71 - Kétségek közt
Látogatók száma: 58
Dönteni mindig nehéz. Főleg olyan kérdésekben, amelyek egy életet befolyásolhatnak, a jövőt alakíthatják. Hajlamosak vagyunk mások érdekeit szem előtt tartani, de biztos, hogy mindig ez a helyes? Mi van, ha nem a jó döntést támogatjuk?
Miután Sarah-nak nem sikerült meggyőznie, hogy visszamenjek Chesterhez, minden tőle telhetőt megtett, hogy visszahozza őt a Földre. Olyan volt, mint az elvesztett szerelem angyala. Sokat beszélt vele, rá akarta venni, hogy újra hódítson meg. Nem értettem, miért csinálja ezt - na persze tudtam, miért, de nem értettem, miért küzd valamiért, amiről már lemondtam. De segített vele. Legalábbis Chester letette az alkoholt és a drogokat. A rendszeres dohányzásról is leszokott. Örömmel hallottam, de semmit nem változtatott a helyzetünkön. Sajnáltam, hogy ide lyukadtunk ki, de túlságosan fájt. Chester mindent megpróbált. Küldött csokit, virágokat, Adeline rajzait.. egy idő után inkább volt zavaró, mint aranyos. Gyakran megpróbált felhívni, de nem vettem fel neki. Egyszer azonban mégis. Túl elfoglalt voltam.
-Igen? – szóltam a telefonba egy bögre kakaót szürcsölve. Aztán meghallottam a hangját és megállt a világ. Nagyot sóhajtottam. – Szia Chester. Elég.. elfoglalt vagyok most, bocsi.
-Rájöttem.. Figyelj, csak el akartam mondani, mennyire szeretlek és hiányzol..
-Kérlek.. ha tényleg így van, akkor ne kezdd ezt újra. Az elmúlt pár hétben szándékosan hanyagoltalak, ha nem vetted volna észre.
-Észrevettem.. persze.. de őrülten hiányzol és el sem hiszem, hogy mi történik köztünk. Nagyon szeretlek Édesem. Borzalmasan sajnálom, amit tettem..
-Én meg téged sajnállak borzalmasan. Sajnálom, hogy megcsaltál, hogy elszakítottál minket egymástól. Borzalmasan sajnálom, hogy miattad el kellett hagynom a gyerekeimet.
-Kérlek.. hadd magyarázzam meg..
-Nem kell. Talinda eljött és előadta a meséteket.
-Nem mese volt.. csak az igazat mondta. Önszántából ment oda. És beszéltem vele azóta.. nem értem, hogy nekem miért nem hiszel, ha neki igen.
-Mindkettőtöknek hiszek. Oké, nem akartál vele lefeküdni, részeg voltál, ő meg elgyengült. De megtörtént és nem tudom magam túltenni rajta. Elszúrtad.. és én már nem vagyok biztos benne, hogy rendbe akarom hozni.. – sóhajtottam. Persze, hogy akartam. De nem éreztem magam elég erősnek. Már nem bíztam benne.
-Mi?
-Hatalmas hibát követtél el. Mégis mit tennél a helyemben, ha rajtakapnál Pete-tel?
-Megölném..
-Tudod mit éreznél? Úgy éreznéd, elárultak. Hogy minden igyekezeted ellenére elárult az, akiben a világon a legjobban bíztál. Tudod mennyire fájt, hogy ezt tetted velem? Chester én.. alig hittem el, hogy valóság.. Nekem mindig te voltál az első, mindig. Nem Berlin óta.. amióta megismertelek. Nem vagyok tökéletes én sem. De én legalább hűséges maradtam, bármennyire is nehezemre esett.
-Tudom, hogy nagyon elcsesztem.. de kérlek.. beszéljük meg legalább.
-Nincs ezen mit beszélni. Nem tudok rád úgy nézni, ahogy eddig. Nem tudom, ki vagy.
