76 - Omló falak 2/2
Látogatók száma: 49
Ha egy házat nem gondozunk, előbb-utóbb tönkremegy. Ha üresen áll, kiszolgáltatva az esőnek, fagynak, vagy a nyári forróságnak, akkor a falak eláznak, a téglák megrepednek, széttörnek.. a falak leomlanak. Amit oly sokáig építgettünk, lassan semmivé válik.
Chester napokig nem hívott, és én sem őt. Az a pár nap elég letargikus volt mindkettőnknek. Pete nem kérdezte, mi történt, talán tudta anélkül is. "Rólunk" sem beszéltünk. Úgy tűnt, próbál távolodni. Ezt a gyakori randik bizonyították.
Aznap este találkozott vele harmadszor.
-Van terved ma estére? - kérdezte a zuhany alól kilibbenve. Elmosolyodtam. Nagyon fel volt dobva.
-Nincs, miért?
-Találkozom egy lánnyal, gondoltam velem jöhetnél.
-Pete, nem vihetsz magaddal a randidra.. - mondtam mosolyogva. - Menj, érezd jól magad, és ha haza akarod hozni, csak hívj fel és lelépek.
-Úgy beszélsz, mint egy pasi.. - nevetett.
-Oké, szóval ha jobb lenne kettesben, akkor szólj.
-Rendben. De nem akarlak egyedül hagyni.
-Megleszek. Sütök sütit és befészkelem magam a tévé elé. Ne aggódj.
Végül sikerült meggyőznöm, hogy találkozzon vele. Az estét úgy töltöttem, ahogy neki is mondtam. Aztán lezuhanyoztam és ágyba bújtam, de nem tudtam elaludni. Csak arra tudtam gondolni, amit mondott. Hogy egyedül hagy. Tényleg egyedül is éreztem magam. Felkeltem és kimentem a konyhába teázni. Meglepettnek tűnt, mikor hazaért. Adott egy puszit a homlokomra és leült.
-Megvártál?
Beleharapott az egyik sütibe és mikor láttam, hogy ízlik neki, elmosolyodtam.
-Nem, csak nem tudok aludni.
-Pedig fáradtnak tűnsz.
-Nem is tudom. Mindegy. Milyen volt a randi? Korán van még, azt hittem, buliba mentek.
-Így is volt. De nem volt olyan normális, mint amilyennek tűnt. Beszélgettünk és azt mondta, hogy hihetetlen, hogy vele randizok.
-És mi a baj ezzel? - kérdeztem nevetve. Elmosolyodott és sóhajtott.
-Semmi, amíg nem hallod 15-ször ugyanattól, ugyanazon a randin. Számoltam.
-Jesszus.. hogy jöttél el?
-Azt mondtam, korán kelek. De szerintem azt is bevette volna, ha azt mondom, jönnek az űrlények és kiszívják az agyát. Nem mintha jól laknának vele.
-Sajnálom.. - mosolyodtam el. Sóhajtott.
-Én nem. Nagyon fura volt. És legalább veled alhatok, hogy pihenhess.
-Majd találsz jobbat, csak ne add fel - simogattam meg a kezét.
-Igen, talán.. - sóhajtott a kezeinket nézve.
-Jól vagy? - kérdeztem aggódva. Felnézett rám. Pár másodpercig csendben voltunk, aztán elvette a bögrémet és megcsókolt.
-Igen. Jó éjt.
A szobájába ment és nem tudtam, mit érezzek. Bűntudatom volt. Annyit mesélt erről a lányról és izgatottnak tűnt. Most pedig reménytelennek. Úgy éreztem az én hibám, hogy már nem érdekli. Még egy óráig nem tudtam aludni. Néztem valamit a tévében, de nem is figyeltem rá. Mikor megint megpróbáltam aludni, csak forgolódtam. Átmentem a szobájába és leültem az ágyára. Nem ébredt fel, amíg meg nem simítottam az arcát. Kinyitotta a szemeit és felkapcsolta a villanyt.
-Valami baj van?
-Semmi, csak mondani szeretnék valamit.. - sóhajtottam. Felült és kíváncsian nézett rám. - Nagyon hálás vagyok. Sokat segítettél, mikor szükségem volt rá és sosem hagytál magamra. Próbálsz rendbehozni és én úgy érzem, hogy kihasznállak, rontom az esélyeidet másokkal..
