Az én történetem

Látogatók száma: 45

Őszre tél jön, télre meg tavasz, tavaszra a nyár, ennél megmaradnál, de nem lehet, mert kell a körforgás, mióta bolygónkon két lábon jár az ember, vet, arat, bányászik, alkot és rombol, legyűr mindent, mi útjába akad, mert uralni akarja a földet, a naprendszert, a galaxist, s hiszi, hogy értelme a végtelenbe konvergál, és meggyőződése, hogy nincs nála értelmesebb lény, ha volt is, kihalt. Tudása nemzedékről nemzedékre öröklődik, szüntelenül hajtja a vágy, hogy felfedezzen vagy alkosson valami újat, rendre meghódítson újabbnál újabb csúcsokat, akár élete árán is. Mind e közben gyarló marad, hiszen megléte óta nemzedékről nemzedékre hordozza lelki bugyrát, melyben ott szunnyad egymás mellett a szeretet és a gyűlölet, a tenni vágyás és a lustaság, a kitartás és a megszállottság, a versengés és gyávaság, s a végtelenségig lehetne sorolni, csak kevés hozzá a papír.
Mit is mondok, látszik, hogy öregszem, mert a huszonegyedik században még az olyan vén csont is, mint amilyen én vagyok, nem ír papírra tollal, hanem gondolatait számítógépbe pötyögi, s ha ebbéli ténykedésében elakadna, akkor az éppen ráérő unoka nevetve eligazítja. Hű, de szépen hangzik! Csakhogy ez nem egészen igaz, azaz csupán félig az, mert az unokáim roppant elfoglalt egyetemisták, akiknek épp akkor van fontos elfoglaltságuk, amikor szükségem lenne rájuk, ám a szomszéd lakásból a Bandi gyerek, a maga tizenhárom évével, sokszor kisegít.
Ismét elnyomkodtam valamit a gépemen, melynek eredményeként nem működik az internetem, ezért kimaradt kedvenc foglalatosságom, a napi hírek áttekintése, legyenek azok valósak vagy kitaláltak, számomra egyre megy. Szegény felségem öt éve elment, elvitte a betegsége, és rádöbbentem, hogy valójában semmihez sem értek. Minden lábosban leégettem valamit, persze, mert nem tudok főzni, a mosógépben összementek a ruhaneműim, a fehérneműm pedig piszkos szürke árnyalatot kaptak, és bevallom, hogy a takarításban sem jeleskedtem. Egy ideig a lányom és a menyem segített, de nem várhatom el tőlük, hogy gondoskodjanak rólam, ott a családjuk, az a felelősségük, nem én, ezért előfizettem a menüre a kétutcányira lévő kiskocsmában, ahová naponta elsétálok, ami még mozgásnak is jó.
Megállapodást kötöttem a negyvenes évei elején járó szomszédasszonyommal, Terikével, a Bandi gyerek édesanyjával, hogy kimos és kitakarít, én pedig vigyázok a fiára, amikor dolgozik. Neki sem könnyű az élete, otthagyta a férje egy fiatalabb nőért.
Nem értem a mai fiatalokat, állandóan sietnek, mintha lemaradnának valamiről, itt vannak, de már ott legszívesebben ott lennének, ám amott is érdekes dolog történik, amit kénytelenek elmulasztani, csak egymásra nincs idejük, férjnek a feleségre, szülőknek a gyerekekre, gyerekeknek a játékra, nincsenek nagy családi közös ebédek, hosszú beszélgetések, kirándulások, világot megváltó baráti csevegések, helyette az állandó jelleggel nyomkodható okos telefonokat használják, abból kisilabizálható, amire kíváncsiak, ráadásul, nem vitáznak velük, nekem ez mégis olybá tűnik, mintha magukban beszélgetnének magukkal, egysíkú az egész, elsorvad a vitakultúra, nyilvánvalóan ezért sértődnek meg, ha valaki nem osztja az álláspontjukat, és a fölött, hogy létezik a legkisebb és legnagyobb közös többszörös, lazán átsiklanak, eszükbe sem jut keresni a kompromisszumokat, mert csak az én létezik.
