újabb események régebbi események további események
18:59
Blenderqpg regisztrált a weboldalra
17:17
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
23:48
Plasticpxz regisztrált a weboldalra
10:59
Amazonnnlff regisztrált a weboldalra
01:34
BillyDiurn regisztrált a weboldalra
21:28
Broncojjz regisztrált a weboldalra
21:23
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:22
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:20
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:16
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:14
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:11
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
21:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:37
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
20:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
09:32
Portablexnu regisztrált a weboldalra
06:25
Ilpaki új cikket töltött fel
01:56
Charlesgal regisztrált a weboldalra
22:54
Cindybebey regisztrált a weboldalra
16:24
Juicerqdn regisztrált a weboldalra

03 - Mikor az álmok valóra válnak 2/2

2011. szeptember 3. - Látogatók száma: 59

Az ember nem tökéletes. Szabhatunk magunknak korlátokat, lehet erkölcsünk, elveink, de ha arra kerül a sor, és meg kell hoznunk életünk egyik legnagyobb döntését, ezek gyakran válnak köddé. Főleg a szerelemben.

Jó ideje nem aludtam olyan jól, mint akkor. Álmok nélkül, de kipihenten. Ásítva nyitottam ki a szemeimet, miközben nyújtózkodtam a karommal. Majd ásítottam mégegyet, és észrevettem, hogy még mindig a karjaiban fekszem. Emlékeztem arra, hogy hajnalban egyszer hozzábújtam, de nem gondoltam, hogy úgy is maradunk. Nyugodt, angyali arca volt. Míg néztem, számtalan gondolat futott át az agyamon. Leginkább, hogy miért voltam olyan undok. Minden valóságos volt, és még mindig ott volt velem. Olyan békésen aludt, azt kívántam, bár sosem hagyna el.. de tudtam, hogy az lehetetlen. Sóhajtottam, és meg akartam csókolni az érzéki ajkait, míg alszik, de amint közelebb feküdtem, kinyitotta a szemeit. Azok a mély, barna szemek az én hűvös kék szemeimbe néztek, és fogalmam sem volt, mit is mondhatnék.
-Reggelt.. – szólaltam meg végül
-Reggelt.. – ismételte ásítva. Még az ásítása is édes volt.. ennivaló.
-Mit keresel itt? – kérdeztem bátortalanul
-Visszajöttem veled a hotelbe..
-És miért maradtál a szobámban?
-Nem hagytál elmenni – mosolygott – Aztán elaludtam
-Jól aludtál?
-Igen.. te?
-Igen.. egész jól.. – sóhajtottam. A mosolya lélegzetelállító volt. Zavarban voltam, és furán is éreztem magam. Kettesben voltunk, az ágyamban fekve, és az a csók.. még mindig nem tudtam elfelejteni. Csapdába estem. Őz voltam egy oroszlán ketrecében. Elzavartam a gondolataimat, és felültem az ágyon.
-Valami baj van?
-Nem lehetsz itt.. vissza kéne menned a szobádba..
Felült mellém, és nézni kezdett. Elfordultam, mikor éreztem, ahogy az arcom megtelik vérrel. Mindig is utáltam, ha látnak elpirulni, és ő különösen érdekelt. Gyengéden megfogta az állam, és visszafordította az arcom. A szemeimbe nézett, és a szám teljesen kiszáradt.
-Azt akarod, hogy maradjak.. igaz?
-De nem maradhatsz itt..
-Miért?
-Házas vagy.. nem hibázhatsz. Velem főleg..
-Ki mondta, hogy hiba lenne?
-Én.. nem hagyhatom, hogy ezt tedd vele.. – sóhajtott, és levette a gyűrűjét – Mit művelsz?
-Ha a gyűrűm akadályoz, akkor nem kell aggódnod. Már rég vége a házasságomnak. Azért hordom a gyűrűt, mert még nem váltunk el hivatalosan..