-Senkivel nem rontod az esélyeimet.. egyszerűen kattant volt.
-Valami más is van még..
-Micsoda?
Nem válaszoltam, csak megcsókoltam. Rövid csók volt, de jelentett valamit. Aztán a szemeit bámultam. Megnyalta a száját és megcsókolt. Érzéki, szenvedélyes csók volt. Utána ő nézett a szemeimbe. De én semmit nem mondtam, csak újra megcsókoltam, és lassan közelebb ültem. Ahogy közeledtem, a csókunk úgy változott. Forró, vad nyelvcsatákká. Aztán megállított.
-Nem kell megtenned.
-Nem hálából teszem..
-Akkor miért?
-Találd ki.. - súgtam, miközben megcsókoltam megint. Lassan az ölébe másztam. Szenvedélyes, vágyaktól égő, szívszaggató csókok voltak. Közelebb húzott és egyre idegesebb, izgatottabb lettem. Levette a felsőmet és megcsókolta a nyakam. Őrülten jó volt érezni, amire már hosszú ideje vártunk. Nem állítottam meg, amíg a combjaimra nem csúsztak a kezei.
-Még visszamehetsz a szobádba - suttogta. Megráztam a fejem.
-Nem akarok.
-Akkor mit akarsz?
Sóhajtva lemásztam róla. Felvettem a felsőmet és mellé ültem törökülésben.
-Nem tudom, Pete. Emlékszel, mikor a fiamhoz mentem és annyira furán viselkedtem?
-Igen..
-Chester megcsókolt és éreztem valamit, amit már rég nem. Jó volt, de aztán sírni kezdtem és kiabáltam vele.. aztán megbeszéltük, megint megcsókolt.. de nem hagytam, hogy bármi más történjen.
-Miért nem?
-Főleg azért, mert ha megcsókoltam, arra tudtam csak gondolni, hogy mi történt közte és Talinda között.
-És még miért?
-Miattad.
-Miattam mondtál nemet a.. férjednek? - kérdezte nevetve. Sóhajtottam. - Nem kellett volna. Boldognak akarlak látni. Szeretlek.
-Szerinted én miért nem akarlak bántani?
Semmit nem mondott, de a szemei elmondták. Tudta, mit érzek. Akkor is, ha még én sem tudtam pontosan. Mély levegőt vett és én újra megcsókoltam.
-Ne tedd, ha nem vagy benne biztos.
-Akarom. De nem akarom azt tenni vele, amit ő tett velem.
-Mondtam már sokszor. Nem kérem, nem próbálom, nem erőltetem. De szerintem hiába fáradsz. Kétlem, hogy elhinné, hogy sosem tettük meg.
-Nem az számít, mit hisz. Szörnyen érezném magam.
-Semmi baj.
-De én.. szeretlek.
-Adj időt magadnak. Ne csinálj olyat, amit megbánnál. Most legalább tudom, mit érzel.
-De ez így nincs rendben. El kell mennem innen.. - álltam fel az ágyról. Visszahúzott.
-Mi? Nem.. nem kell.
-De igen. Csak összezavarom az életed.
-Legalább van benne valami izgalom.. - mondta mosolyogva.
-Nem, Pete. Mennem kell. Jobb lesz úgy neked.
Elindultam a szobámba, hogy összecsomagoljak. Utánam jött és elkapta a kezem.
-Nekem úgy jobb, ha maradsz. Nem engedlek el.
Magához ölelt és megcsókolt. Ez volt az. A csók, amibe beleremegtem, a szerelem, amit most először éreztem tisztán és a vágy, ami régen olyan legyőzhetetlen volt. Megadta, amit igazán akartam: a felejtést. A sírás küszöbén voltam, de elvesztettem a fejem és feladtam a harcot. Veszítettem a vágyaimmal szemben. Megcsókoltam és visszatértünk. Olyanok voltunk, mint régen. Éheztünk egymásra és ezúttal nem álltunk meg. Szerettem. Szeretett. Egyértelmű volt. Már nem volt visszaút.