Szívszaggató némaság. Ez volt a válasza. Éreztem, hogy a szívem fájdalmasan dobban. Egy pillanatra talán meg is állt. Ő volt az, aki életben tartott, valahányszor szükségem volt valakire. Most pedig.. szinte meghalt az az eszményített alak, amit megtestesített.
-Szóval el akarsz válni? – kérdezte elhaló hangon. Sóhajtottam és lenyeltem a könnyeimet.
-Talán ez a legjobb, amit tehetünk..
-Szeretlek.
Elmosolyodtam és letöröltem az arcom.
-Míg csak a rajongód voltam, bármit megtettem volna, hogy ezt mondd nekem. Te voltál az álmom. De vége van. Tudom, hogy.. az én hibámból történt. Pete miatt. De nem tudom feldolgozni. Hatalmasat csalódtam benned. Nem az vagy, akibe halálosan beleszerettem. Akiért mindent feladtam volna. – Julie kopogott az ajtómon. Szomorúan néztem rá, aztán sóhajtottam megint. – Most mennem kell..
-Beszélhetnénk később?
-Mégis miről?
-Adeline szülinapjáról.. Nagyon hiányzol neki. Mikey-nak is. Nekem is.
-Chester..
-Hiányzom egyáltalán?
-Persze, de ez semmin nem változtat.. sajnos. Figyelj.. mennem kell. Már várnak.
-Pete?
-Julie.
-Oké.. üdvözlöm.. szia.
-Szia.
Pár órával később már a konyhában ültem egy tál sütivel, amit bánatűzés céljából sütöttem. Pete is így talált rám, mikor hazaért. Leült és nézni kezdett. Felnéztem rá és közelebb toltam a sütiket. Elmosolyodott, megfogta a kezem és felállt velem a székről. Átölelt és én úgy bújtam hozzá, mint soha azelőtt. Chester hívása teljesen felkavart és kellett valaki, hogy jobban érezzem magam. Pete ölelése majdnem olyan jól esett, ahogy Chesteré annak idején. Mindent eltörölt és megnyugtatott. Nem mondott semmit, csak megpuszilta a vállam. Mikor elengedtem, sóhajtottunk.
-Jobban vagy? – kérdezte aggódva. Bólintottam és leültem. Leült ő is. – Mi történt?
-Chester hívott.. ugyanazzal a szöveggel. Tudom, hogy igaz, de.. nem megy.
-Mi nem megy? Hiszen szereted.
-Igen, de ez nem az érzéseimről szól, hanem róla. Ha vissza is megyek, hogy lehetek biztos benne, hogy soha többé nem történik meg? Vagy hogy ez volt az első?
-Megértelek, de szerintem kicsit túlreagálod.
-Mi?
-Ne felejtsd el, hogy mi volt köztünk.. A helyedben meggondolnám, ki csalódott a másikban és mennyire.
-Miért mondod ezt?
-Mert igaz.. és mert szeretlek. Boldognak akarlak látni, de most csak.. agonizálsz. Próbálj megbocsátani neki.
-Itt élek, veled, nem ezt akartad?
-Csak a tested él velem, de a lelked nála van. Azért vagy itt, mert vigyázni akartam rád. Nem azért, mert itt akarsz lenni. Arról nem is beszélve, hogy a te érdekedben hívtalak ide. Nem azért, hogy "végre" veled élhessek..
-Így is azt érzem, hogy kihasznállak.
-Csak nyugodtan, engem nem zavar.. – mosolygott rám kedvesen. Én is elmosolyodtam. – Van neked valamim.
-Mi? – kérdeztem beleharapva egy sütibe. Majdnem félrenyeltem, mikor letérdelt elém. Hab volt a tortán, hogy előhúzott egy kis dobozt a zsebéből. – Mi a fenét csinálsz?
-Megkérem a kezed..
-Mi van? – kérdeztem nevetve. El sem mosolyodott. – Most szórakozol?
-Sosem voltam ennél komolyabb.
-Pete.. – mondtam mély levegőt véve. Elvigyorodott. – Mi az?