-Miért akarod ennyire? Fogadtatok, vagy mi?
-Nem.. a szívem azt súgja, maradnom kell..
Az én szívem is ezt súgta. Sőt, üvöltött. Ahogy nézett, ahogy beszélt.. a hangja, a szavai.. nem tudtam, igaz volt-e, de bíztam benne. Annyira közel volt, nem engedhettem el. Megcsókoltam, és közelebb húzott, ahogy visszafeküdtünk az ágyra. A saját mellkasomban éreztem dobogni a szívét. Csodálatos, hihetetlen érzés volt. Lassú volt, gyengéd.. minden érintésébe belereszkettem. Már a gondolat, hogy ott van velem, hosszú, és varázslatos percekig égette a lelkem. Félúton jártam a Mennyország, és a Paradicsom között. Ez volt az első, hogy így éreztem, és biztos voltam benne, hogy senki mással nem lennék rá képes. A karjaiban tartott még, és megcsókolta a vállam.
-Ez olyan.. – sóhajtottam kicsit zavarban még. Nem tudtam mit mondjak, vagy mit ne..
-Igen..
-Még mindig nem hiszem el..
-Mit?
-Hogy itt vagyok.. hogy itt vagy.. hogy..
-Miért? – kérdezte a karomat simogatva
-Azért Chester mert én.. – nem tudtam befejezni a mondatot. Egyrészt, mert elcsuklott a hangom, másrészt, mert tudtam, hogy nehezebb lesz őt elengedni, ha elmondom mit is érzek. De megint olvasott a gondolataimban.
-Tudom.. nem kell mondanod.. éreztem. Érzem.. – megcsókolt, és annyira természetesnek tűnt, mintha régóta együtt lennénk.
-Nem kéne közelebb kerülnünk..
-Nem voltunk még elég közel? – kérdezte cinkos mosollyal. Elmosolyodtam, és sóhajtottam.
-Mármint.. érzelmileg
-Miért?
-Túl sokat jelentesz nekem.. belehalnék, ha úgy kéne elengedjelek, hogy közelebb kerültünk..
-Megértem.. – sóhajtott ő is. Éreztem, hogy nem csak egy kaland voltam számára, de nem hagyhattam, hogy túl sokat jelentsek neki. Akkor sem, ha nem éreztem magam elég érdekesnek hozzá. Együtt voltunk még egy órát, mielőtt el kellett indulnom a lányokkal a vonathoz. Az úton ezer dolog kavargott a fejemben, de semmi nem feledtette velem azokat a perceket. Minden kilométer, amit megtettünk, egy darabot hagyott belőlem hátra. Egy darabot, ami visszavágyott hozzá, abba a szobába. A gond az volt, hogy túlságosan is reálisan kezeltem a helyzetet. Tudtam, hogy nem lehetek vele, hogy semmi nem lenne az egészből. Megettem a szelet tortámat, és nem kértem a többit. El kellett felejtenem azt a reggelt. Akkor is, ha ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett.
Móni pár hónappal később befejezte az egyetemet, de nem tudott elhelyezkedni. Szidta is a világot rendesen. Egy hirdetés hatására elvégzett egy masszőz tanfolyamot, és Los Angelesbe költözött. Berlinben közel került Mike-hoz, úgy döntött, megpróbál kihozni valamit ebből a vonzalomból. Mike sem volt már házas, szabad volt az út. Ő sokkal optimistább volt, mint én. Hívott, hogy menjek vele, de jobbnak láttam maradni. Még egyetemista voltam, Dyna pedig egy étteremben dolgozott. Örültünk Móni sikerének, de hiányzott is nagyon. De Dé és én ott voltunk egymásnak. Mintha a nővérem lett volna. Kicsit több, mint fél évvel később elhatároztuk, hogy meglátogatjuk. Az óceánhoz közel élt, egy elég nagy házban. Nem kicsit lepődött meg, mikor bekopogtunk hozzá. Szó szerint a nyakunkba ugrott örömében.
