Gyere, sírj a vállamon!
Látogatók száma: 58
Hát erre nem számítottam, amikor elindultam rövid bevásárló körutamra... A lányomat várom délután az unokámmal és megígértem, hogy a kedvencét készítem el, és akkor tessék! Hosszúra fog sikeredni... https://www.youtube.com/watch?v=NKNdEHfEQfg
Mennyi ráérő ember!... Pont most kell nekik is nagy-bevásárlásokat eszközölni? Annyian vannak a piacon, mint a nyű, mintha mindenkinek égetné a zsebét az a kevéske pénze... ahogy elnézem a kosarukat, nem igazán van megpakolva egyiknek sem, inkább csak az árúnak van nézőközönsége. Micsoda felhozatal?! Nekem sem a másik kosarát kellene figyelgetnem, inkább igyekezni, hogy amit összeírtam, az meg is legyen minél előbb, annál jobb... De, ni csak? Kit látnak szemeim? Régi kedves barátnőm egykedvűen sétálgat a tömegben, de milyen letört, mosolytalan? Csak nincs valami baja?
Jó régen volt nálam utoljára, és milyen jót dumáltunk akkor a születésnapunkon, fene jókedvünk volt. Igaz, ketten voltunk, nem is hiányzott senki más, nem is a napján, de nem ez volt a lényeg, csak nevet adtunk a gyereknek. Úgy váltunk el akkor, hogy ezt megismételjük hamarosan. Ennek már vagy fél éve, de egyikünk se kereste a másikat.
Miközben ezen gondolkodtam, mellé is értem. Észrevett. Feltűnt nekem, hogy a máskor az ilyen alkalmankénti összetalálkozásainkkor mindig fülig ért a szája, most valahogy szokatlanul egykedvűen vette tudomásul, hogy lát.
- Szia öreglány! - köszöntöttem vigyorogva. Mit lógatod itt az orrod? Talán nem elég bőséges a választék? - próbáltam egy kis mosolyt csalni a képére.
- Szia! - volt a rövidke válasz. Á, dehogy, nincs semmi bajom... (de engem nem tud megtéveszteni. Most már azért is érdekel, mi okozza a rossz kedvét. Nem ehhez szoktatott... Mindig ő volt, aki az én hangulatomat is fel tudta dobni alkalmanként. Most meg?... Azért is kiszedem belőle! - feledkeztem meg egy pillanat alatt, hogy az imént még igyekezni akartam. Á, ráér, messze még a délután! Különben is tartozom egy ígérettel, amit az óta sem tartottam be, talán most jött el az ideje...)
- Nagyon sietsz? - próbálkozom...
- Miért? Úgy nézek én ki, mint aki siet valahová? Ugyan hová? - Minek?... (Naaaa. - gondoltam ez már kezd hasonlítani az én beszédes barátnőmhöz. Máris elárulta, hogy nincs minden rendben a háza tájékán.)
- Nem ülünk be a cukiba? Igyunk meg valamit és közben mesélj, mi van veled?
- Éppenséggel beülhetünk, ha nem sietsz? - felelte.
- Van itt a közelben egy jó kis traccsparti hely. Tudod mit? Úgy meginnék egy sört. Gondolom te is. Menjünk be a Dianába. Üljünk ki a teraszra. Benne vagy?
- Ok. Benne vagyok - vágta rá. Én is megszomjaztam. (Látszott rajta, hogy egy kissé megkönnyebbült, már ettől a meghívástól is szemmel láthatóan kizökkent...)
- Na mesélj öreglány! - kértem, miután a pincér letette elénk a két sört és távozott. (Erre az ártatlan kérdésre a reakciója kissé meglepett.)
- Hagyj engem békén!...Ne öreglányozz, éppen elég baj nekem, hogy a barátom is mindig banyáz. Nem vagyok én öreg? - kelt ki magából, de már vigyorogva. - Na jó, - enyhül meg kissé, tudom én, hogy te így szoktad, nem is ez zavar, hanem, hogy sajnos igaz. Megöregedtünk...
- Öreg az országút! - felelem. Tudod mikor vagyunk mi azok? Hol van az még? - De komolyra fordítva a szót, tényleg látom, hogy nincs valami rendben. Nem szoktál te ilyen szontyoli lenni. (Több se kellett neki. Miközben ittuk a sört, megeredt a nyelve. Közben rágyújtottunk, mint szoktunk..)
- Tudod valamit nem értek - kezd bele a mondókájába. Annyi minden szar dolgon az életben túl tudtam magam tenni. Nem akarom elkezdeni az elejétől, tudod te mi mindenen mentem keresztül, de ezt, ami mostanában velem történik, komolyan mondom nehezen viselem. Tudod, említettem neked, hogy írogatok, amatőrködöm, hiszen beszéltem már róla.
- Igen mesélted. Még mindig ott vagy? Hiszen egyszer már el akartál onnan jönni. Azóta sem változott semmi?
- Nem. Sőt. Ha lehet még rosszabb a helyzet...
- Nem értelek. Miért van neked erre szükséged? Miért nem hagyod ott őket a csudába?
- Nem tehetem. - feleli. Ott vannak a "gyerekeim". Én "szültem" őket.
- Hú, de költői vagy!
- Ezt te nem értheted! Két és fél évet nem lehet csak úgy otthagyni. Rengeteget írtam! - mondta...
- Tudom én azt, hogy egy megszállott vagy. Olvastam párat tőled, elég jókat írsz. Mi a bajuk akkor? Mi nem tetszik nekik? - kérdeztem.
- Semmi nem tetszik nekik, annyira nem, hogy sorra fordulnak el tőlem. Tiltanak le magukról. De ez hosszú történet. Nem akarlak terhelni vele, meg aztán újra csak előhoznám a sérelmeket, amit pedig jobb lenne elfelejteni... (Erről a letiltásról mintha hallottam volna már valakitől, gondoltam. Neki is az volt a véleménye, hogy azoknak az embereknek, akik letiltanak magukról másokat sincs rendben a szénájuk, akik ilyen eszközökhöz folyamodnak, ott valami jellemhiba van.)
- Tudod mit? Van egy ötletem. Megisszuk ezt a sört és feljössz hozzám. Addig nem engedlek el, míg ki nem panaszkodod magadból ezt az egészet. Nem nézhetem tétlenül, hogy a legjobb barátnőmnek ilyen szarság elvegye az életkedvét. Közben segítesz a sütés-főzésben... - Benne vagy?
- Nem bánom.
- Akkor mehetünk?
- Ok. Mehetünk.
*
https://www.youtube.com/watch?v=NKNdEHfEQfg
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Pontosan egy évvel ez előtt írtam ezt. Július 16-án. Senkinek sem volt hozzá szólni valója, pedig többen is olvasták. Nem is oda való, ahová tették! Egyszerű, ártatlan találkozásunk volt ez, az utolsó...
Olyan rövid az élet, ha így nézzük... Annyi mondanivalónk lehetne egymásnak, de nem tesszük. Várunk, ki tudja meddig és mire? Az életünk már túl rövid ahhoz, hogy túl sok örömet tartogatna számunkra.
Marad továbbra is az értetlenségem, ugyan minek kellene történnie még, hogy észrevegyük végre egymást?
Nyugodjon békében!
Pihenjen békében! :-(