-Látnod kellett volna az arcod! – nevetett, de megütöttem a karját. Adott egy puszit a kezemre.
-Szemét vagy.. – sóhajtottam. Megköszörülte a torkát és kinyitotta a dobozt. Egy gyönyörű gyűrű volt benne. – Azt hittem, vicceltél..
-Így is volt.. – felhúzta a gyűrűt az ujjamra és megcsókolt. Meglepetten néztem rá, de ő csak elmosolyodott. – Ne rémülj halálra, ez csak egy ”érezd jól magad” kiegészítő. Nem jegygyűrű, bár úgy néz ki. Te mondtad, hogy meztelennek érzed a kezed..
-Pete, én.. nem is tudom, mit mondjak.. – dadogtam kicsit megszeppenve. Ez volt talán a legfigyelmesebb ajándék, amit valaha kaptam. Átöleltem. Simogatni kezdte a hátam és elmosolyodott.
-Bármit megtennék, hogy mosolyogni lássalak.
-Kérdezhetek valamit? – sóhajtottam a vállára halkan.
-Hogyne.
-Hogy élhetsz valakivel, aki nem viszonozza az érzéseidet?
-Egy nap talán fogja..
-És ha nem?
-Akkor azután..
-Nem ígérhetek semmit..
-Nem is kell. Minden reggel úgy ébredek, hogy tudom: a konyhában találkozunk. Nem is kérhetnék többet.. – Elengedett és adott egy puszit az orromra. Nagyot nyeltem és nézni kezdtem a gyűrűt. – Minden rendben lesz.
-Sosem veszem le..
-Helyes. Drága volt.
Nevetni kezdtem, de egy csepp könnyem a kezemre hullott. Megemelte az állam és lágyan megcsókolt. A szemeimbe nézett és tudtam, hogy bárhogy is döntök, ő szeretni fog. Számíthatok majd rá. Ettől csak sűrűbben folytak a könnyeim. Ilyet már rég olvastam ki bárkinek a szeméből. Letörölte az arcom és újra megcsókolt. Romantikus, forró, szerelmes csók volt. Félelmetesen jó érzés volt. Julie zavarta meg a jelenetet. A telefonom ébresztőóraként működött. Pete elengedett. Egy ideig a szemeit figyeltem, aztán leült. Megtöröltem a szemem és a telefonomért mentem. Míg Julie-val beszéltem, ő gondolkodni kezdett.
-Nagyon jó híreim vannak! – kezdte Julie vidáman.
-Az rám férne már. Mi történt?
-Na ki írt cikket a munkánkról?
-Gőzöm sincs.
-Jane Jordison. Az egyetlen.
-Jane.. Jordison?
-Nem, nem.. nem.. ne mondd, hogy nem ismered.
-Épp ezt mondom.. – nevettem. Sóhajtott, mintha tényleg tudnom kéne.
-Jane Jordison a Vogue új szerkesztője.
-Nem olvasok Vogue-ot.
-Az őrületbe kergetsz.. – nevetett. – Mindegy. Állítólag nagyon jó dolgokat írt rólunk és rengetegen írtak ma nekünk.
-Tényleg?
-Igen, tényleg! Eddie meg akar minket dicsérni. Ráérsz?
-Persze, majd megyek.
-Siess, alig várom, hogy elolvassam!
-Még nem olvastad?
-Nem ezt mondom éppen?? Szóval vonszold ide a segged. Kérlek.
-Jól van, jól van.. már ott is vagyok.. – nevettem. Letettük és visszamentem Pete-hez. Kétségbeesetten nézett rám. Valamit mondani akart. – Minden rendben?
-Beszélhetnénk?
-El kéne mennem.. de majd.. utána beszélünk. Úgy jó?
-Hát jó.. – sóhajtott. Nem tudtam egyedül hagyni. Leültem mellé.
-Mi a baj?
-Eszembe jutott az az éjszaka..
-Pete.. – sóhajtottam. – Úgy volt, hogy nem beszélünk róla..
