Egy szőke, egy barna
Látogatók száma: 91
A szőke kislány halkan lépdelt a sáros úton a koporsó mögött. A hideg szél az arcába vágott, rászárította a könnyeket.
Hideg, havas márciusi nap volt, a csupasz faágak szomorúan meredtek az ég felé. Pillanatokra sem sütött ki a nap, mintha szégyellne mosolyogni ezen a szomorú órán.
Két kislány ment egymás mellett szorosan, úgy, mint az elmúlt három évtizedben nagyon sokszor.
Egyikük most utolsó útjára indult.
*****
A két kislány egyszerre lépte át az iskola küszöbét. A szőkének világoskék, hagyományos táskája volt, a barna kislány egy rikító rózsaszín, kocka alakút cipelt. Addig nem is láttak olyat.
Megfelezték az uzsonnájukat, iskola után együtt ballagtak haza, hogy otthon folytassák a játékot.
A barna lány félárva, a szőke lány elvált szülők gyereke, mindkettőt a nagyszülők nevelték. Elválaszthatatlanok voltak, három éves koruk óta.
Úgy hozta az élet, hogy a középiskolát, majd a következőt is együtt kezdték. Az álmos reggeleket szerették a legjobban. Amikor a villamos felé baktatva sorra vették az aznapi dolgokat. Mikor egyikük zsebéből kiesett a tárca, rá a sínekre minden, ami benne volt, pénz, papír, bérlet, igazolvány. Versenyt futottak a villamossal, kié lesz a kincs...
Mindig nevettek és mindenből viccet csináltak, nem más kárára, csak saját örömükre.
A szőke kislánynak családja, a barnának hivatása lett. Ott voltak egymás gondolataiban akkor is, ha a távolság egy időre éket vert közéjük.
A szőke lánynak három gyermeke lett, a barnának félresikerült, szerencsétlen kapcsolati, mégsem volt irigység, csak az önzetlen szeretet, és a nevetés...mert az kell.
Mint az ikrek, mégis, mint a tűz és víz. Együtt, külön, összeforrva, néha távolabb. Nevettek, mindig nevettek.
A barna kislányt húzta az örvény. Lejjebb, egyre lejjebb kavargott a sűrű mocsárban. Már a szőke lány sem tudott segíteni, hiába dobott mentőövet, hiába nyújtotta a két karját felé.
*****
A szőke kislány lehajtott fejjel áll a koporsó mellett, fölnéz, nézi a legkedvesebb arcot és nem hiszi el, amit lát. Virágtengert lát, gyertyákat lát, látja a ravatalozó rideg, sárga fényét.
Nem! Ő nem fekhet itt, pár napja még együtt voltak, együtt nevettek...mégis menni kell, botladozni kell a sírok között, fel a domboldalba, ahol megpihenhet az, aki pihenni vágyott, mert elfáradt a úton.
Nincs több nevetés, csak a fülemben cseng a hangod, halkul, egyre halkul a zene...
A cikket írta: anubis
Hozzászólások
időrendi sorrend
És fájdalmasan fiatal volt. :(
Amikor az ember elveszíti a szívéhez közelállót, akkor bizony lelkén egy tátongó űr támad, mellyel hosszú ideig nem tud mit kezdeni.
Az idő az egyetlen, amely képes fájdalmát enyhíteni.
Pussz: Yolla