Az első tavaszi napsugár

Látogatók száma: 44

Hiszem, és tudom, mesét a legnehezebb írni. Mert a gyerekeket nem lehet (és tilos) becsapni.

Akkoriban hosszú és hideg volt a tél. A legöregebb jegesmedve sem emlékezett ilyenre, csak morogva, fázósan gombolta összébb a téli bundáját.
– Nem kellene nekem még egyet aludnom? – morfondírozott magában?
És, akkor hirtelen megpillantott valamit távolabb, egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén. Az a valami akkora volt, mint egy esőcsepp, és nagyon szép meleg fénnyel csillogott.
– Mi a fene? – dörmögött, Jé Mackó (mert így hívták), és lassan odacammogott a fenyőfához. Az a fura esőcseppszerű dolog éppen akkor huppant le a hóra. Amint leért, elolvadt körülötte a hó.
Jé Mackó (mert így hívták) elcsodálkozott, (lehet, hogy azért hívták, Jé Mackónak, mert mindig elcsodálkozott?!).
– Mi a fene? – mondta szokása szerint.
Ám a kis tünemény kijavította.
– Mondd inkább, hogy ki a fene!
– Jé! – mondta, Jé Mackó (mert így hívták) –, a csöppség beszélni is tud? (Lehet, hogy azért hívták, Jé Mackónak, mert mindig azt mondta, hogy jé...?).
– Szervusz, hát te ki vagy?
– Én vagyok az Első Tavaszi Napsugár.
– Ez nem jó. Én, Jé Mackó (mert így hívták) nem tudok ilyen hosszú nevet megjegyezni, mert butus vagyok. Engedd meg, kérlek, mivel kicsi vagy, hadd hívjalak Napocskának.
– Rendben van, de ha már becézel, barátoknak kell lennünk. Egyébként meg állj arrébb, mert eltakarod előlem az erdőt, pedig ott nekem dolgom van.
– Mi a fene? – mondta szokása szerint, Jé Mackó (mert így hívták, talán azért, mert butus volt).
– Mi a fene dolga lehet itt egy ilyen apró csimizlinek?
– Elmondom hát, mi a dolgom az erdőben. Minden év február huszonharmadikán...
– Várjál, nem tudom, mi az a február huszonharmadikán… olyat még nem ettem – mondta, Jé Mackó (mert így hívták, és mert butus volt).
– Szóval, akkor – mondta Napocska – elindulok tavaszt csinálni. Gyere velem… hogy is hívnak? - és meglátod, mi dolgom van nálatok.
– Engem, Jé Mackónak hívnak.
Elindultak.
Elöl Napocska mögötte, Jé Mackó (mert így hívták, és talán azért ment Napocska mögött, hogy rá ne lépjen).
Menet közben Napocska körül furcsa dolgok történtek. Amerre jártak, a hó elolvadt, és Jé Mackó (mert így hívták, talán azért, mert minden rokona mackó volt), amikor hátrapillantott, látta ám, hogy minden kizöldül a nyomukban.
De, azért nem volt könnyű útjuk az erdőben. Egyszer csak Napocska megtorpant egy hatalmas, nagy sapkás (vagy talán esernyős) alak előtt. Persze a butus, Jé Mackó (mert így hívták, talán azért, mert nem tudott fékezni) majdnem rálépett.
Azt mondja a Nagysapkás (vagy talán esernyős) figura.
– Szervusz, Napocska! Én már ismerlek, hiszen minden évben a kedvedért bújok ki a földből, hogy lássalak. Az én nevem Mérges Gomba – mondta mosolyogva a Nagysapkás. Szívesen engednélek utadra, de sajnos azt mondták nekem, hogy innen nem mozdulhatok, ezért meg kell kerülnöd. Itt kell várnom a turistákat, hogy felszedjenek, de lehet, hogy idén nem is jönnek. Na, ezért vagyok mérges.
Elgondolkodik Napocska, hogy tudná elkerülni a Nagysapkást.
Hoppá! Hiszen itt van, Jé Mackó, talán ha felmászom a hátára, magasabb leszek, és együtt átlépjük ezt a vidám Mérges Gombát.
Így is tettek.
Napocska most már magasabban volt, és kezdte jól érezni magát. Baktattak tovább az erdőben, mígnem kiértek egy hatalmas tisztásra, ahonnét szépen látszottak a felhők. Most egyszerre hátranéztek, és látták, hogy virágba borult az erdő. Napocska elégedetten felsóhajtott.
– Kedves, Jé Mackó (mert így hívták a barátját), úgy látom, elvégeztem a dolgomat. Köszönöm, hogy elkísértél, és vittél a hátadon, így sikerült magasra kerülnöm. Látod az eget a felhőkkel? Én oda vágyom, mert ott születtem, és oda tartozom. Légy szíves, vigyél vissza a fenyőfához, oda ahol találkoztam veled! Fölmászom a csúcsára, és máris az égen leszek. Akkor én már Nap leszek, és mindig melengetni foglak, kedves, Jé Mackó (mert így hívták, és most csodálkozott, mert butus volt, és mackó volt, de tudta, hogy a melegséget mindig érezni fogja).

