nem figyelemfelkeltő, beleolvad a környezetébe, nem zenél, nem kiabál. Csak létezik.
Mit mondhatnék erről a kőről… van mit mondanom egyáltalán? Kemény, rideg és kellemetlen az érintése, érdes, egyenetlen felülete szúrja a bőrömet. A felszíne göröngyös, nem egy műalkotás, szürke, vagy még szürkébb árnyalatai szinte már unalmasak. Egy egérnél nagyobb, merevebb, rugalmatlanabb, egy millimétert sem képes odébb menni önmagától…
Ez a kő mégis más. Tudom, de még nem látom. A zajos nagyvilághoz képest olyan jelentéktelen, de talán ha csak ketten leszünk, most itt, lesz időm, hogy meglássam benne minden ridegsége ellenére a jelenvalót. A szürkék ezernyi árnyalatát, a gödröcskéket, a csiszolt és csiszolatlan felületét, a tömörségét, stabilitását. Rá kell csak figyelnem, hogy rájöjjek, ennek a kőnek története van. Ha picinyke mintát vennék belőle, bizonyára kiderülne, hogy millió éves, hogy hol és hogyan keletkezett, milyen összetevői vannak, miért éppen ilyen a színe és az, hogy mekkora utat tett meg, hogy most itt a tenyeremben pihenhessen. Egyenetlenségei, repedései ezernyi emléket őriznek. Ahogy valahol messze a föld mélyén az elemek összeálltak, kötésekbe rendeződtek, összenyomódtak, súrlódtak, majd az élő és változó erők útjára indították. A mélyből a magasba emelkedett lassan, tömbökre repedezve, merészen tartva vállán társaival önnön súlyát, rendíthetetlenül, majd a szél, hó és eső ostorozza, leszakadoznak mellőle és egy nála jóval nagyobb szikláról letöredezetten, árván, magányosan elsodorja az áradat. Közben hányódva, szikrákat szórva pattannak le morzsái, s minden veszteség, egy újabb elválás attól, ami volt, s mégis minden pillanattal egyre kevesebb van hátra, hogy az legyen ami lehetne, hogy most itt, a tenyerembe tartsam. Nincs mit sajnálnia, nincs min búsulnia, hisz célja van, értelme. Titokzatossága, élete és valósága.
Most, végignézve az emberi ésszel felfoghatatlan időt, kettőnk között mérhetetlen különbségek vannak. Ő egy főnév. Kő. Élettelen, nem lélegző, nem hely- vagy helyzetváltoztató, nincs benne tűz, sem változás. Ő főnév. Mégis léte értelmes, ha úgy tetszik Isten létrehozta és azt mondják, amit Isten létrehozott, az jó. Önmagában, minden repedésével, minden veszteségével együtt, vagy nélkül, tökéletes, egész. Ami viszont tökéletes, az tényleg jó. Izgalmas repedései mentén a képzeletem szárnyalni kezd, hiszen emlékszem még, a barlangrajzokra, amikről tanultam, hogyan festették, hogyan díszítették azokat a köveket eleink, ma pedig felbecsülhetetlenné vált. Pedig csak kő, szén, nedv. Főnevek, melyekbe életet lehelt végtelen szeretetével talán Isten, vagy egy ifjú, aki a beavatás során egy fontos tanulsággal gazdagodott. Sorsfordító emlékké vált. A kő. A főnév jelképpé vált, gazdaggá vált, értékké. Pedig csak kő. Ha kettétörjük ezt itt, akkor is csak kő marad, nem változik a lényege. Akárhány darabra vágnám, maradna, ami volt. Mert ez a dolga. Nem várhatom el, nem várhatok el semmit tőle.
