Tudja milyen vagy, mégis szeret.
Látogatók száma: 41
Ő, az az ember, aki mindig meghallgatja a mondandómat,aki megérti a gondolataimat, soha nem kérdőjelezi meg azt, aki együtt érez a fájdalmamban,aki együtt örül velem..feltétel nélkül,mindig elérhető..
Akiről most fogok írni, ő, azt hiszem mindig is hiányzott az életemből. Még nagyon a blogom elején, elkényeztetett kis kölökként jellemeztem magam, aki így vagy úgy elérte a célját. Ebben az időszakban még aligha tudtam mit kezdeni egy baráttal. Kicsi gyerekként csak az volt a lényeg, hogy kivel jó játszani, ki az, aki hajlandó azt csinálni, amit én akarok. Aztán az iskolás évek alatt egyre több elkényeztetett kölyök került egy csapatba és a pajtásak kegyeiért, a saját elképzeléseink érvényesítése érdekében elindult a harc. Jöttek az apró pofonok. Bangggg..... Mi az hogy mással beszélget? Mi az hogy vele ül egy padba? Mi az hogy a tesi órán őt válassza párjának?....Mi az hogy? Csak kapkodtam a fejemet és merészebbnél merészebb dolgokat találtam ki, hogy mellém szegődjenek. A népszerűség sosem volt annyira fontos,mint abban az időben.
Kamaszkoromban voltak, akikre talán rá lehetett volna mondani, hogy a barátaim , de ma már tudom, hogy nem a szó igazi értelmében voltak azok. Volt aki egy házban lakott velem, volt aki ugyanazt sportolt,mint én, volt aki zeneiskolába járt,mint én, volt aki szeretett csavarogni az utcákon,mint én. Aztán a középiskolás évek kezdetén már volt aki azért barátkozott velem, mert mindkettőnket elkezdték érdekelni a fiúk. Ezekben az időszakokban csak lányokról lehetett beszélni, mert a fiúk semmi mást nem láttak bennünk, rajtunk,mint a fejlődésben lévő melleket és a rövid szoknya alól kikandikáló bugyikákat. A kíváncsiság határtalan volt fejlődésük e szakaszában.Így hát a tini korszak fiúzós időszakához úgy érkeztem el, hogy tulajdonképpen azt sem tudtam,hogy ki vagyok valójában. Magammal nem voltam tisztában, nem hogy a barátsággal.
Valahol ez természetes is, hiszen ez az időszak az útkeresés, a helyünk megkeresésének ideje volt. Később,mikor már családanya voltam, néha éreztem, hogy van barátnőm, de ez is csak ideig óráig tartott. Ebben már az volt különleges, hogy a világ felől érkeztek már hozzám impulzusok arról, hogy mi is az a barátság. Már tudtam én is, hogy számomra mit jelent ez a kötelék, mit szeretnék, hogy jelentsen. A két információ sajnos nem egyezett, ezért sokat viaskodtam és fájlaltam ezt. Rá kellett jönnöm, hogy igazi barátság talán nem is létezik, vagy csepp a tengerben. A többség érdekből barátkozik, valami haszon fejében, s ha megkapja vagy nem , tovább áll és már nem érdekled . Sokszor megtapasztaltam a saját bőrömön, milyen amikor egyszer csak mellőznek, egyszer csak minden rossz,mit addig remeknek tartottak. Te voltál a sztár, aztán egy pillanat múlva te voltál egy nagy nulla. A seb azért vált méllyé, mert ebben a periódusban dolgozott bennem a megfelelési kényszer. Mindig azt csináltam, ami a másiknak jó, hogy maradjon, hogy velem barátkozzon. Kishitű voltam, nem bíztam magamban. Nem hittem el, hogy bennem is van érték, amiért érdemes másnak lobbizni. Nem hittem el, hogy szerethető vagyok... .
