Újra egyedül! (4)
Látogatók száma: 60
2011 tavasza is csodálatosan kezdődött...
A barbár behatolás következtében, a kertem csúf tönkretétele láttán elment mindentől az a maradék kedvem is. Mi mást tehettem volna, mint háborogtam? Sokáig dohogva magamban lassan tudtam csak a történtek miatt megnyugodni. A tehetetlenség érzése, a várakozás, hogy valami a háttérben nem áll meg, a nyomozás egyszer csak eredményesen lezárul, elégtételt véve a tolvajokon a dolognak ez a része átmenetileg lekerül a vállamról. Ez már nem az én gondom volt, de a romok eltakarítása rám várt. Gyakorlatias voltom félretetette velem a történteket, mert mielőbb túl akartam lenni a kellemetlenebbik részen.
Eszközök és kedv híján a munka is váratott magára. Ilyenkor van a legnagyobb szükség a jó szomszédi viszonyra, mert egymás segítésére csak így lehet a későbbiekben számítani. Egyéb eszközök híján. De ez mégsem ugyanaz, mint amikor mindenem megvolt. Kérni kellett minden eszközt, amire pedig a másiknak éppen akkor volt szüksége, így fele annyi idő alatt kellett elvégezni a munkát. Legyen az metszés, vagy fűnyírás... Ha valamit az életben nem szerettem, azt, ha sürgetett az idő vagy bárki egy feladat elvégzésére. A kiszolgáltatottság tudata, a mégis csak szívesség kérése, elfogadása, a kompromisszum, a megalkuvás nem az én erősségem, aki általában mindent magam oldottam meg, a magam módján, beosztva az energiámat és időmet.
Egyedüli vigaszom a cicáim voltak, akikben most sem csalódtam. Lassan visszaszállingóztak, mert a hirtelen jött sokaság miatt elmenekültek. Most odabújtak hozzám, miközben egymást vigasztaltuk. Nem volt mégsem maradásom. Még ők sem tudtak ott tartani. Nem is időztem tovább, inkább hazamentem. Emlékszem, nagyon letört voltam. Semmi sem tudott feldobni, még a feleségek sem, pedig az első dolgom ilyenkor az szokott lenni, hogy bekapcsolom a gépet és panaszkodok, de most nem volt kinek. Valakik nagyon rám szálltak. Azidőtájt rám járt a rúd, kint is bent is egyaránt.
Sorra tettem meg a rossz lépéseket, persze a későbbiekben megint csak én ittam meg mindennek a levét. Ekkor határoztam el azt is, hogy nem fogom én ezt az évet egyedül végigcsinálni. Kerül, amibe kerül. Mindent mindig, ugyanúgy. Senkivel nem tudom soha megbeszélni, megosztani sem, ami bánt. A feszültség bennem egyre nőtt. Egyedül a feleségeknek panaszkodtam. A cikkeim is árulkodtak a rossz hangulatomról. Ekkor vettem a fejembe azt is, hogy komolyabb társat keresek, akire számíthatok. Csak elindulni volt nehéz, a többi már jött magától. Egymás után hoztam meg a rossz döntéseket, de valami pörgött bennem, sistergett körülöttem a levegő. Sűrgős volt a dolog. No persze, mert időközben egyre melegebb napok következtek. És én észre sem vettem, közben kitavaszodott.
Nem érdekelt már úgy a kert. Egyre több nap maradtam távol. Hanyagoltam a teendőimet, ami meg is sínylette a nem törődést a későbbiekben. A cicáimat is ritkábban látogattam, amiért nagyon nagy árat fizettem.
Nem érte meg, mert az egész év egy rémálommá változott. Egyre jobban belebonyolódtam a kapcsolatba, aminek aztán az lett a következménye, hogy sokkal kevesebb idő jutott minden másra, ami korábban fontos volt nekem. Elhanyagoltam nem csak a kertet, de az otthoni teendőimet is. A lányomat, aki nemegyszer zúgolódott, hová megyek már megint? És meddig maradok.
Nem maradtam el sokáig. Nem is bírtam volna egy napnál se tovább a távollétet, mindig hazavágytam, ahonnan viszont el. Sehol nem volt maradásom. A várt ragaszkodás, a nagy beszélgetések sorra elmaradtak, a belé fektetett energia egy része talán a hasznomra vált, de nem azt nyújtotta, amire vágytam. Ez valami más volt, ami nem én voltam. Nem ezt akartam és nem így. Hamar eljött a nyár vége, az ősz és én ugyanolyan egyedül éreztem magam a kapcsolatomban, mint amikor senkim se volt. Elmaradt a várt segítség. Elvesztettem a barátaim egy részét és kis híján magamat is. Lemaradtam a munkával is. Amikor aztán az ünnepeket is "sikerült" egyedül töltenünk, mintha egy kissé kijózanodtam volna. Kezdtem jobb belátásra térni, másként nézni a történteket, de igazán megtalálni régi önmagam még ekkor nem tudtam. Messze kerültem attól a valóságtól is, hogy azt mondhassam: Végre egyedül vagyok!
Folyt.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Éva!
Én örülök, hogy eljött az az idő, hogy van erőd visszanézni és biztos vagyok benne, hogy a tanulságokat levonva előre fogsz lépni.
Az igazság az, -bárki bármit mond- az ember csak magára számithat. Az egyedüllétet ideig-óráig könnyiti, ha van kivel megosztani a gondjaidat, van kinek szeretetet adni. De annak a valakinek ugyanigy kellene éreznie, márpedig ilyen valaki nincs. Tehát önmagunkkal kell megalkudni, hogy mennyire vagyok képes elfogadni valakit úgy, ahogy van.De nem elég, ha csak az egyik fél elfogadó, mert előbb-utóbb kiborul a liszt..
Ne bánkódj, minden kialakul majd..
Pussz. Ilona
Igen. Abban igazatok van, hogy a tanulságot levontam. Nagy nagy veszteségek árán oda jutottam, ahol voltam. Ezen a nyáron veszítettem el a cicáimat, mert a kis éhenkórászok másutt kerestek eleséget, amíg én még mindig azon igyekeztem, hogy a kapcsolatom valamilyen irányt változtasson, hiába...
A kálváriát, ami ezidőtájt ért írásaimban megörökítettem, akár a "Rekviem a cicáimért" cikkemben, vagy egyebekben, de igyekeztem ilyen módon enyhíteni a fájdalmat, amit akkor kellett átélnem...
Pussz,
Éva
Én örülök, hogy eljött az az idő, hogy van erőd visszanézni és biztos vagyok benne, hogy a tanulságokat levonva előre fogsz lépni.
Az igazság az, -bárki bármit mond- az ember csak magára számithat. Az egyedüllétet ideig-óráig könnyiti, ha van kivel megosztani a gondjaidat, van kinek szeretetet adni. De annak a valakinek ugyanigy kellene éreznie, márpedig ilyen valaki nincs. Tehát önmagunkkal kell megalkudni, hogy mennyire vagyok képes elfogadni valakit úgy, ahogy van.De nem elég, ha csak az egyik fél elfogadó, mert előbb-utóbb kiborul a liszt..
Ne bánkódj, minden kialakul majd..
Pussz. Ilona