25 - Valótlan valóság

Látogatók száma: 46

Az amnézia gyakori csavar egy "szappanoperában". Általában pont akkor történik meg, mikor valamire fény derülne. Így azonban húzódik. De ha megcseréljük, és akkor derül ki valami, mikor nem emlékszünk önmagunkra, akkor valamivel izgalmasabb a helyzet..

Mikor hazaértünk, Pete szorosan átölelt. Nem tudtam ki ő, és milyen szerepe van az életemben, de azt éreztem, hogy szeret és törődik velem. Márpedig, ha vissza akartam hozni az emlékeimet, akkor minden lehetséges szalmaszálba bele kellett kapaszkodnom. Nem tudtam, ki ez a vonzó, szerelmes férfi, de úgy éreztem, bízhatok benne. Alig vártam, hogy visszatérjenek a közös emlékeink - de persze arra aztán várhattam.
-Olyan jó, hogy itt vagy velem - sóhajtotta a hajamba
-Csak éppen semmire sem emlékszem..
-Mi az, amire igen?
-Emlékszem ki vagyok, hogy pszichológiát tanultam, és a lányokra is emlékszem.. Arra is, hogy Berlinbe akartunk menni. De nem tudom miért, és azt sem, hogyan kerültem Los Angelesbe. Azt a férfit sem ismertem meg a kórházban, és te sem vagy ismerős.. ez a ház pedig.. teljesen idegen.
-Értem..
-Annyira sajnálom..
Az arcomat kezdte nézni, aztán a szemeimbe mélyesztette a tekintetét. Éreztem, ahogy átjárja a testem a forróság, éreztem, hogy valamit kivált belőlem. Egyelőre azonban fogalmam sem volt, hogy ki ő, és milyen szálak fűztek hozzá. A szemeiben viszont láttam az aggódást és a törődést.
-Segíthetek - mondta
-Hogyan?
A kérdésemre egy csókkal felelt. Hosszú, forró csókkal. Egyáltalán nem elleneztem, sőt. Nagyon jól esett. A bizonytalanságom viszont ezt az érzést is felülmúlta.
-Érzed a pillangókat?
-Nem.. - sóhajtottam. Magához ölelt és a hátam kezdte simogatni.
-Semmi baj. Minden rendben lesz.
Megtöröltem az arcomat, és megláttam a gyűrűmet. A kórházban is láttam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, így viszont, a karjaiban, ezekkel a kavargó érzésekkel.. teljesen más volt a helyzet.
-Házasok vagyunk? - kérdeztem meglepetten
-Nem. De örülnék, ha hozzámjönnél - elmosolyodott, és mintha el is pirult volna
-Szerettük egymást?
-Én most is szeretlek.
-Annyira szeretnék emlékezni rád - mondtam az arcát simogatva. Megpuszilta a tenyerem és sóhajtott. - Megnézhetem a fényképeinket?
-A képeinket?
-Biztosan segítene, ha látnám őket, vagy mesélnél rólunk.
-Nem lehet.. - mondta nagyot nyelve. Gondterheltnek tűnt, és ezt nem csak a sóhajaiból, hanem a tekintetéből is tudtam, ám annál izgatottabb volt.
-Miért?
-Az orvos szerint nem tenne jót, ha erőltetnénk az emlékezést. Nem akarlak leterhelni.
-Emlékezni akarok rád..
A tenyerébe fogta az arcom, és megint megcsókolt. Ezúttal sokkal bátortalanabbul és gyengédebben.
-Majd idővel..
Beletörődtem, hogy semmit nem fog mondani, aztán sóhajtva körbenéztem.
-Hol vannak a cuccaim?
-A cuccaid? Nincsenek nálam..
-Gyerekünk lesz, de nem élünk együtt? - kérdeztem nevetve
-Még.. nem álltál készen arra, hogy komolyabbra forduljon a kapcsolatunk.
-Értem.. - mentem az ablakhoz. Reméltem, hogy a kilátás legalább ismerős lesz, de semmi. Aztán eszembejutott valami. Megfordultam és kíváncsian néztem rá. - Ki volt az a férfi a kórházban? Mikor felébredtem, az ágyam szélén feküdt..
-Az most nem számít.
-Fájdalmat okoztam? - ültem vissza mellé a kanapéra és megfogtam a kezeit. Nézte a kezünket, aztán adott egy puszit az ujjaimra.
-Nem számít. Most itt vagy velem.
Szorosan magamhoz öleltem.
-Nem emlékszem, mi történt, de ha megbántottalak, sajnálom. Bocsáss meg.
-Nincs okom haragudni rád. Majd most tiszta lappal indítunk..
Elmosolyodtam, aztán egy kicsit ő is.
-Elvinnél a lakásomba?
A kérdésre nem kaptam választ, mert megcsörrent a telefonja.