-Nem tudom elfelejteni. Én.. nem erőltetek semmit. Nem foglak ezzel zaklatni, de.. mindegy. Menj, majd megbeszéljük.
-Velem jössz? Csak pár perc az egész, utána sétálhatnánk.
-Persze, szívesen.
Julie már nem tudott nyugodtan ülni a helyén. A Vogue volt a bibliája és Jane Jordison az egyik legújabb példaképe. A cikk sokat jelentett neki. Nagyon jó dolgokat írtak rólunk. Jane többek között azt is írta, hogy szívesen dolgozna velünk és imádja Julie cikkeit. Sosem láttam boldogabbnak. Szörnyen büszke voltam rá, teljesen ki is ment a fejemből minden problémám. Rengeteget beszélgettünk, csak úgy repült az idő. Sok üzenetre válaszoltunk, a rajongóink elárasztottak minket. Aztán Pete elmosolyodott és megsimította a kezem.
-Gyere.. megyünk.
-Mi? Hová? – néztem rá nevetve.
-Úgy tervezem, hogy meghívom a világhírű lakótársam egy mennyei vacsorára. Éhen halok és szeretném megünnepelni a sikerét.
-Hát.. akkor kérdezd meg, akar-e menni egyáltalán.
Nevetett és megnyalta a száját.
-Nem vagy éhes?
-Tudnék enni.
-Akkor menjünk. Julie? Velünk tartasz?
-Nem, nem.. menjetek csak.. – mondta az üzeneteken futtatva a szemeit. – Ezzel még elleszek pár óráig..
Odamentem hozzá és szorosan megöleltem.
-Gratulálok Julz, annyira örülök neked. Megérdemelted.
-Ahogy te is. Jó étvágyat.
Az előtérben egy futárba ütköztem. Pete-nek köszönhetően nem ejtette el a csokrot a kezéből.
-Elnézést.. – mentegetőztem nevetve. – Sajnálom, minden rendben?
-Semmi baj, Mrs. Bennington. Ezek a rózsák önnek érkeztek.
Nem elég, hogy így hívott, de a kártya sem volt ínyemre. Chester küldte a virágot. Sóhajtva dugtam vissza a rózsák közé. Aláírtam az űrlapot és visszaadtam neki a tollát.
-Kérem küldje őket vissza és mondja meg a férjemnek, hogy továbbra sem szeretem a vágott virágot. Köszönöm..
Bólintott, elköszönt és sarkon fordult a csokorral. Olyan rózsák voltak, mint azok, amiket Berlinben kaptam tőle. Szinte magam előtt láttam a szobát, ahol először tartott a karjaiban. Pete megelőzte az emlékek kártékony hatását.
-Szóval.. melyik étterembe menjünk?
-Nem tudom. Lepj meg.. – néztem rá mosolyogva. Adott egy puszit a homlokomra és elindultunk. Emlékezett a kedvenc éttermemre. Tényleg meglepett vele. Nagyon jó étterem volt, gyönyörű terasszal. Az asztalok fölött romantikus fények, egy kis szökőkút, kellemes zene.. Az egyetlen, ami elrontotta, egy emlék volt. Chesterrel az évfordulóinkon jártunk ide. Leginkább az ananásztorta miatt, amit annyira szerettem. A leves után vettem csak észre, hogy Chester minket néz a terasz másik végéből. Azt hittem, hogy képzelődöm, de Sarah is vele volt. Hát igen. Néhány hely tiltott a szakítás után.
-Jól vagy? – hallottam Pete hangját. Ránéztem, vissza Chesterre, aztán zavartan felálltam a helyemről.
-Igen, hogyne.. de én.. mindjárt jövök..
Elindultam a mosdó felé. Tudnom kellett volna, hogy Sarah utánam jön. Talán tudtam is. Idegesen nyitottam be és támaszkodtam a mosdóra. Gyakran láttam Chestert, ha a gyerekeket látogattam, de váratlanul ért, hogy ugyanott vacsorázunk. Ráadásul én Pete társaságában. Sarah barátságosan üdvözölt.