A világ hatalmas homokóráján egykedvűen peregnek a soha el nem fogyó homokszemek, mutatják az idő múlását, amely csak nekünk, embereknek, véges, ezért kellene tiszteletben tartanunk. Erre én is későn jöttem rá, s hiába magyaráztam a gyerekeimnek, később az unokáimnak, nem hittek nekem. Hetven én felett lelassul az idő, rest a test és a lélek, csak akkor mozdul, ha muszáj. Úgy döntöttem, leírom az életem történetét, hátha egyszer elolvassák az utódaim. A harmadik oldalnál tartok, és a laptopom miatt kényszer szünet következik, sebaj, időm, mint a tenger.
Magamban osztom az észt, pedig nem vagyok kivétel, rám is igaz, hogy én centrikusan élek, magam alkotta szabályok szerint, igaz, azt figyelembe veszem, melyik gyógyszeremet mikor kell bevennem, melyik napszakban, étkezés előtt, után vagy közben.
Egyszer elmentem a nyugdíjas klubba, és nagyon meglepődtem, mert egyedül képviseltem a férfi nemet, s alig tudtam egyenes gerinccel elmenekülni a sok vénasszony elől, akik bennem látták a szőke herceget, ami önmagában is butaság, hiszen erősen kopaszodó buksimon hófehér a hajam. Számomra ott kezdődik a nő, akit meg kell hódítani, aki felébreszti bennem a vadászösztönt, mert milyen vad az, amelyik a puska elé áll, hogy ide lőj, te bamba vadász! Öreg motoros vagyok, engem már nem lehet rászedni! Sem átverni!
Szombat van, ilyenkor tizenegykor elindulok az étterembe, fél tizenkettőkor megrendelem az ebédet, melyet kényelmesen elfogyasztok, utána sétálok egyet, útba ejtem a cukrászdát, veszek néhány süteményt, hátha meglátogat valaki a családból, és a helyen kívül meg tudjam kínálni valamivel. Persze, bármikor főzhetek kávét, azzal csak az a baj, hogy vagy nagyon erős, vagy nagyon híg, és egyik sem ízlik nekik.
Bágyadtan süt az októberi nap, nekem mégis jól esik a séta. Megadom a módját, öltönyben, nyakkendőben, panyókára vetett átmeneti kabátban rovom az utat. Jó, hogy felvettem a kalapot, így igazi úriembernek látszom, persze, az is vagyok.
- Jó napot, Béla bácsi! – köszönt a pincérnő.
- Kézcsókom, Julika!
- Hozzam az étlapot, vagy ajánljak egy finom ebédet?
- Ez utóbbit megköszönném, aranyom.
Minden hétvégén eljátsszuk ezt a párbeszédet, és eddig sohasem csalódtam, a legfinomabb és legfrissebb ételek kerülnek elém.
- Vegyes gyümölcsleves rakott krumplival, marhahús leves vadassal, gulyásleves mákos gubával.
- Maradjunk az utóbbinál, Julikám.
- Jó választás, Béla bácsi!
Tucatnyi piros-fehér terítővel takart négyszemélyes asztal várja a vendégeket, ám csak kettő foglalt, a másik a szembe sarokban lévő, melynél egy hatvanas, csinos nőszemély ül, és unalmában könyvet olvas. Nem illendő, bár engem nem zavar, és ha fülelek kicsit, megtudhatom, mit rendel. Őt is ismeri Julika, mert sorolja neki a választékot, és az első ajánlatot választja, kér hozzá salátát és egy kisfröccsöt. Ez egy öntudatos nőszemély, vállalja magát, nem szégyell egyedül alkoholt inni. Lopva átülök az asztalom túloldalára, onnan jobban látom a hölgyet, bár a későbbi beszélgetésüket nem biztos, hogy hallom. Az ismeretlen hölgy felnéz a könyvéből, pár pillanatig egyenesen engem figyel, melytől kissé kényelmetlenül érzem magam, majd újra belemélyed az olvasásba.
Népes család érkezik, pontosan nyolcan vannak, nagyszülők, gyerekek, unokák, és Julika azonnal összetol nekik két asztalt. Ezért szeretem ezt az éttermet, mert családbarát. A pincérnő felveszi a rendelésüket, leadja a konyhán és hozza a levesemet. Az ismeretlen hölgyre nézek, aki már komótosan kanalazza a sajátját.
Egymás után jönnek a vendégek és úgy látom a hölgyet, ha jól kihúzom magam, mondhatni, ülve pipiskedek, ami nem illendő, ezért gyorsan belapátolom a mákos gubát, fizetek és kimegyek az utcára.
Szinte hallom, amint az izgalomtól egyre hangosabban dobog a szívem. Fel és lesétálgatok az étterem előtt, mert úgy érzem, nekem muszáj megismerkednem a fröccsöt ivó hölggyel. Nem lehet hétköznapi asszony, aki egyedül jár ebédelni, és a várakozás perceiben is olvas.