Jé Mackó (mert így hívták eddig) Napocskájának melengető fényénél leheveredett a zöld fűre.
Míg aludt, langyos szellő cirógatta, de amikor felébredt, már csak Napocskájának néhány tündöklő sugarát látta a messzeségben.
Lassan leszállt az este.
Jé Mackó, a közösen bebarangolt erdőben fel-alá járkálva, szólongatva kereste. Jé Mackó (mert így hívták, talán, mert vágyott valakire?) a pirkadat első fényeire felriadt. Hirtelen melegség öntötte el a szívét. Nagyon-nagyon messze, a keleti égbolt alján megpillantotta a barátját. Lelkendezve integetett neki, és kitárt karokkal elindult feléje. Egész délelőtt szaporán cammogott Napocskája felé. Örömmel látta, hogy Ő is egyre közelebb jön hozzá.
Jé Mackó (mert így hívták, talán azért, mert még kicsi volt?) ágaskodva kinyújtotta pracliját az ég felé, de nem érhette el vágyott barátját. Nagyon bánatos volt, és el is fáradt, ezért leheveredett egy picit szundítani. Jé Mackó (mert butus volt) azt gondolta, hogy majd a Napocskája megvárja a feje felett.
Mikor felébredt, szomorúan vette észre, hogy a barátja már messze a háta mögött jár. Aztán az jutott eszébe, hogy biztos csak fogócskázni akar vele. Most megint boldogan (mert butus volt) és vidáman elindult, hogy megfogja. Brummogva, cammogva iramodott utána. Napestig repesve követte, de mindhiába. Visszaérve a sűrű rengetegbe, kimerülten hemperedett le a fűbe.
Jé Mackó (mert így hívták, talán mert a szíve nagyobb volt, mint az esze?) reménykedett, hogy majd reggel megint a kezében tarthatja a Napocskáját. Nem tudta elhinni, hogy ő már Nap lett, és sok egyéb dolga van, semhogy mindig vele legyen.
Jé Mackó (mert így hívták, talán mert szeretett?) ezentúl is minden reggel elindult a Nap felé, hogy elérje. Aztán esténként ugyanabban a sűrűben találta magát, és ott hajtotta álomra a nagy buta fejét.
Sok idő elmúltával, amikor is egy napon csúnya tüske fúródott a mancsába, csak nehezen tudott útra kelni.
Bánatosan sántikálva, lassan megint nekiindult kelet felé. Máskor le nem vette a szemét Napocskájáról, most, hogy lehajtott fejjel bandukolt, észrevett néhány dolgot.
A mezőre kiérve sok-sok nyíló sárga virágot pillantott meg – mind az ő barátjában gyönyörködtek.
Jé Mackó (talán mert butus volt és féltékeny?) el is nevezte őket napraforgónak. Továbbsántikált a gyümölcsöskertek mellett. Itt rengeteg piros őszibarack mosolygott az égre. No, lám, hát ők is, morfondírozott magában. És ekkor már egyre-másra vette észre a dolgokat. Egy nagy tó partján sok kétlábú hanyatt fekve, kitárt karral imádta az ő volt barátját. A macskák behunyt szemmel dorombolva melengették a testüket a napon. Nem igazság!
Jé Mackó (mert így hívták, mert butus is volt) megpróbált visszaemlékezni. Az én barátom egyszer azt mondta: sok dolga van a Földön. Már látom, hogy mindenkinek szüksége van a melegségre, így nem sajátíthatom ki magamnak. Az Ő melengetése mindent növeszt, gyarapít a Földön.
Így teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. Jé Mackó mindennap elindult ugyan a barátja után, de már nem volt benne biztos, hogy csak fogócskáznak.
A fák lombjai lassan a leszálló Nap színébe öltöztek, a madarak is összecsomagoltak hosszú útjukra.
Jé Mackó pedig elindult megágyazni magának télire, mikor is lehullott az első hópihe, majd utána milliónyi testvére.

Jé Mackó (mert így hívták, és mert ÁLMODOTT) újra maga előtt látta a tavaszi fenyőfát és rajta a megcsillanó barátját.

És a kis barát megint lehuppant a hóra.
– Szervusz, Jé Mackó! Én vagyok az Első Tavaszi Napsugár!
Megörült a Mackó, hisz a butus nem tudta, ez már csak álom.
– Juj, de jó, hogy megint itt vagy, barátom!
Megszólítja megint a tünemény.
– Figyelj, Mackó, sokat gondolkodtam a télen, míg te aludtál, hogy mi a jobb. Picinek maradni, vagy naggyá lenni, mindenkivel jót tenni, vagy valakit boldoggá tenni?
Jé Mackó (mert így hívták, és mert korán kelő volt) már nem álmodhatta meg a választ.

Felébredt, és egyedül volt…

Lassan kinyújtotta és megropogtatta elgémberedett tagjait, szedelődzködni kezdett.

És akkor… megpillantott egy fényesen csillanó valamit távolabb, egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén, amint lehuppant a hóra.