-Szia, úgy örülök, hogy látlak.. Hallottam a jó hírt, gratulálok.
-Köszi..
Elmosolyodott és megsimította a karom.
-Tudom, mit érzel..
-Tényleg? – nevettem cinikusan, majd sóhajtottam. – Sarah.. mindent elkövetek, hogy távol maradjak tőle. Idő kell. Most meg.. végre van egy jó napom és.. el kell rontania. Honnan tudta, hogy itt leszek? Összebeszélt Pete-tel?
-Nem, dehogy. Egyszerű véletlen. De biztos az?
-Hogy érted?
-Hiszel a végzetben? Abban, hogy minden okkal történik?
-Igen, miért?
-Szerintem ez nem egyszerű véletlen. Mindketten ezt az éttermet választottátok, pedig száz ilyen van Angelesben. Ez azt jelenti, hogy még mindig fontosak vagytok egymásnak..
Sajnáltam. Tényleg. Annyira küzdött azért, amit én már feladtam. Nem akartam kiábrándítani, de muszáj volt megtennem.
-Nem, Sarah. Ez azt jelenti, hogy kell keressek egy új éttermet és változtatnom kell a szokásaimon.. – Átöleltem. – Köszönöm, hogy vigyázol a gyerekekre..
El akartam menni, de visszahúzott.
-Szeret téged. Igazán.
Mély levegőt vettem.
-Összetörte a szívem.. igazán.
Visszamentem Pete-hez. Míg én Sarah-val beszéltem, addig Chester az asztalunkhoz ment.
-Leülhetek? – kérdezte sóhajtva. Pete ivott egy korty bort és bólintott. Chester leült. – Hogy van?
-Kicsit jobban.
-Nem tudom, hogy mi folyik most kettőtök között és az sem lepne meg, ha kihasználtad volna a helyzetet, de..
-Nem tettem.. – vágott közbe Pete. – Nagyon fontos nekem és igen, örülök, hogy velem van most, de tisztelem őt. Sosem kérném olyanra, amit nem akar. Ahogy sosem tettem. De nem fogom bebeszélni neki, hogy menjen vissza hozzád. Természetesen ha ezt akarja, nem állok az útjába.
-Most meg kéne köszönjem?
-Nem. Csak ne zaklasd. Ha vissza akarod szerezni, a legjobb, ha békén hagyod. Sosem fogja elfelejteni, mi történt, ha folyton emlékezteted rá. Próbálom rendbehozni, de megnehezíted a dolgom.
-Ennyire utál engem?
-Személy szerint teljesen biztos vagyok benne, hogy még mindig szeret téged. Ez egyértelmű. De tényleg megbántottad és hidd el, téged is megértelek, én is átestem ezen.
-Ő a mindenem..
-Tudom.
Csendben ültek pár másodpercig, aztán Chester feladva minden büszkeségét, mély levegőt vett.
-Hálás vagyok, amiért vigyázol rá.
-Nem kell. Nem érted teszem.
-Tudom.. De.. megkérhetlek, hogy hívj fel néha, hogy tudjam, mi van vele?
Pete gondolkodni kezdett. Chester szörnyen esetlennek tűnt és reménytelennek. Játszott kicsit a poharával.
-Persze.
-Komolyan?
-Miért is ne? Nem az a célom, hogy elszakítsalak titeket. Én csak neki akarok jót. Ezért nem is segítek neked. De az utadba sem állok.. De jobb, ha tudod, hogy nagyon szeretem. Így elutasítani sem fogom.
- Rendben.
-Most menj, mindjárt visszajön.