-Előbb pihenj kicsit. Az majd jót tesz.. - megcsókolt és kiment telefonálni az erkélyre. Sóhajtottam, aztán megkerestem a hálószobát. Abban bíztam, hogy az ágyát csak felismerem. De sajnos az sem volt ismerős. Lefeküdtem, és a falakat néztem, mikor egy kutya ugrott fel hozzám az ágyra. Mintha felismert volna. Mintha.
-Hová vitted? - kérdezte Chester ingerülten
-Ne aggódj érte, minden rendben van.
-Ha csak hozzáérsz..
-Csak akkor, ha ő is akarja.
-Eszedbe se jusson, megértetted?
-Vagy mi lesz? Elrángatod akarata ellenére? Semmire sem emlékszik, ami itt történt. Téged sem ismert fel.
-Hazudtál neki, ugye?
Pete fejében egy pillanatra megfordult, hogy tovább idegesíti Chestert, de mivel ő is szeretett, tisztában volt vele, hogy ez milyen érzés lenne. Végül megmondta az igazat.
-Bármit kérdezett is, semmiről sem hazudtam. Megtehetném, de fontosabb annál. Nem akarom terhelni sem.
-Hol van most? - sóhajtott Chester
-Épp pihen.
-Jobb, ha meg sem próbálod elcsábítani, ugyanis nem fogom hagyni.
-Mintha bármit is tehetnél most..
-Addig élvezd a közelségét, amíg meg nem talállak..
-Fenyegetsz? Megint? Ez már a harmadik, nem?
-Elvitted a feleségem, mégis mit gondoltál? Pezsgőt bontok örömömben?
-Ott voltál, ő akart velem jönni
-De hiszen semmire sem emlékszik!
-Semmire, ami itt történt. Önmagára emlékszik, és ez a lényeg. A saját döntése volt. Ha nem léteznél, az enyém lenne. És.. valljuk be.. jelenleg gyakorlatilag nem is létezel számára.
-Nagyon is létezem, és megtalállak. Minden eszébe fog jutni rólam, a házasságunkról, és a szemét kis húzásaidról is. Mit gondolsz, mit fog mondani, ha rájön, hogy átverted és kihasználtad?
-Meglátjuk, ha ez bekövetkezik.. Addig nem sok beleszólásod van.
-Tudod mit? Csináld csak. Nekem annál jobb lesz utána.
-Mennem kell, már vár.
Pete letette, Chester pedig igyekezett megnyugodni. Pár szál cigitől várt ehhez segítséget. Aztán felhívta Julie-t.
-Julie? Itt Chester. Ráérsz egy pillanatra?
-Igen, persze. Mi újság? Reenz jobban van?
-Nem. Nincs jobban. Wentz elvitte magával. Lefogadom teletömte a fejét a hazugságaival.
-Wentz? Pete Wentz? Elrabolta?
-Azt azért nem. Önként ment, épp hogy nem dalolva.
-Ezt nem értem..
-Átmeneti amnéziája van az idegei miatt.. - magyarázott Chester
-És most mi lesz? Tudod, hová vitte?
-Épp ezért hívlak. Meg tudnád nekem keresni a címét?
-Igen, mindjárt megpróbálom. Visszahívlak.
Julie intézett néhány hívást, Chester pedig idegesen fogta a kezében a telefont. Közben azon gondolkodott, hogy mi legyen a következő lépés. Aztán megcsörrent a telefonja, és Julie lediktálta a címet.
-Köszönöm Julie. Fogalmad sincs, mennyit segítettél ezzel.
-Remélem eleget. Hívj, ha van valami.
-Meglesz, szia
Miután letették, Chester pár perc gondolkodás után felhívta Mike-ot.
-Hello
-Szia, hová tűntél?
-Szükségem volt egy kis időre egyedül. Kérhetnék egy szívességet?
-Persze, mi lenne az?
-Eljönnél velem visszaszerezni a feleségem?
-Hogyan?
-Megvan a címe. Elkísérsz?
-Oké, jó.. hol találkozzunk?
-Átmegyek érted
-Rendben, várlak.
Chester felvette őt, aztán Pete-hez jöttek. Megálltak a ház előtt, és vártak. Chaz sóhajtott.
-El sem hiszem, ami történik. A feleségem a hülye rémálmok miatt elfelejt mindent, és ez a seggfej elviszi magával, eljátszva, hogy együtt vannak? Mi meg itt ülünk a kocsiban, mint a kicseszett akciófilmekben? Már csak a fánk, meg a kávé hiányzik..
-És most? Most mit akarsz tenni?
-Várok, amíg magára hagyja. Aztán becsengetek.