Sokáig fájtak ezek és csendes beletörődéssel vettem tudomásul, hogy nekem sosem lesz barátom. Magányos voltam és megkeseredett. Amikor nemet mondtam a rossz házasságomra és elkezdtem egy új irányba terelni az életemet, sokáig nem kerestem a barátságot, mert abban a helyzetben egy szerető, megértő társra vágytam, aki velem él és együtt ,boldogan éljük meg a mindennapokat. Már az egyik felem rendben volt, de az a kerek egész még ma sincs rendben. Vannak dolgok, amiknek a megéléséhez barátokra is szükség van és a múltban ért sérelmek miatt nehezen nyílok meg. Aki ismer tudja, hogy nagy dumás vagyok, de az igazi legbensőbb érzéseimet soha nem adom ki.... .
Még ma is sokszor tévedek barátkozást illetően, de abban biztos vagyok már, hogy ki az igazi barát. Barát az, aki ismer és mégis szeret. Ismeri a baklövéseimet, a bukdácsolásaimat, a fájdalmaimat, a butaságaimat, de ismeri a bennem rejlő őszinteséget, a szenvedélyt, az igaz szeretetet, a néha hangos lefetyelős énemet, az 51 éves kislányt, aki attól könnyezik, ha egy csodálatos tájat lát, ha szerethet olyan embereket, akik ugyanúgy,ha nem jobban vágynak a szeretetre, megértésre, a barátságra. Az elmúlt egy év alatt közel járok az érzéshez, az emberekhez, akik beteljesíthetik mindazt a vágyamat, amit egész életemben kerestem, az igaz, feltétel nélküli barátságot.
A cikket írta: herdika
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Herdika!
Olyan visszafogottan és természetesen, őszintén írsz magadról, az érzéseidről, vélt barátokról, az életedről..., hogy némelykor úgy érzem magamat olvasom, magamra ismerek egy-két momentumból...
Az útkeresés során mindazt, amiről írsz, sokan átéltük, megtapasztaltuk, magunkba tartottuk, és ma ennyi év után képesek vagyunk kifejezésre juttatni, merünk róla beszélni...
Egy igazi barát megtalálásához, van, hogy egy egész élet szükségeltetik és még akkor sem ússzuk meg a kételkedést, amit a sok csalódás okozott bennünk...
Szükség volt ezekre a megtapasztalásokra? Azt hiszem igen. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk... a másikra is oda tudjunk figyelni, hiszen a sors megtréfálhatta azokat is nemegyszer, akiket most a barátunknak érezzük... Egy-két gondolat részemről, mert a téma kimeríthetetlen...
Puszi, Éva
Köszönöm a soraidat .
A célom valóban az, hogy a saját tapasztalataimmal felébresszem sokakban az alvó oroszlánt. A vágyam az, hogy azoknak az embereknek, akik hasonló cipőben járnak, igazolás legyen, hogy nincsenek egyedül, s ha netán példával tudok szolgálni, hogy ezekből a nehézségekből ki lehet jönni,sőt boldognak lehet lenni, akkor már megérte. Ha csak egy embernek tudok ezzel "segíteni", akkor már boldog leszek. <3
A pozitív gondolkodás nagy híve vagyok, ami nem azt jelenti, hogy nincs még mit tanulnom...de pontosan a nehéz utam az az inspiráció, amitől ma az vagyok aki és tudom, hogy a célomat el fogom érni. Szeretettel:Andrea
Olyan visszafogottan és természetesen, őszintén írsz magadról, az érzéseidről, vélt barátokról, az életedről..., hogy némelykor úgy érzem magamat olvasom, magamra ismerek egy-két momentumból...
Az útkeresés során mindazt, amiről írsz, sokan átéltük, megtapasztaltuk, magunkba tartottuk, és ma ennyi év után képesek vagyunk kifejezésre juttatni, merünk róla beszélni...
Egy igazi barát megtalálásához, van, hogy egy egész élet szükségeltetik és még akkor sem ússzuk meg a kételkedést, amit a sok csalódás okozott bennünk...
Szükség volt ezekre a megtapasztalásokra? Azt hiszem igen. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk... a másikra is oda tudjunk figyelni, hiszen a sors megtréfálhatta azokat is nemegyszer, akiket most a barátunknak érezzük... Egy-két gondolat részemről, mert a téma kimeríthetetlen...
Puszi, Éva