Chester felállt és mély levegőt vett. Tudta, hogy elveszíthet, de bízott Pete-ben. Most először. Tudta, hogy minden rajtam múlik és ha úgy döntök, hogy elhagyom, az csak azért lesz, mert okot adott rá. Megfordult és elindult az asztala felé, de szinte egymásba ütköztünk. Alig pár centiméternyire állt meg tőlem. Egymásba fúródtak a szemeink. Éreztem az illatát és megrohantak az emlékek. Érzések ezrei kavarogtak az egyre hevesebben zakatoló szívemben. Egyik pillanatban utáltam, aztán hiányzott, utána szerettem és fájt. Hol a szemeit, hol a száját néztem. Úgy éreztem magam, mint akkor, Berlinben. A kezdetek kezdetén, a portánál. Megint éreztem a pillangókat a gyomromban. Aztán egy közeli asztalnál hangosan felnevettek. Feléjük néztem és visszatértem a jelenbe. Újra az a férfi állt előttem, akit már nem ismertem. Mély levegőt vettem és Pete-re néztem.
-Mehetünk?
-Persze..
Még utoljára Chesterre néztem, addig Pete hagyott pénzt az asztalon. Megfogta a kezem és elindultunk. Sajnálkozó pillantásokat vetett Chesterre. Otthon lezuhanyoztam és csatlakoztam hozzá a szobájában. Filmeztünk, aztán elaludtam a karjaiban. Simogatta a hajam és a film végén fel is ébresztett.
-Ébredj, hétalvó.. ideje átmenned a szobádba.
-Muszáj? – kérdeztem nyűgös lustasággal. Elmosolyodott és adott egy puszit a számra. Gyors puszi volt, semmi több, én mégis éreztem valamit. A szemeiben kerestem, hogy mit. Semmit nem árultak el. Megcsókoltam és közelebb bújtam. Visszacsókolt, aztán inkább csak átölelt. Nem tudtam mire vélni.
-Jó éjt.. – elengedett és lejjebb csúszott az ágyon. Kezdtem úgy érezni, hogy zavarom és ideje mennem. Most először viselkedett így.
-Chester mondott valamit?
-Dehogy.. csak késő van már. Aludnod kéne.
-Akkor miért ébresztettél fel?
-Hogy átmehess.. – nézett rám értetlenkedve. Én is így nézhettem rá. – Maradni akarsz?
-Egyre kevésbé..
Csendben néztük egymást, aztán sóhajtva megcsókolt és maga mellé húzott a takaró alá. Hozzábújtam és lekapcsolta a tévét. Kicsit később nagyot nyelt.
-Tudod, hogy szeretlek.. ugye?
-Tudom.
-Semmit nem kérek cserébe, csak jól gondold meg minden döntésed. A jövőd múlhat rajta.
-Jesszusom, Pete.. – ültem fel mellette az ágyon. Felkapcsolta a lámpát és felült ő is. – Mit mondott neked?
-Semmit. Csak nem akarom, hogy hibázz. Akár maradsz, akár nem.
-Jól érzem magam veled.
-Jól van.. – sóhajtott. Átöleltem, aztán bebújtunk a takaró alá. Sokáig beszélgettünk, végül elnyomott minket az álom. Megértő volt, segítőkész.. szeretett, aggódott.. és egyre jobban érdekelt. Másnap nélkülem ébredt. Kicsit elaludtam, siettem. Nem értem rá elköszönni vagy reggelizni. Előadásunk volt, aztán mi hallgattunk meg pár másik előadást. Az egyik ilyen utáni szünetben Pete megjelent az ajtóban. Idegesnek tűnt.
-Mindjárt jövök – mondtam Julie-nak, aztán kimentem hozzá. – Szia, mi történt?
-Beszélnem kell veled.
-Most?
-Minél előbb..
Kezdtem megijedni. Zavart volt a tekintete, izgatott volt és furcsa. Kimentem vele a folyosóra.
-Figyelek. Mit akarsz mondani?
-Szeretlek.
-Tudom.. – néztem rá kicsit meglepetten. Ennyiért jött volna utánam? Megrázta a fejét és megfogta a kezem.
-Őszintén szeretlek.
-Pete, mit akarsz ezzel? – sóhajtottam. Magához húzott és megcsókolt.
-Be akarom fejezni azt az éjszakát.
-Hogy mi? Pete, mi van veled?
