Ne bízz senkiben!... (2)
Látogatók száma: 61
Kiszakítva még egy darabot a szívemből...
A mesén kívül, amit előadtunk, előre megbeszélve, kitalálva, minden igaz volt. A szomorúság, hogy ott találtuk az út szélén szegény árva kis kutyát, aki nem kellett a gazdájának, részemről őszinte érzésből fakadt. A szöveg, a körítés, hogy nem volt mit tenni, hová vinni?... A végén még el is hittem. Meggyőzve magam, hogy ott lesz a legjobb helye... Elhitték, mit is tehettek volna mást ránk nézve, akik mind a hárman eláztunk, és nem tudom melyikünk reszketett jobban?
A "szokásos" adminisztráció és adatfelvétel után a póráz átkerült az alkalmazott kezébe... Le kellett gyűrnöm a felgyülemlett feszültséget, az érzéseimet, ami egészen addig sikerült is, amíg elvitték a kutyust a szemem elől. Kis híján elszóltam magam, amikor a nevén elköszöntem tőle...
Alig türtőztettem magam. Beszálltunk az autóba, és egyszeriben feltört belőlem az addig elfojtott érzelem. Zokogtam szinte. Nem érdekelt mit gondol a másik. Nem szégyelltem kimutatni mennyire fáj az, amit tettem és ahogyan? A hazugság, az elválás pillanatai..., hogy a körülményeim nem engedhették meg, hogy megtartsam, akit időközben megszerettem. Nem volt semmi mentségem, magammal szemben semmiképp.
Tudtam, hogy a segítőm ebből az egészből vajmi keveset ért, ezért a lényegre tértem, amit ő nem is hárított el. Nem kívánhattam, hogy puszta barátságból ennyi kilométert megtesz, neki csak egy kutya biztonságos helyre vitelével. Nekem az elvesztésével. Öt ezer forintot fizettem ezért a segítségéért, melyet elfogadott...
Sok év elmúltával, ezt a cselekedetemet nem tudtam magamnak megbocsájtani. Gyakran jutott eszembe, vajon mi van vele? Talált-e megfelelő gazdit, vagy... és ezt elvetettem, esetleg senkinek sem kellett? Nagyon nyomasztó időszak volt... Egy tény, elfelejteni soha nem tudtam, hiszen most is beszélek róla. Akit megszeretünk és valamiért el kell veszítenünk, kiszakít egy darabot a szívünkből. Azt pótolni sokáig nem lehet. De egyszer, amikor már múlt a fájdalom, a sors hozta így, hogy utamba került az a cica, egy szürke. Jelentéktelen kis teremtmény. Másnak talán, de én akkor belenéztem a szemébe és tudtam, ő az enyém...
A kálvária folytatódott. Természetes, hogy megszerettem. A kötődés oda-vissza működött. Két évig tartott, és még tovább, amíg...
A többit, akit érdekelt már tudja. Aki figyelemmel kísérte a cicáim sorsát, a róluk való megemlékezéseimet, egészen a végéig. Soha nem elfelejtve őket, kiszakítva még egy darabot a szívemből.
Folyt.köv.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tegnap nem jártam itt. ( 2012 július 2-án) , amikor-is, a cikk íródott. De most , hogy beléptem , nem tudtam pontozni, csak valóságpontot adhattam.
Sajnos kénytelen vagyok így megakadályozni, hogy az, akinek nem vagyok szimpatikus azzal szórakozzon alattomban, mint a vasárnap írt "Szeret, nem szeret" cikkemnél, hogy lepontoz. Ez ellen nem tudok másként védekezni. :-(
Ezzel a pontversenyben való részvételem is értelmetlenné vált.
De köszönöm, hogy olvastál. :-)
Pussz,
Éva
Tisztelt Éva!
A lelkifurdalása jogos.
"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért..." Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Bokor
http://www.polarhome.com/kis_herceg/kis_21.html
Igen, sajnos igaza van... és éppen ez az idézete, ami nekem is gyakran eszembe jut a kis hercegből...
De, hogy ön az első résznél érzett egy kis bizonytalanságot, az nem véletlen, mert ez a történetnek itt nincs vége. A legfőbb, a bizalom kérdése még nincs befejezve... egy élet is kevés, hogy megtanuljuk kiben lehet, és kiben nem bízni.
Köszönöm a véleményét.
Pussz,
Éva
A lelkifurdalása jogos.
"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért..." Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Bokor
http://www.polarhome.com/kis_herceg/kis_21.html