Reggel volt egy olyan érzésem, hogy csak álmodtam az egészet. Túl hihetetlen volt, hogy megtettem. De ott feküdt mellettem. Ébren volt, az arcomat nézte míg aludtam. Elmosolyodtam, mikor ő is. A fejemre húztam a takarót, de lehúzta rólam és megcsókolt. Vidám voltam, de furcsán éreztem magam. Mintha elmúlt volna az a nyomás a mellkasomban, ami hónapok óta kínzott. Nem tudtam nem mosolyogni, talán el is pirultam.
-Jó reggelt - köszönt egy újabb csókkal. Viszonoztam és sóhajtottam. Olyan természetesnek tűnt. Nyújtóztam és átöleltem.
-Jó reggelt.
-Hogy aludtál?
-Egész jól - mosolyogtam az ajkamba harapva. Kicsit zavarban voltam. Felnevetett és adott egy puszit a homlokomra.
-Olyan aranyos vagy..
Megemelte az állam. Ahogy a szemeibe néztem, bizseregni kezdett a testem. Nyugodt voltam és élettel teli, Chester eszembe sem jutott. Ürességet éreztem a helyén. Annyira, hogy nem bántam meg, amit tettünk. Pete megint megcsókolt és majdnem megtörtént megint, de sajnos vagy szerencsére, a telefon félbeszakított. Sóhajtva csókoltam meg őt újra, de gyengéden eltolt magától.
-Bocs.. - mosolyodtam el félénken. Ő is elmosolyodott.
-Csak gondoltam hagyom, hogy éld az életed. Nem mondtam, hogy nem jöhetsz vissza..
-Szóval.. azt szeretnéd, ha visszajönnék?
-Ahogy alakul.
-Meglátjuk.. - adtam egy puszit a szájára és felvettem a telefont. - Hello?
-Szia, mi újság? - kérdezte Mona vidáman.
-Szia.. semmi érdekes, hogy vagy?
-Jól. Figyelj csak, Dyna átjön később. Csatlakozol?
-Igen, talán.. Mikor?
-Délután 2 körül. Megfelel?
-Persze.
-Oké, várunk! Szia!
-Szia..
Mikor letettük, kirázott a hideg. Eszembe sem jutott, hogy ők mit fognak szólni. Hogy elítélnek majd, hogy elveszítem őket is.. Sóhajtottam, letettem a telefont az asztalra és visszafordultam Pete-hez. Aludt. Pár percig még gondolkodtam, de nem éreztem bűntudatot. Felmásztam mellé, megcsókoltam, aztán felébredt és az ölébe húzott.
-Most akarod megbeszélni, vagy később?
-Micsodát? - kérdeztem a mellkasát cirógatva. Elvette a kezem és megpuszilta az ujjaimat.
-Meg kéne beszélnünk, ami éjjel történt. Kezdve onnan, hogy bejöttél a szobámba.
-Később.. előbb reggeliznék.
-Mit kérsz? - kérdezte végigsimítva a combjaimat a tenyerével. Elmosolyodtam és megcsókoltam. - Ó.. azt hittem, hogy a "reggeli" tényleg reggelit jelent.
-Így is van, csak lusta vagyok kimászni az ágyból.
-Lusta kimászni az ágyból, vagy lemászni rólam? - kérdezte mosolyogva. Nevetni kezdtem.
-Van különbség?
-Jelenleg nincs. De komolyan beszélnünk kell.
-Miért?
-Mert megleptél és.. lenyűgöztél. Szeretném tudni, miért csináltad.
-Beszélhetnénk később?
-Csak ha megígéred, hogy őszinte leszel.
-Ígérem.
-Rendben.
Felült alattam és megcsókolt, közben a kezei a hátamra és a fenekemre vándoroltak. Egyszerre izgatott és rémített halálra, hogy mennyire gondtalanul élveztem a helyzetet.
-Mik a tervek, Mr. Wentz?
-Úgy terveztem, elcsábítalak.. - súgta a nyakamra. Elmosolyodtam.
-Ó tényleg?
-Ó tényleg..
Ó tényleg. Megpróbált elcsábítani és sikerült is neki. Csodásan indult a nap. Mintha évek óta lettünk volna együtt. A falakon kívüli világról tudomást sem vettünk. Ahogy az életemről sem. A zuhany alatt sem tudtuk abbahagyni a csókolózást. Nem tudtam hogyan, de szabadnak és feltöltődöttnek éreztem magam. Olyanok voltunk, akár egy frissen összeházasodott pár: nem tudtunk betelni egymással.