-Ez minden? - nevetett Mike - Sokáig gondolkodhattál rajta
-Minél kisebb a feltűnés, annál könnyebben tudok vele beszélni. A végén még randikra kell hívnom, hogy visszahódíthassam.. A saját feleségem, érted te ezt? Egyáltalán miért ő kell neki? Ez egy vicc..
-Nem tudom öregem, de nyílik az ajtó. Ahogy elnézem, nem akarja magára hagyni..
Pete és én együtt jöttünk ki a házból. Megfogtuk egymás kezét, és adtam neki egy csókot. Aztán beszálltunk a kocsiba, és elindultunk valahová.
-Kövesd.. - mondta Mike, majd elindultak utánunk. Egy étterembe mentünk. Ami azt illeti, a Kenji's-be - Ez tényleg ilyen hülye?
-Új hely, Reenz még nem volt itt. Semmit sem fog felismerni.. - sóhajtott Chester
-Ez legyen a legkisebb gondja a pasinak..
-Mert? Mona is bent van?
-Az az egyik, a másik meg, hogy csapdába esett.
-Úúú.. tetszik ez az őrült tudósos, villanykörtés, ötletelős tekintet. Mi a csapda?
-Egyetlen szavamba kerül, és olyan zenét játszanak, amit valószínűleg felismer majd. Vagy valaki kihívja Pete-et az étteremből, te pedig beszélhetsz vele.
-Imádlak
-Aha, rendben - nevetett Mike - Akkor mi legyen?
-Tetszett az a kihívós dolog.
-Rendben. Figyelj. Bemegyek, és megmondom az egyik srácnak a konyhán, hogy indítsa be a riasztóját. A pincér odamegy, szól neki, ő meg kimegy a parkolóba. Lesz kb 5 perced meggyőzni Reenzy-t.
-Csináljuk
A hátsó bejáraton mentek a konyhába, így nem láttuk őket. Pete és én éppen rendeltünk, míg ők szervezkedtek.
-Hé főnök - köszönt Adam
-Melóm van neked, haver.
-Igen? Mi az?
-Van egy szürke Toyota a parkolóban. Olyan, mint az enyém, csak az enyém fekete, és nem is Toyota.. na mindegy
-Sok olyan van kint..
-Valami fekete izé lóg a tükörről, meg fogod ismerni. A rendszámon meg szerepel, hogy "F-O-B"
-Értem - nevetett Adam
-Gondoskodj róla, hogy megszólaljon a riasztója.. menni fog?
-Naná
-Ha végeztél, gyere be, és mondd meg a pincérnek.. nem is.. a pincérnőnek, hogy menjen oda a négyes asztalhoz, ahol az a gyökér ül a terhes nővel.
-Melyik pincérnőnek?
-A bögyösebbiknek..
-Van egy bögyös pincérnő? - kérdezte Chester meglepetten. Mike mély levegőt vett - Vicceltem..
-Ne felejtsd el, miért vagyunk itt.
-Igen, uram.
Adam kiment, a terv szerint beindította a riasztót, aztán megmondta Sharonnak, amire Mike kérte. A pincérnő kedves mosollyal az arcán jött oda hozzánk.
-Elnézést..
-Igen?
-Hallják a riasztót a parkolóból? Azt hiszem, az ön autója.
Pete adott egy puszit, és kiment a parkolóba. Ittam egy kortyot az üdítőmből, és körbenéztem. Mire visszafordultam, Chester ült velem szemben. Kicsit megijedtem.
-Mit keres itt?
-Csak öt percet kérek..
-Hagyjon békén, a vőlegényem mindjárt visszajön. Nem akarok jelenetet.
-Nem a vőlegényed - hökkent meg Chester. Karba tettem a kezem, és sültbolondnak néztem.
-Hagyjon, vagy segítségért kiáltok - mondtam hidegen. Természetesen nem tettem volna. Természetesen tudta ő is.
-Reenz, kérlek.. - sóhajtott. Egy pillanatra nem értettem, honnan tudja a nevem.
-Nézze. Nem tudom, hogy ki maga, és nem tudom, hogy mi történt köztünk, amivel megbántottam Pete-et..
-Soha sem bántottad. Ezt mondta neked?
-Nem kellett mondania, most pedig menjen el.
-Tényleg nem emlékszel rám? - kérdezte szomorú szemekkel. A tekintete olyan volt, mint Pete szemei korábban. Ez végképp összezavart.
-Nem is akarok - mondtam aztán határozottan
-A srácokra sem? A Linkin Parkra?
-Miről beszél? - kérdeztem nevetve - Soha életemben nem jártam ott..
Megfogta a kezem, de elrántottam tőle.
-Azt mondtad, ha minket hallgattál, nem érezted magad olyan magányosnak, és a hangom mindent szebbé tett..
-Ez valami tévedés lehet. Vagy nem tudom. Olyan zavaros ez. Nem tudom, mire nem emlékszem. De a nevedet sem tudom..