-Ó te jó ég! Annyira hiányoztatok!
-Te is nekünk – mondtam mosolyogva
-Hogy vagytok? Mi újság? – érdeklődött, miközben bementünk, és hozott nekünk inni
-Kicsit fáradtan, de minden rendben – válaszolta Dé
-Reenz, ha szeretnél aludni, felkísérlek.. elég kimerültnek tűnsz
-Inkább depisnek.. – sóhajtott Dyna – Tudod mi történt egy évvel ezelőtt..
-Nem tudtad elfelejteni, ugye?
-Hogy felejthetném el? Ő volt az életem értelme, és kihasznált.. hazudott.. összetörte a szívem.. soroljam?
-Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette – fogta meg a kezem Mona, de én csak sóhajtottam
-Elmúlik.. na mesélj, hogy vagy?
-Ó én rendben.. – mosolygott – Most fejeztem be a munkát mára.. de nemsoká mennem kell megint
-Hol dolgozol?
-Egy elég híres helyen.. gyakran találkozom hírességekkel..
-Mint például?
-Sokszor látom a kedvenceinket.. sosem gondoltam, hogy valaha ezt mondom – nevetett – Pár órán belül lesz dolgom megint, de érezzétek otthon magatokat
-Kivel találkozol? – kérdezte Dyna a kanapéra ülve
-Billie Joe Armstronggal.. Volt egy balesete múlt héten, és gyógymasszázsra jár hozzánk. Meséltem neki rólatok..
-De nem mondtad meg Franknek, hogy mennyire imádom, ugye? – kérdezte Dyna
-De.. és szerinte beteg vagy – nevetett, míg Dyna meg nem ütötte a karját – Au, vicceltem!
-Kicsit sem volt vicces.. – nevetett Dé
Megebédeltünk, közben beszélgettünk. Rég volt ilyen utoljára.
-Jól van lányok, indulnom kell.. – sóhajtotta délután 5 körül
-Mehetek veled? Hátha ott lesz Frank..
-Persze, gyere.. Reenzy?
-Én azt hiszem inkább lefekszem.. nem tett jót a repülő.. – mondtam mosolyogva, de egyértelmű volt, miért nem megyek inkább – Érezzétek jól magatokat
-Meglesz.. aludj jól
Felmentem az emeletre, és lefeküdtem az ágyra, de nem tudtam elaludni. Azon gondolkodtam, vajon jól döntöttem-e, hogy ide utaztam? Nem volt messze tőlem, és nem láthattam őt. Nem csak azért, mert házas volt, vagyis.. de.. pont azért. Berlinben azt mondta, el fognak válni, de egy évvel később még mindig együtt voltak. Nem tudtam miért, sosem kérdeztem meg, de az új, romantikusabb dalszövegei nem könnyítették meg a dolgomat. Mikor végre elaludtam, megjelent álmomban. A tó partján sétáltunk, azt mondta szeret, aztán hirtelen eltűnt. A telefon ébresztett. Sóhajtottam, aztán megmostam az arcomat a fürdőben. Nem akartam felvenni a telefont, csak vendég voltam. Aztán az üzenetrögzítőn egy ismerős hangot hallottam.
-Hello, Chaz vagyok.. ne haragudj, de közbejött valami.. Le kell mondjam a ma estét. Hamarosan bepótoljuk, de..
Felvettem a telefont és beleszóltam.
-Chester?
-Szia. Beteg vagy? Olyan fura a hangod..
-Nem Mona vagyok.. – vallottam be sóhajtva
-Ó értem.. akkor kivel beszélek? – kérdezte meglepetten. Hezitáltam. Mondjam el ki vagyok, és bonyolítsam a dolgokat, vagy hagyjam annyiban, és próbáljak felejteni? Nekem nem volt veszíteni valóm, ő pedig elég felnőtt volt, hogy maga döntse el, mi a hiba, és mi nem. Nem tudtam helyesen teszem-e, de végül a szám magától mozdult. Csak azt reméltem, nem bánom meg.