-Kérlek.. engedj.. elkések.. - sóhajtottam a karjaiban, de nem hagyta abba. A nyakamat, a fülemet, az arcomat, az ajkamat csókolta.
-Hadd várjanak.
-Ez nem így működik.
-Tudom. De olyan nehéz téged elengedni most, hogy.. még mindig nem hiszem el. Olyan boldoggá tettél.
-Örülök - mondtam. De nem így volt. Chester futott át az agyamon. Ha most kilépek azon az ajtón, már nem leszek gondtalan. Pete a vállamat csókolta, közben magához ölelt és simogatott. Nem látta az arcomon ülő komor felismerést. Mit tettünk?
Nem volt visszaút és valószínűleg nem is akarnám, hogy legyen, de kezdtem magam bűnösnek érezni. Akkor is, ha bizonyos értelemben nem követtem el hibát. Ennek ellenére meg sem próbáltam magam mentegetni.
-Jól vagy? - kérdezte újra megcsókolva a vállam. Hirtelen rántott el az ártalmas gondolatoktól.
-Igen, csak fáj a fejem. Ennünk kéne valamit.
-Ez minden?
-Igen, jól vagyok.. - mosolyodtam el. - El sem hiszem. Olyan furcsa..
-Jó vagy rossz?
-Talán mindkettő.. - vallottam be őszintén. Értette. Adott egy puszit és sóhajtott.
-Akkor.. reggeli? Készülődj össze, addig csinálok valamit enni.
-Köszi..
Visszamentem a szobámba. Felöltöztem, megcsináltam a hajam, sminkeltem kicsit és csatlakoztam hozzá a konyhában. Egy pillanatra felnézett, elmosolyodott és folytatta.
-Csodásan nézel ki..
-Köszi.. - mondtam egy újabb félénk mosollyal.
-Mi az?
-Semmi, csak.. még mindig szokatlan ez a dolog köztünk..
-Ez a dolog köztünk.. - ismételte mosolyogva. - A legjobb dolog, ami az elmúlt pár évben velem történt.
-Örülök.
-Megbántad, igaz?
-Még nem.
-És meg fogod?
-Nem.. jó volt. Nagyon jó. Magamat is megleptem. Nem gondoltam, hogy valaha megtesszük.
-Mert olyan csúnya vagyok?
-Nem azért, mert csúnya vagy.. - nevettem.
-Ó, szóval csúnya vagyok? - kérdezte pajkos mosollyal.
-Jesszusom.. - sóhajtottam mosolyogva. - Határozottan jóképű vagy.
Odajött hozzám és sóhajtott.
-Nem akarom, hogy valaha megbándd. Minden pillanatát imádtam.
-Tényleg? - érdeklődtem egy mosollyal. Megcsókolt.
-Szeretlek.
-Miért?
Mély levegőt vett, édesen elmosolyodott és megcsókolt megint.
-Mert kék az ég.
A reggelink is hasonlóan vidám hangulatban telt. Az egész napom ilyen volt, Julie-nak szemet is szúrt. Nem akartam neki elmondani, nem akartam, hogy elítéljen. De nem hagyott békén. Leült az asztalommal szembe és megtámasztotta az állát.
-Két tippem van. Az egyik nem jó.
-Nem mondok semmit.. - mondtam mosolyogva.
-Az egyik tippem az, hogy visszamentél Chesterhez, de ismerlek, az túl egyszerű lenne..
-Másik tipp?
-Másik tipp.. boldog vagy Pete-tel.. - ahogy ezt kimondta, eszembe jutott az éjszaka és a reggel is. Elvigyorodtam. - Nem, az nem lehet..
-Semmit sem mondtam.
-Nem is kell, az arcodra van írva. Mondd, hogy nem tetted meg..
-Julie.. - sóhajtottam. Nem hagyott szóhoz jutni.
-Hogy feküdhettél le vele? - kérdezte idegesen, mégis suttogva, mintha bárki is hallhatna minket. - Elment az eszed?
-Julie.. nem volt hiba, oké? Azt hiszem, szeretem.
-Üss el egy traktorral, vagy lökj le a Vincent Thomas hídról, de ne mondd nekem, hogy beleszerettél!