Késik a hölgy, lehet, hogy meggondolta magát és desszertet is eszik. Nekem, ugye, a mákos guba után ez eszembe sem jutott. Hajaj, ha sokáig kell itt sétálgatnom, felfigyelnek rám. Lám, pár perce figyel egy idős hölgy, aki lecövekelt az étterem bejárati ajtajánál. Még csak az kellene, hogy elővegye a mobilját és kihívja rám a rendőrséget! Na, tessék! Máris intézkedik! Odamegyek hozzá, lesz, ami lesz! Lekéstem a lehetőségről, mert megelőzött egy korombeli úriember, akivel bizalmasan üdvözlik egymást, és nyílik az étterem ajtaja, kilép rajta a szívem hölgye, s azonnal csatlakozik hozzájuk. Óvatosan közelítek a kis társasághoz, hallani akarom, miről beszélnek.
- Icukám, neked a B menüt hoztam, András, a tied a C menü. Este várom a hívásotokat. Ne feledjétek, ezen kívül mindössze három hely van a listánkon, és hamarosan döntenünk kell. Viszontlátásra!
Szívem kiszemelt ismeretlen hölgye átadja a dobozolt ételeket, majd sarkon fordul, és nagy lendülettel egyenesen felém tart, már kitérni sincs időm, nekem jön.
- Hová, hová ilyen sietősen?
- Bocsásson meg, uram, nem vettem észre!
- Majdnem fellökött, ezért nekem kártérítés jár!
- Hogyan képzeli? Micsoda impertinencia!
- Számomra a kártérítés az lenne, ha meghívhatnám a cukrászdába, hogy elfogyasszon a társaságomban egy szelet süteményt!
- Uram, mi nem ismerjük egymást!
- Ezen könnyen segíthetünk. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Kovács Béla nyugalmazott épületgépész vagyok.
- Örvendek, Somogyiné Kiss Mária.
- Látja, már ismerjük egymást. Ötvenméternyire van a cukrászda. Szabad a karját?
Négy óra, mire hazaérek. Jó társaságban gyorsan telik az idő, nem beszélve arról, hogy a cukrászdában a sütemények mellett konyakot és kávét is ihatunk. Kiderült, hogy Mária a barátaival teszteli a környékbeli éttermeket, hogy melyiknél lenne érdemes megrendelni az ebédet a nyugdíjas klub számára. Szerencsére szívem hölgye özvegyasszony, és elfogadta ajánlatomat, hogy holnap a következő étterembe és is vele tartok. Bízom benne, hogy sikerül elcsábítanom, már ami a további közös ebédeket illeti.
Csengetnek. Megérkezett a legidősebb unokám.
- Szia, nagyapa! Hol voltál? Már legalább háromszor hívtalak!
- Dolgom volt.
- Milyen süteményt vettél? Tudod, a krémes a kedvencem!
- Kislányom, bevallom töredelmesen, elfelejtettem a krémest! De, tudod mit? Odaadom a rávalót és majd hazafelé megveszed!
Ismét csengetnek, megérkezik a Bandi gyerek.
- Csókolom, Béla bácsi! Anya küldött süteményt és megnézem a számítógépét!
- Köszönöm a süteményt, de a számítógép ráér! Gyere be, most érkezett Réka unokám!
Mit mondjak neki? Azt, hogy még nem aktuális megírnom az életem történetét? Hiszen még nincs vége! Holnap együtt ebédelek Máriával, és holnapután is, meg azután is, elvégre még három étterem szerepel a listájukon.
- Nagyapa, kérsz süteményt vagy mind megehetjük?
- Egyétek csak, mind a tiétek.
- Rendes vagy, papa!
Persze, az is vagyok, meg aztán egyébként sem fér belém egyetlen falat sem, mert a Máriával elfogyasztott franciakrémes, dobostorta és a két isler a torkomig ér.

A cikket írta: Yolla

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

maresz058

Szia.

A "magány" része a szívemig hatolt. A vége pedig, így legyen. grt

emillio

Kedves Yolla!

Az írásod lényegét Fekete István így fogalmazta meg:
Ballagó idő! Ragyogó az írásod! De csak aki ismer téged,
az tudja, hogy ebbe belecsempézted saját magadat is!
A reményt, a vágyaidat, az álmaidat! A főzési tudományod,
a technika iránti hozzáállásod mind - mind benne van!
Gratulálok hozzá!

Pusszantom a klaviatúrád: emillio