-Nem tudom.. nem tudom. Reenzy.. bocsáss meg, hogy kihasználtam a lehetőségeket. Szeretlek. Nem akarlak rávenni semmire, nem azért fogadtalak be.
-Ezt már megbeszéltük.
-Nem.. figyelj rám. Bűntudatom van. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy kihasználtam a válságotokat, hogy magam mellett tudhassalak. De én.. nem akarom, hogy visszamenj hozzá. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked. Nem akarom, hogy valaha megint megtörténjen.
-Nem értelek.. történt valami? Olyan.. össze-vissza beszélsz.
Julie lépett ki hozzánk.
-Vége a szünetnek.
-Mindjárt megyek.
Visszament a többiekhez. Pete megint megcsókolt.
-Szeretlek. Maradj mellettem.
-Pete.. fogalmam sincs, mi történt és mit akarsz ezekkel mondani, de majd otthon megbeszéljük.
-Nem akarok addig várni.. Szeretném, hogy tudd, hogy én.. tényleg nem akarok nektek ártani. Ha őt szereted, menj haza, kérlek.. Boldognak akarlak látni. Vagy boldoggá akarlak tenni..
-Teljesen összezavarsz.. – sóhajtottam. Nagyon furán viselkedett. Kezdtem azt hinni, hogy részeg, de egy kortyot sem ivott. A másik, ami eszembe jutott, az a vacsora. – Chester mondott valamit?
-Nem.. semmit. De szereted őt. Ahogy engem is. Válassz, kérlek, én ezt nem bírom.
-Mondd már el, hogy mi történt – türelmetlenkedtem. Nagyot nyelt és sóhajtott.
-Nélküled ébredtem.
-Ennyi?
-Kezdem megszokni, hogy ott vagy velem. Már.. természetes. És nem voltál ott. Nem akarlak elveszíteni. Közelebb vagy, mint valaha. Maradj velem..
-Nyugodj meg, jó? Délután megbeszéljük. Pár óra és otthon vagyok.
A falnak döntött és megcsókolt. Hosszan, szerelmesen. Belefájdult a szívem.
-Mondd, hogy szeretsz.
-Mennem kell.
-Csak egy szó.
-Sietek haza. Próbálj megnyugodni.
Leszegte a tekintetét és ellépett tőlem. Visszamentem a többiekhez, ő pedig elindult haza. Pár órával később már sokkal jobban volt, mikor hazaértem. A szobájában találtam rá egy nagy tál chips és egy film társaságában. Éppen a telefonjával babrált, mikor benyitottam. Felnézett rám és sóhajtva folytatta. Bementem hozzá, lekapcsoltam a tévét, kivettem a kezéből a telefont, az ölébe ültem és megcsókoltam. Ez annyira meglepte, hogy szóhoz sem jutott. Nem mintha engedtem volna, hogy beszéljen. Mikor már levegőt is kapott, megköszörülte a torkát.
-Ööö.. milyen napod volt?
-Unalmas. Kivéve, mikor valaki szerelmet vallott a folyosón és arra kért, hogy ne hagyjam el.
-Ne haragudj, hogy úgy kiborultam.. – sóhajtott. Megnyalta a száját és folytatta. – Összezavarodtam. Befogadtalak, hogy ne maradj egyedül. Mert szeretlek. Magam mellett tartanálak, ha önző lennék, mert szeretlek. Visszaengednélek, ha azt akarnád.. mert szeretlek. Már nem tudom, mit akarok.
-Figyelj rám.. Köszönök mindent, de nem maradhatok itt. Túl közel kerültünk egymáshoz. Nem szerethetek beléd. Nem lehetünk együtt. Barátként költöztem ide, emlékszel? Mi lesz, ha elmegyek? Meg fogsz kattanni. Ahogy ma is.
-Tudom.
-Minél előbb elmegyek innen, annál jobb lesz neked. Te is tudod.
-Elengedlek, ha azt tudod mondani, hogy úgy mész, ahogy jöttél: barátként. Mert ha szeretsz, akkor maradj itt és várok.