-Honnan szerezzek neked traktort Los Angeles kellős közepén..? - sóhajtottam a munkámba merülve. Lecsapta a laptopot és az arcára mutatott.
-Nem nevetek.
-Ne dramatizálj, csak ennyit kérek.
-Hogy ne dramatizálnék, mikor épp most követted el életed legnagyobb hibáját?
-Jól mondod. Az én életem.
-Akkor sem értem. Hónapokig játszottad a sértettet, most meg ugyanazt teszed.
-Nem ugyanaz.
-Dehogyis nem! Elbújhatsz az összetört szíved mögött, de kezdem azt hinni, hogy ez csak egy kifogás, hogy szexelhess Pete-tel. És ha így van, akkor nagyot csalódtam benned.
-Engednél szóhoz jutni? - kérdeztem sóhajtva. - Julie, figyelj.. Évekig elutasítottam őt, igaz? Szerettem Chestert. Nem, a fájdalmam nem egy.. álarc vagy mentség. Pete rengeteget jelent, meg tudod érteni? Annyit segített nekem és most boldog vagyok vele. Végre el tudtam felejteni Chestert. Örülnöd kéne, támogatnod. De ha nem is teszed, csak hidd el, hogy tudom, mit csinálok.
-Nem, nem tudod. Mégis mit fogsz tenni, mikor rájössz, hogy csak a vágy beszél belőled? Egyedül voltál, kellett valaki, rendben. Senki nem tökéletes. Megértem. De ne mondd azt, hogy szereted.
-Azt mondtam, azt hiszem. Nem azt, hogy hozzámegyek feleségül. De sokkal közelebb érzem magamhoz lelkileg is. Megnyugtat, boldoggá tesz. Ismerned kéne, hogy ítélkezhess.
-Talán igazad van, de..
-Nem, Julie. Kérlek, ne utálj. Ott akartam hagyni az éjjel, de megtettük. Mert akartuk. Semmit nem bántam meg. Jobban kell, mint valaha.
-Esettanulmány vagy, én mondom neked.. - sóhajtott. - Higgy nekem, sírni fogsz te még emiatt. Azt fogod kívánni, bár visszacsinálhatnád.
-Miért haragszol rám?
-Nem haragszom rád, csak nem tudom elhinni, hogy megtetted.
-Én sem..
Teljesen lehangolt. Kezdtem úgy érezni, hogy ki sem kellett volna bújnom az ágyból reggel. Még mindig tartana az önfeledt vidámság. Julie látta rajtam, hogy mennyit változott a hangulatom, mióta ott van velem. Nem volt ínyére, de el kellett ismernie, hogy rég voltam olyan vidám, mint előtte. Sóhajtott.
-Legalább jó volt?
-Igen. És furcsa kimondani. Hidd el, tudom, mit jelent ez. De már nem tudtam elutasítani, érted? Olyan.. szabadnak és nyugodtnak érzem magam mellette.
-Ha boldoggá tesz, nincs mit mondanom.
-Boldoggá tesz.
-Chesternek azért elmondod?
-Nem hiszem. Talán később. Előbb biztos akarok lenni benne, hogy Pete mellett akarok maradni. Aztán meglátjuk.
-Mondd el. A titkok sosem vezetnek jóra.
Felállt és kiment az irodámból. Magával vitte a jókedvem is. Ez a beszélgetés nagyon lehangolt. Először is, mert igaza volt. Másrészt mert tudtam, hogy a lányok is ugyanezt fogják mondani. Ráadásul nem akartam, hogy Chester mástól hallja, de én még nem tudtam neki elmondani. Sóhajtva dőltem hátra a székben, aztán valaki felhívott. Chester volt az. A karácsonyi terveimről kérdezett. Nagyszerű, ez ki is ment a fejemből.
A cikket írta: Reenzy
Hozzászólások
időrendi sorrend
;-)) Na, most mit mondjak? Erre vártam és mégsem örülök igazán. Most úgy gondolom, csak a vágy volt valóban. Megtehette volna Chesterrel is egy nappal előbb...ha otthon lenne, vele tette volna meg....szerintem lesz itt még meglepetés. Azt nagyon utálom, hogy elhagyta a gyerekeit...