-Chester Bennington.. A tiéd pedig Reenzy Bennington
-Ez biztos nem az én nevem, bocsi. Pete nemsoká feleségül vesz.
-Csak szeretne - mély lélegzetet vett, aztán lenyelte a dühét - Nem mehetsz hozzá
-És mégis miért nem?
-Mert én vagyok a férjed.. és a baba, akit vársz, a kettőnk kislánya.
-Egy kislány? - kérdeztem bizonytalanul
-Igen, egy kislány.
-Ez most.. tényleg nagyon sok nekem..
-Édesem.. szeretlek. Te is szeretsz.
-Menj el, kérlek..
-Rendben, de előbb.. - elővett egy tollat, és felírta a címet egy szalvétára - Tartsd meg, és ha válaszokat akarsz, gyere haza
-Honnan tudjam, hogy az igazat mondanád? - sóhajtott és megcsókolt. Édes, gyengéd, szerelmes csók volt. Egészen belereszkettem. Mikor kinyitottam a szemem, már sehol sem volt. Aztán Pete visszajött, én pedig eltettem a szalvétát. Minden szalmaszál..
-Bocs, hogy ilyen sokáig maradtam. Patrick hívott.. de nem is tudod, kicsoda Patrick, lényegtelen. Hol is tartottunk?
-Nem tudom már.. - sóhajtottam. Kihozták a rendelésünket, és elkezdtünk enni. Aztán eszembejutott valami, ahogy néztem őt. - Pete.. gondolkodtál már a kisfiunk nevén?
-Nem még - mosolyodott el. Rossz válasz. Bár nem emlékeztem Chesterre, éreztem, hogy egy kislány anyja leszek. Nem tudom honnan, de tudtam. Én is elmosolyodtam, aztán ittam egy korty vizet.
-Mindjárt jövök, nem érzem túl jól magam.
Felállt ő is.
-Veled menjek? - kérdezte aggódva. Megráztam a fejem, aztán mégegy dolog átfutott az agyamon.
-Megcsókolsz? - érdeklődtem kicsit talán kacéran. Elvigyorodott és megcsókolt. A különbség egyértelmű volt. Bementem a mosdóba, megmostam az arcom, és gondolkodni kezdtem. Ez az egész nagyon megviselt, és már a saját kilétemben sem voltam teljesen biztos. Belenéztem a tükörbe, aztán visszamentem hozzá.
-Jól vagy?
-Igen, persze - mondtam mosolyogva - Pete.. hol vannak a személyes tárgyaim? A telefonom, kulcsok, ilyesmik?
-Tönkrementek a balesetben.
-Baleset?
-Baleseted volt, ezért nem emlékszel semmire.
-De a baba jól van, ugye? Nem sérült meg?
-Szerencsére nem.
-Elvinnél a lakásomba? - tettem fel újra a kérdést. Egyre kíváncsibb voltam. Szerettem volna feltölteni az űrt, amit az agyamban éreztem.
-Miért akarsz odamenni?
-Hátha eszembejut valami.
-Tudod. Rossz emlékeink vannak arról a lakásról. Szinte velem éltél, de a holmidat még nem hoztuk el.
-Értem - fogtam meg a kezét egy mosollyal. Ekkor már tudtam, hogy valami nem stimmel.
Ennek ellenére még mindig ő volt az egyetlen, akitől bármit is megtudtam magamról. Nem tudtam, mi igaz abból, amit mond, és mi nem, de megpróbáltam elemezni a viselkedését. Elég meggyőzően alakított, így az is megfordult a fejemben, hogy a másik férfi hazudott. Az egész napot Pete-tel töltöttem, és aludni is együtt mentünk éjjel. Simogatni, és csókolgatni kezdett.
-Annyira szeretem az illatodat.. - suttogta a sötétségben. Egy ideig simogatott, aztán elaludt. Én csak egy kis idővel később aludtam el. Nem tudtam elfelejteni, ami aznap történt. Álmomban a Kenji's-ben ültem, Chesterrel, aztán megcsókolt, és már a tóparton voltunk. Hirtelen a hullámok azt kezdték súgni, hogy "szeretlek", és "én vagyok a férjed". A suttogás hangosabb, és hangosabb lett, végül Chester mondta a szemembe nézve. Felriadtam. Pete békésen aludt mellettem. Túl sok volt a kérdés, így halkan felöltöztem, kiosontam, és fogtam egy taxit. Odaadtam a sofőrnek a címet, és hamarosan egy nagy, családi ház előtt álltunk meg. Kiszálltam, és elindultam az udvar felé. A kapu nyitva volt, de a ház ajtaja be volt zárva. A sóhajtásom egy barátságos kutyát vonzott oda hozzám. Boldogan üdvözölt.

A cikket írta: Reenzy

támogatóink