-Berlinben találkoztunk.. egy évvel ezelőtt..
-Reenzy? – kérdezte ismét meglepetten, de úgy hallottam, örült nekem. Fura érzésem volt, mintha hiányoztam volna neki.
-Igen.. én vagyok
-Nem tudtam, hogy itt vagy.. miért nem szóltál? Mikor jöttél?
-Pár órája.. Monát jöttem meglátogatni.. – feleltem nehézkesen. Az jutott eszembe, hogy miért hazudott.. miért játszott velem – Találkozgattok?
-Nem.. dehogy. Láthatlak?
-Nem hiszem, hogy kéne..
-Miért? Szerelmes vagy valaki másba? – „valaki másba”.. sosem mondtam el, hogyan is érzek iránta, de ő pontosan tudta. Ettől még meglepett a kérdése. Szokatlan volt, és kifejezetten irreális, hogy arról érdeklődött, van-e valakim.. és ahogy felidéztem azt az enyhén rámenős, érdeklődő, szenvedélyes viselkedését, egyértelmű volt, hogy meg akarja ismételni. Csak azt nem tudtam, miért. Mivel nem volt mit veszítenem, és őt még mindig érdekeltem, arra gondoltam, hogy ha tényleg elválnak, akkor nem teszek semmi rosszat azzal, ha hagyom közeledni.
-Nem.. senkibe
-Mit szólnál egy epres-joghurtos süteményhez? – kérdezte mosolyogva
-Hát emlékszel..
-Az illatodra is.. – sóhajtott – Találkozzunk..
-Hol?
-Ott leszek egy órán belül..
-Jólvan, várlak..
A beszélgetés után csak ültem az ágyon, és a telefont bámultam. Egy újabb dolog, amit nem tudtam elhinni. Aztán a lányok hazaértek.
-Hé Szivi, mizújs? Hogy aludtál? – kérdezte Mona mellém huppanva
-Mióta?
-Mióta elmentünk – nevetett
-Nem.. Találd ki, ki hívott..
-Ki?
-Chester Charles Bennington.. Mióta randizol vele?
-Mi nem.. randizunk. Hallotta, hogy itt lakom, és felhívott..
-Szóval ti soha..?
-Nem! Mike-kal alakulóban vagyunk, Chester másért keres..
-Miért?
-Kérdezd meg őt.. – mosolyodott el – Mit mondott?
-Arra kért találkozzunk.. nemsokára itt van..
-És te még itt ülsz?? – kérdezte meghökkenve – Gyerünk, készülődj!
Lezuhanyoztam, és felöltöztem. Ideges voltam, így megvárattam kicsit. De amikor végre le tudtam menni a lépcsőn, és megláttam őt, a lélegzetem is elállt. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, a levegő forró volt, fojtogató.. ugyanakkor mégis reszkettem. Odajött hozzám, és átölelt. Annyira izgatott voltam, hogy egy szót sem tudtam szólni.
-Magatokra hagylak.. – mondta Mona, majd felment az emeletre. Egy pillanatig őt néztem, mintha nem mernék kettesben maradni Chesterrel, de végül megnyugodtam. Chester gyengéden ölelt, mégis szorosan. Annyira jó volt megint érezni az érintését, és belélegezni az illatát. Aztán elengedett. Ott álltunk, a megszokott módon, szemtől szembe, bámulva egymást. Nem szóltunk egy szót sem, de a helyzet magáért beszélt. Végül ki tudtam mondani.
-Hiányoztál – suttogtam, mire ő magához húzott, és megcsókolt, mintha a csókból mindazt megtudhatná, amit nincs erőm elmondani.
-Te is nekem..
-Miért nem üzentél nekem? Azt hittem..