-Fontosabb lettél. De nem akarom, hogy várj.
-Nem tudom elfelejteni azt az éjszakát.. tudom, megbeszéltük, hogy nem hozzuk szóba, de beszélni akarok róla. Olyan volt, mintha tényleg akarnád.
-Mindig akartam. De nem tettem. Csak ez számít.
-Tedd meg most.
A körülmények adottak voltak. Okom is volt rá. Ha akartam volna, megtehettem volna és senki nem vethette volna a szememre. Legalábbis nem jogosan. A lehetőségem eddig is megvolt, de most minden stimmelt. Talán pont ez zavart annyira. Megcsókoltam és a szobámba mentem. Azt az estét semmilyen szinten nem töltöttük együtt. Pár napig nem is nagyon beszéltünk. Mindketten kerülni akartuk a témát. Egyikünk sem tudta, mi legyen ezután. De egyikünk sem akarta, hogy elköltözzek tőle.
A cikket írta: Reenzy
Hozzászólások
időrendi sorrend
Örülök, hogy így gondolod és nem bántásnak szántam, bocsi, csak kicsúszott...a volt barátnőm viselkedése alapján...aki halak és egyre jobban felismerhető benne Reenzy.
Húha.. Hát igen, ez sem jobb helyzet, de továbbra is csak fikció. Ha a valóságban ilyen történne, én magam ugranék egy vulkánba. Ez az.. "olyan tipikus halak" azért rosszul esett. Én vagyok tipikus halak, nem a történetben szereplő. Bár én vagyok az alapja, és valószínűleg nehezen oldanám meg a megosztott érzelmeket, ez sosem történhetne meg :)
Na, megpróbálom újra, bár ilyenkor szét tudnék robbanni a dühtől....
Szóval Bokor úrra reagálva, nekem már fel sem tűnik, ha egy-egy rész kicsit hosszabb, mert leköt a tartalom.
Egyre jobban utálom Reenzt. Olyan tipikus halak, a kis ártatlanka, még magáról is elhiszi és elhiteti a külvilággal, miközben csapnivaló anya, rossz feleség és egy mindennel megkent kurtizán lakozik benne...ezzel szemben a világ egy ártatlan kis báránykának tünteti fel.
Ez személyes élmény egy ilyen lánnyal, aki azóta már nem a barátnőm, mióta előbújt a csendes halból a mérges kígyó. Reenz egyre jobban hasonlít hozzá....
Még csúnyább játékot űzött a férjével, ő terhes is lett mástól, de elvetette a babát és szakított a sráccal, ettől mártírnak hitte magát, majd amikor a férje csalta meg, azonnal elhagyta...Álszent...
Szóval Bokor úrra reagálva, nekem már fel sem tűnik, ha egy-egy rész kicsit hosszabb, mert leköt a tartalom.
Egyre jobban utálom Reenzt. Olyan tipikus halak, a kis ártatlanka, még magáról is elhiszi és elhiteti a külvilággal, miközben csapnivaló anya, rossz feleség és egy mindennel megkent kurtizán lakozik benne...ezzel szemben a világ egy ártatlan kis báránykának tünteti fel.
Ez személyes élmény egy ilyen lánnyal, aki azóta már nem a barátnőm, mióta előbújt a csendes halból a mérges kígyó. Reenz egyre jobban hasonlít hozzá....
Még csúnyább játékot űzött a férjével, ő terhes is lett mástól, de elvetette a babát és szakított a sráccal, ettől mártírnak hitte magát, majd amikor a férje csalta meg, azonnal elhagyta...Álszent...
Tisztelt Reenzy!
Egy ilyen hosszú részt nem kellene kettétördelni?
Bokor
Egy ilyen hosszú részt nem kellene kettétördelni?
Bokor
Óhóhóhó Renzy!
Énis szeretem, ha a falnak döntve csókólnak!!!
Puszi ezért a cikkér! :')
Énis szeretem, ha a falnak döntve csókólnak!!!
Puszi ezért a cikkér! :')