Egyetlen lehetőségem van, hogy elfogadom és értéket adok neki, hogy ne csak én lássam, ne csak az én fantáziám játéka legyen az a milliónyi sztori, titok és ábránd, amire képes volt és még lehet. Mert ennek a kőnek ezerféle új formája létezhet. Díszítheti az udvart, járdaként, a falat díszkőként, vagy ami még inkább a szívemhez közel áll, akár üzenetet is hordozhat. Ha egy szívet rajzolok rá, egy egyszerű, piros szívet, hogy az egész világ értse mit érzek, akkor sem változik ő maga, de aki ránéz, már látja hogy különleges. Szeretném a gravitáció vonzásától elszakítva felemelni, felmelegíteni, karcolásait, sérüléseit csodás és játékos mintákká varázsolni, mélyedéseibe apró kincseket rejteni, finom ecsettel tündéri színeket festeni rá, hogy szemet gyönyörködtető legyen bárki számára. Nem azért, mert rápingáltam, nem azért mert megváltoztattam, nem azért, mert mássá vált, hanem mert együtt mi ketten alkottunk értéket, egy egész mondatot, a főnév és én, de ez egymás nélkül lehetetlen. Ő nélkülem főnév. A földön fekvő kő. Én nélküle szegényebb egy csodával.
Talán Isten is mosolyog ezen. Hiszen humoros kedvében egy követ adott a kezembe, nem egy feles Jégert… azzal, biztosan sokkal könnyebb dolgom lenne. Hát most ez a feladatom, meg kell hallanom a kő suttogását, hogy tudjam, mit kell rajzolnom rá, hogy ő is pompásan tökéletesnek érezze magát, pontosan olyannak, amilyennek megalkotja a szeretet…
Szeretettel....
Kép:net
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szi A!
Nagyon szép szívhez szóló allegória. A kő szeretetében én nagyon mély érzéseket és valahol bújtatva, egy mögöttes szomorúságot éreztem. Olyan jó lenne, ha minden kőbe szívet festhetnénk... pirosat, színeset... és hozzábújva érezhetnénk a melegét...
Puszi,
Pí.
A kövek már csak ilyenek...a szalonnából sosem lesz kutya...
Pusz:A
Egy kőbe én nem tudok belezúgni, szép és formás is lehet, bármire is emlékeztethet, jó a fogása, sima, vagy érdes a tapintása, attól függ mi számomra akkor az édes, amikor a kezembe veszem, vagy a hangulatomhoz képest érdes,... akkor belerugok.
Én a földön járok, sok-sok kavics és kövek között. Kövek szegélyezik utamat, előttem is van sok, több, mit éppen keresztül lépek... Nem tudhatom, hogy ha rálépek, éppen a nyakamat töröm ki... Milyen veszélyt rejtenek azok a kövek! Főleg, ha olyan is van köztük, amik tetszenek. :-)
Ez itt nem belezúgás, hanem vegytiszta szeretet. Objektíven számba vettem a látható, racionálisan érzékelhető tulajdonságait, aztán megkerestem benne, ami érték. Tudom hogy te is (sokszor én is) az aktuális hangulatodhoz képest viszonyulsz pl. a kövekhez, nem baj ez. Néha jó felismerni/beismerni, hogyan bánunk azokkal, akiktől semmit sem várunk, amitől semmit sem várunk el. Ilyenkor, karácsony táján meg még inkább kikívánkozik az emberből néhány vallomás. :)
Pusz:A
szia A.
sokszor hisszük, hogy egy különleges dolgot adott a kezünkbe a sors. aztán kiderül, hogy az is csak egy kő, mint a többi.
A kő attól válik különlegessé, ahogy ránézünk, ahogy mi tekintünk rá, ha nem várjuk el, hogy más legyen, mint ami, mert hisz nem lehet madár, vagy virág, akkor nem csalódunk. Mindannyian kövek vagyunk.... szerintem.
Nagyon szép szívhez szóló allegória. A kő szeretetében én nagyon mély érzéseket és valahol bújtatva, egy mögöttes szomorúságot éreztem. Olyan jó lenne, ha minden kőbe szívet festhetnénk... pirosat, színeset... és hozzábújva érezhetnénk a melegét...
Puszi,
Pí.
Én a földön járok, sok-sok kavics és kövek között. Kövek szegélyezik utamat, előttem is van sok, több, mit éppen keresztül lépek... Nem tudhatom, hogy ha rálépek, éppen a nyakamat töröm ki... Milyen veszélyt rejtenek azok a kövek! Főleg, ha olyan is van köztük, amik tetszenek. :-)
sokszor hisszük, hogy egy különleges dolgot adott a kezünkbe a sors. aztán kiderül, hogy az is csak egy kő, mint a többi.