-..hogy elfelejtettelek? – fejezte be helyettem a mondatot. Bólintottam, és elmosolyodott. – Nem tudtam, hogyan találjalak meg.. nem tudtam akarod-e.. eltűntél
-Reméltem, hogy egyszer még látjuk egymást, de nem gondoltam, hogy felismersz majd..
-Üzenned kellett volna.. sokáig nem tudtalak elfelejteni..
-Aztán sikerült?
-Nem.. aztán Mike elmondta, hogy Monával találkozgat, és elkértem a számát. Alig két hónapja tartjuk a kapcsolatot, hogy információt szerezhessek rólad..
-Ezért hívtad ma is?
-Minden héten hívom, mióta megvan a száma..
-Miért nem üzentél nekem?
-Nem tudtam.. nem lehetett.. – válaszolta, aztán sóhajtva átölelt – De most itt vagy velem..
-El sem hiszem, hogy érdekellek..
-Pedig ezzel nem szoktam viccelni
-Két napja ismertél..
-Igen, tudom.. és őrület, de találtam benned valamit, ami magával ragadott.. valamit, amiért annyira hiányoztál..
-Ezt még a legvadabb álmaimban sem mondtad soha..
-Bizonyára mással voltam elfoglalva.. – mosolyodott el. Én is mosolyogtam volna, de nem tudtam, hogy miért házas, ha annyira nem működnek a dolgaik.
-Félek, hogy felébredek ebből az álomból, és egyedül találom magam egy üres szobában, nélküled.. – megcsókolt, és letörölte a könnyeimet
-Ha rajtam múlik, ez sosem történik meg.. – suttogta az ajkaimat simítva
-Ezt nem ígérheted.. nem lehetünk együtt
-Ha ezt Talinda miatt mondod..
-Részben..
-Nem kell.. Hidd el. Tévedtem vele kapcsolatban. A házasságunk egy rózsaszín buborékra épült..
-A mi kapcsolatunk mire épülne? Én pontosan tudom, mit érzek, de te nem.. Hiszen nem is ismersz, és talán sosem éreznéd, amit kell..
-Honnan tudod? Szerintem már az is jó jel, hogy nem tudtalak kiverni a fejemből..
-Nem tudom mitől félek.. Te vagy az álmom, és nem tudom elhinni, hogy VELEM akarsz lenni..
-Valóságos vagyok.. Csak gondold át..
-Ez nem olyan egyszerű. Egyetlen szóval váltsam valóra az álmaimat?
-Igen.. – tette a kezem a mellkasára – Itt vagyok veled..
Néztem, ahogy az ujjaival az enyéimet simítja, aztán az arcára tettem a kezem, ahogy Berlinben is. A kezemre tette a kezét, és simogatta tovább. Sóhajtottam.
-Ha tudnád mennyire..
-Ha elmondod, tudni fogom..
-Szeretlek.. – mondtam anélkül, hogy gondolkodtam volna. Ebben biztos voltam, akármi történt is a múltban, akármi is történjék a jövőben. Tudta, hogy így volt. Tudta, hogy igaz volt. Elmosolyodott, és megcsókolt megint. Olyan könnyedén, olyan rutinszerűen, mintha tényleg mindig együtt lettünk volna. Az életemnél is jobban szerettem őt.. és bár ezek nagy szavak, esetek többségében szó szerint így volt. Érezhette, mire gondolok, mert szorosan átölelt. Én pedig azt éreztem, hogy a szívünk egy ütemre dobban. Gyenge voltam, mégis erősebb, mint valaha. Egy pillanatra beleremegtem a közelségébe.
-Annyira jó veled.. – sóhajtotta, majd adott egy puszit a nyakamra, és közelebb húzott. Tudtam, hogy mi fog történni. Éreztem abból, ahogy a hátamat simogatta, éreztem abból, ahogy csókolt, és beszélt.
Nem utasítottam el.

A cikket írta: Reenzy

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. szeptember 17. 00:48
Jól alakul!
És úgy irigylem mindig az ilyen barátságokat!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: