újabb események régebbi események további események
15:20
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
15:14
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
06:31
Black Ice új cikket töltött fel
03:20
Boschewd regisztrált a weboldalra
21:20
Új cikk került fel a weboldalra
10:43
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
05:56
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
05:51
wadbikaiy új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
21:32
Új cikk került fel a weboldalra
20:58
Black Ice új cikket töltött fel
14:19
Ilona új cikket töltött fel
04:30
MichaelNem regisztrált a weboldalra
04:30
KennethJek regisztrált a weboldalra
19:26
Virág új bejegyzést írt a naplójába
12:04
Rosariogeown regisztrált a weboldalra
13:29
BruceDop regisztrált a weboldalra
11:13
Virág módosította a naplóbejegyzését
11:12
Virág új bejegyzést írt a naplójába
23:48
emillio módosította a cikkét
23:47
emillio új cikket töltött fel

81 - Hiányozni fogsz

2012. február 8. - Látogatók száma: 47

A halál az élet elkerülhetetlen része. A legnehezebben feldolgozható veszteség. De ha megtanuljuk elfogadni, akkor azt is megtanuljuk, hogy az életünk nem érhet véget a gyásszal. Akkor a szeretteink is tovább élnek, mert lesz, aki emlékezzen rájuk.

Mikor Adie 10 éves lett, úgy döntött, csatlakozik egy cserkész csapathoz. Sosem szerettem a divathobbikat, de egy iskolai kirándulásra gyűjtöttek pénzt, ráadásul már alig várta, hogy sütiket és csokikat árulhasson a kis barátaival, hát hagytam neki. Nagyon élvezte. Augusztusban már majdnem összejött a pénz az útra és már nagyon izgult miatta. Chesterrel örültünk, hogy talált valamit, amivel elfoglalhatja magát. Mi egyelőre megint rendben voltunk, de a gondok nem múltak el, csak félretettük őket. Nem akartuk, hogy a gyerekek bármit is tudjanak róluk. Ebben sokat segítettek Mikey edzései és Adie új hobbija is. Minden rendben volt. Kivéve reggelente.. Adie általában már reggel 7-kor tele volt energiával és próbált minket is feltölteni vele.
Aznap reggel is. Épp a legédesebb álmaimban jártam, mikor felugrott az ágyra és felébresztett minket. Sóhajtva nyitottam ki a szemem az első öt perc után. Chester csak átfordult a másik oldalára.
-Adeline, menj le.. mindjárt megyek én is.. - dünnyögtem.
-Neeeeeem, gyere velem!
-Édesem, csak pár perc.. rendben? - ásítottam. - Mindjárt megyek, addig öltözz fel.
-Kaphatok bundáskenyeret reggelire?
-Bármit.
-Oké - ugrott le az ágyról vigyorogva. Becsapta az ajtót és lerobogott a lépcsőn. Chesterhez bújtam és megpusziltam a vállát.
-Gyere Szivem, ideje felkelni.
-Bundáskenyérben te vagy az ász..
-Sosem voltál ilyen lusta.. - mosolyodtam el végigsimítva a karját. Ásított.
-Sosem kelek reggel 5-kor. Főleg nyáron.
-Mi?
-5 óra van, Kicsim. Kevesebb cukrot kéne adnunk neki.
-Na igen. De mit tegyek? Nem küldhetem ki, hogy hagyjon aludni minket.
-Megteheted, az anyja vagy.
-Mindegy.. - sóhajtottam megint. - Csinálok kávét, kérsz te is?
-Csak ha a testeden szolgálod fel.
Nevetni kezdtem, aztán megint megpusziltam a vállát.
-Na.. ébredj, hétalvó.
Mikor kimásztam mellőle, megfordult és visszarántott a takaró alá.
-Nem mész sehová. Kell a napi adagom.
-Majd később megkapod. Engedj, míg ébren vagyok..
-Jó, de én inkább maradok.. - sóhajtott szétterülve az ágyon. Olyan volt, mint egy lusta béka, cserbenhagyásos gázolás után.
Lementem Adie-hez, de már szunyókálva találtam rá a tévé előtt. Elmosolyodtam, betakargattam, aztán visszamentem az emeletre. Chester már visszaaludt, de én már nem voltam álmos. Ez nem volt fair. Bezártam az ajtót, majd levettem a ruháimat és Chester fölé másztam. Megcsókoltam párszor a lapockáit és a nyakát, aztán felébredt és a hátára fordult.
-Anyúúú, miért vagy meztelen? - kérdezte a combomat cirógatva. Megcsókoltam az ajkait, aztán a nyakát, majd a mellkasát.
-Nem tetszik?
-Olyat nem mondtam..
Megcsókoltuk egymást, aztán magához ölelt, majd néhányszor még a hátunkra fordultunk.
A napot egy vidám családi reggelivel kezdtük és a gyerekek fuvarozásával folytattuk. Adie-t a csapatához, Mikey-t az edzésére vittük. Új edzőjük volt és Chester meg akarta ismerni. Utána sétáltunk a parkban.
-Hihetetlen, hogy milyen gyorsan nőnek.. - sóhajtott. - Mintha tegnap lett volna, hogy Mikey megszületett és kész felnőtt.
-Hát igen. Öregszünk.
-Csak én, rajtad meg sem látszik - csókolta meg a kezem. Felnevettem.
-Dehogyis nem. Olyan öregnek érzem magam. Főleg a szexhez. Sokat gondolkodtam régen, mikor hagyom abba és szerintem így is bőven késő.
-Miről beszélsz? - nevetett. - Ne hülyéskedj, dögös kis némber vagy most is.
-Mondani könnyű.
-Hülyeség. Ha hazaérünk, megmutatom, mennyire.. - magához húzott és megcsókolt, aztán kis híján letaperolt a park közepén. Nevetve vettem el a kezét, mikor megcsörrent a telefonom.
-Bírj magaddal.. - sóhajtottam. - Szia Dyna.
-Szia - szólt a telefonba remegő hangon. Lehervadt a mosoly az arcomról.
-Jól vagy Szivem? Te sírsz?
-Már majdnem..
-Mi történt? Mi a baj?
-Összevesztünk. Nagyon.
-Mi? Mikor?
-Most az előbb. Elment itthonról. Úgy becsapta az ajtót, hogy majdnem kiesett a helyéről. Fogalmam sincs, mit tegyek.
-Hogy segítsek? Átmenjek hozzád?
-Nem tudom, csak annyira bánt..
-Mindjárt ott vagyok, megbeszéljük, rendben? Minden rendben lesz, ne aggódj.
Sóhajtva tettem le a telefont.
-Mi történt?
-Összevesztek. Joe elment, ő sír, oda kell mennem.
-Elvigyelek?
Adtam egy puszit a szájára és elmosolyodtam.
-Hagyd, majd taxival megyek. Ha nem érnék haza időben, menj el a gyerekekért, jó?
-Persze.
-Szeretlek Édesem, otthon találkozunk.
Kerítettem egy taxit és Stacey-hez vettem az irányt. Hála Pete-nek volt egy hely, ahol mindig találtam vígasztalást pár szelet friss, mennyei pite formájában. Gondoltam Dynának is jól esne. Igazam is volt. Sikerült megnyugtatnom, aztán Joe is lehiggadt és felhívta Dynát. Pár óra múlva, mikor már egyedül mertem hagyni, elindultam hazafelé. Azon gondolkodtam, vajon a mi házasságunk kibírna-e mégegy komolyabb vitát? A múltkor majdnem vége lett. Sóhajtva szálltam ki a taxiból. Letettem a cuccaimat az előszobában, levettem a cipőmet és körbenéztem. Csend volt. Sehol senki. Megnéztem az időt. Mikey még edzésen volt, Adie a csapatával. De Chestert nem találtam. Az ajtó viszont nyitva volt. Kicsit aggasztott is. Hiába szólongattam, nem válaszolt. Aztán felhívtam, de nem vette fel. Írtam neki egy üzenetet: hol vagy? Néhány másodperccel később jött is a válasz: a padláson. Meglepetten indultam fel az emeletre. Az ablaknál ült a padlón, és cigizett. Az autókat bámulta. Mikor benyitottam, mély levegőt vett és beleszívott a cigijébe. Leguggoltam mellé.
-Édesem, mi a baj? Történt valami?
-Majd elmondom. Most nem megy.
-Miért? - kérdeztem értetlenkedve. Nagyot nyelt és hátradöntötte a fejét a falnak. - Chester, megijesztesz.
Nem válaszolt, de egyértelműen baj volt. Megsimítottam a karját, de elvette a kezem.
-Kérlek..
-Mi a baj?
-Szeretlek Reenz, de kérlek most hagyj békén. Később elmondom, esküszöm, csak ne most.
-De.. mi történt?
-Nem hallasz? Azt kértem, hagyj békén. Olyan sokat kérek? Nem tudok beszélni róla, miért erőlteted?
-Én.. sajnálom, én csak..
Sóhajtott.
-Ne haragudj.. tudom, hogy segíteni akarsz, de nem tudok róla beszélni.
-Bízhatsz bennem. Bármit elmondhatsz.
-Gyere ide.. - magához ölelt és megcsókolta a vállam. Aggódva vártam, mit fog mondani. - Talindáról van szó.
Kibújtam a karjaiból és meglepetten néztem rá. Egy pillanatra becsukta a szemeit, aztán visszanézett rám.
-Mondd, hogy nem..
-Mi?
-Te meg ő, ugye nem..?
-Reenzy, kérlek.. Hallgass meg.. - sóhajtott.
-Nem.. nem.. nem akarom tudni.. - felálltam és ki akartam menni, de mély levegőt vett és felállt a padlóról.
-Talinda meghalt.
-Mivan? De..
-Ne kérdezz semmit.. - adott egy puszit az arcomra. - Majd jövök.
Becsukta maga mögött az ajtót és elment sétálni. Én ledermedtem. Olyan hihetetlen volt. Váratlan. Sosem voltunk túl jóban, de mégis csak a családunk tagja volt. Egy anya volt, egy lány, feleség, szerető nagynéni.
Pár óráig nem próbáltam keresni Chestert. Hagyni akartam, hogy kiszellőzzön a feje, de aztán aggódni kezdtem. Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel, aztán ki is kapcsolta a telefonját. Aggódtam érte, de segíteni nem tudtam rajta.
Már a gyerekeket is hazavittem, de Chesterről semmit sem tudtam még. A konyhában voltunk, mikor megcsörrent a telefonom. Eldobtam mindent és sietve felvettem.
-Chester?
-Nem, Mike vagyok. Bocs a csalódásért.
-Mike.. - sóhajtottam. - Csak aggódom. Nem tudom, hol lehet.
-Most hallottam Talindáról. Biztos nagyon sokkolta. Talán nem kéne megkeresned most, egyedül akar lenni.
-Már 4 órája, hogy elment. Nem vette fel a telefonját, aztán kikapcsolta.
-Figyelj.. Csak nyugodj meg, jó? Azt hiszem, tudom, hol keressem. Majd hívlak, ha megtaláltam.
-Megtennéd?
-Persze, ne aggódj.
-Köszi.. - sóhajtottam. Mikor letettük és visszamentem a konyhába, a gyerekek kíváncsian néztek rám. Még nem mondtam nekik. Leültem melléjük.
-Mi történt? Hol van apa?
-Talinda meghalt. Elment sétálni, de már 4 órája nem tudom, hol lehet. Nagyon levert volt. Mike megpróbálja előkeríteni.
-Szegény Tyler.. - sóhajtott Mikey. - Beleőrülnék, ha elveszítenélek.
-Eszedbe se jusson - öleltem magamhoz. - Sosem veszítesz el minket.
Mikor Mike megtalálta Chestert a bárban, ő épp egy pohár társaságában ült a pultnál. Mike leült mellé.
-Nem kéne itt lenned, haver.
-Mi mást tehetnék?
-Maradj józan és segíts a fiadnak feldolgozni, hogy elveszítette az anyját.
-Gőzöm sincs, hogyan segítsek neki. Menjek és mondjam, hogy sajnálom? A helyében fel is képelném magam.
-Ne légy ilyen negatív. Talinda halála nem a te hibád és Tylernek szüksége van rád.
-Már nincs. Van egy mostohaapja.. - sóhajtott, majd újabb kortyot ivott. Mike elvette a poharát. - Hát jó. Úgy sem tudok inni. Ez az első pohár, mióta itt vagyok.
-Így van - helyeselt a csapos. - Csá Mike
-Hello Don, mi a helyzet?
-Próbáltam felvidítani, de olyan, mint egy zombi. Remélem, neked összejön majd.
Elvette Chester poharát és visszament dolgozni.
-Chaz.. menj haza. Pihenned kéne.
-Épp azt csinálom. Csak itt nem látom Reenz sajnálkozó szemeit.
-Legalább felhívhatnád. Aggódik érted - sóhajtott pár szem mogyorót a szájába tömve. - Gyere, hazaviszlek.
-Jól elvagyok itt, köszi.
-Teljesen megértem a nézőpontodat, de Reenzy segíthet, hogy jobban érezd magad. Szeret téged és őszintén szólva kétlem, hogy el kéne hanyagolnod a szeretteidet, csak mert egyikünk meghalt. Mind szerettük Talindát. Tudom, mennyire fontos volt neked. De meg kell próbálnod túllépni ezen, mert a fiad csak rád számíthat most.
-Lehetek őszinte? - nézett Mike-ra szomorú szemekkel. - Furán érzem magam. Nagyon szerettem Talindát és a válás óta is fontos volt az életemben, de most.. halott. Érted? És én.. nem tudom elképzelni, hogy nem látom többé. Hogy nem beszélünk soha. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és itt ez az űr bennem, amit talán soha senki nem tölthet be. Ne érts félre, már nem voltam belé szerelmes, de mégis csak a feleségem volt és a fiam anyja. Hiányzik. Annyira.. sokkolt és meglepett.
-Tudom, milyen érzés. Nem is akarlak meggyőzni, hogy egyszerűen csak felejtsd el. Gyászold, amíg kell, de ne felejtsd el a családodat és a barátaidat se. Szerintem nagyobb szükséged van most Reenzy segítségére, mint valaha. Meg fogja érteni az érzéseidet és Tylerrel is segíthet.
-Kezdem úgy érezni, hogy most senkire nincs szükségem. Hálás vagyok a segítségedért és tudom, hogy igazad van, de idő kell. Rendezni akarom az érzéseimet, mielőtt Tylerre nézek. Tegnap még beszéltem Talindával, ma meg már halott? Azt sem tudom, mi történt pontosan. Olyan elcseszett ez az egész. Nem ezt érdemelte, Mike. Nagyszerű ember volt. Semmi sem lesz ugyanaz nélküle.
-Emlékszel, mikor meghalt a nagyapám? Annyira sokkolt, hogy nem tudtam kimutatni az érzéseimet. Leblokkoltam és továbbléptem, mert olyan hihetetlen volt. Tudtam és elfogadtam, hogy meghalt és sosem látom újra, de nem tudtam komolyabban gyászolni. A Halál az Élet része, Chaz.
-De miért Talinda? Egészséges volt, boldog, szerettük. Imádta az életét. Miért halt meg?
-Nem tudom. Csak azt, hogy ne feledkezz meg az élőkről. A családodnak szüksége van rád, ahogy neked is rájuk. Na gyere, hazaviszlek.
-Inkább sétálnék. Kell egy kis levegőzés. Majd holnap találkozunk. - Hagyott pénzt a pulton és sóhajtott. - Hello Don
-Hello srácok.
Chester felállt a helyéről.
-Menj haza, Mike. Jól leszek. Kösz mindent.
-Nem hagylak most egyedül, ne is álmodozz.
Chester rábólintott, aztán együtt távoztak. Sétáltak egy nagyot, hogy beszélhessenek és Chesternek kiszellőzzön kicsit a feje. Egész nap ideges voltam, nem csoda, hogy azonnal felugrottam a kanapéról, mikor nyílt az ajtó. Sietve mentem ki hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Ő is átölelt és megcsókolta a nyakam. Elengedtem és adtam egy puszit a szájára.
-Végre. Úgy aggódtam érted..
-Itt vagyok, nyugi..
Hátratűrte a hajam és nagyot nyelt.
-Gyere.. nem vagy éhes? Semmit sem ettél ma.
-Nem, köszi.
Bement a nappaliba és leült. Bezártam az ajtót és csatlakoztam hozzá.
-Nem tudom, mit kérdezzek. Jó lenne tudni, hogy érzed magad, de tudom, milyen nehéz.
-Jobban vagyok.. - csókolta meg a kezem. - Nem túl jól, de jobban.
-Samantha hívott. Ő is aggódik. Megpróbált felhívni, de nem vetted fel.
-Mit mondott?
-Azt üzente, hogy ha kell, segít Tylerrel. Szerintem élj vele. Tyler közelebb áll hozzá, mint hozzám.
-Majd felhívom.
-Édesem.. Annyira sajnálom. Nem voltunk túl jóban, de fontos volt neked és tudom, hogy nehéz. Olyan rémesen érzem magam.. - sóhajtottam.
-Ugyan miért?
-Mert igazad volt. Egyszer azt mondtad, távol tartalak a múltadtól. Lindától, Tylertől, Draventől..
-Nem a te hibád. Ne rágódj ezen.
-De igen, mert ők is a családod. Az én családom. Bárcsak jobban csináltam volna.
-Nem ez a legjobb alkalom, hogy ezt megvitassuk.
-Tudom, csak azt próbálom mondani, hogy sosem állok az utadba. Sosem tartottalak vissza, ha látni akartad őket, mert bár én vagyok a feleséged, semmi jogom megmondani, kit láthatsz és kit nem. De ígérem, hogy mostantól a lehető legtöbb időt töltjük közösen. Az egész családdal.
-Gyere ide.. - húzott magához sóhajtva. - Nagyon szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Sajnálom, hogy így eltűntem, de egyedül akartam lenni.
-Tudom, semmi gond. Jól vagy, csak ez számít. És ha akarsz beszélni, itt leszek.
-Nincs ezen sok beszélnivaló. A feleségem volt és szerettem. Van egy remek fiunk. Ő meg nincs többé. Fontos volt nekem. Nehéz beletörődni, hogy nem látom többé.
-Megértelek.
-Szólj rám, rendben? Nem akarok bántó dolgokat mondani.
-Chester. Most bármit is mondasz, teljesen érthető. Add ki magadból. Itt vagyok és meghallgatlak. Segítek, ha ennyivel is.
-Mike-nak igaza volt - sóhajtott. - Szükségem van rád, hogy átjussak ezen. Nagyszerű vagy, köszönöm.
-Ez a legkevesebb, amit megtehetek az én imádott férjemért.. - mosolyodtam el. Ő is elmosolyodott. Megcsókoltam és magamhoz öleltem. Egész éjjel beszélgettünk. Főleg a kapcsolatukról, Tylerről. Jól esett, hogy mesélt. Nekem is, de biztosan neki is. Sokkal jobban volt utána. Talán a nyugalmam nyugtatta meg őt is, talán az üveg bor, amit elkortyolgattunk közben. Hajnali fél 2-kor feküdtünk be az ágyba. Hátulról ölelt át és megcsókolta a nyakam.
-Megijedtem. Mindig félni fogok, hogy elveszíthetlek. Bármikor megtörténhet, figyelmeztetés nélkül. Félek, hogy bárkit elveszíthetek, akit szeretek. Ahogy most őt is.
-Vigyázunk magunkra és egymásra.
-Belehalnék, ha elveszítenélek.
-Ne gondolkodj ezen. Örökkön örökké együtt leszünk.
-Amíg a Halál el nem választ.
-Még nem fog. Higgy nekem.. - megsimítottam a kezét.
-Honnan tudod?
Megfordultam és megcsókoltam.
-Érzem. Szeretlek.
-Szeretlek.. - mosolyodott el - Mindjárt jövök, átnézek a kicsikhez.
-Oké.
Mire visszajött, elaludtam. Bemászott a takaró alá, egy kis ideig engem nézett, aztán adott egy puszit és ő is elaludt.
Másnap egyedül ébredtem, egy levéllel a párnáján.
"Jó reggelt! Bocs, hogy nem vagyok melletted, de el kell intéznem pár dolgot. Nem tudom, mikor jövök haza, majd hívlak. Szeretlek."
Sóhajtva tettem el a levelet az egyik fiókomba, aztán nyújtózkodtam, felkeltem, felöltöztem és feltűztem a hajam. Csináltam teát és visszamentem az emeletre, hogy felébresszem Adeline-t. Leültem az ágy mellé, letettem a teámat az éjjeli szekrényre és megpusziltam a homlokát.
-Adie, ébresztő.
-Nem akarom.. - bújt nyűgösen a mackójához. Elmosolyodtam és megsimítottam a haját.
-Muszáj lesz. Össze kell készülnöd a kirándulásra.
-Kirándulni megyünk? - kérdezte izgatottan.
-Az osztályoddal, Drágám. Miss Newman felhívott tegnap. Majdnem összegyűlt a pénz. Elküldtem neki a hiányzó részt.
Boldogan ugrott a nyakamba.
-Köszönöm! Te vagy a legjobb anyuka a világon!
-Bármikor, Kicsim. Te vagy a kedvenc kislányom.
-Én vagyok az egyetlen kislányod.
-Épp azért. - Adtam neki egy puszit. - Na öltözz, megyünk vásárolni.
-Nem reggelizünk?
-Majd közben. Ismerek egy kávézót. Ők csinálják a legjobb péksütit.
-Rendben!
Elégedett sóhajjal néztem, ahogy felöltözik. Talinda halála engem is megrendített. Főleg abban a hitemben, hogy mindent jól csinálok. Szerencse, hogy Pete már nem zavarta össze a gondolataimat, így végre az tudtam lenni, aki akartam. Hosszú éveken át bukkant fel itt-ott az életünkben és most végre megint távol volt. Kicsit megráztam a fejem, mintha attól visszatérnék a valóságba és belekortyoltam a teámba. A napot Adie-vel töltöttem. Elmentünk reggelizni, aztán a plázába. Kellett pár dolog az útra. Délután fél 1-kor értünk haza. Chester a kertben telefonált.
-Adie.. menj fel a szobádba és pakolj ki. Mindjárt jövök.
-Oké.
Felszaladt a lépcsőn. Én az ajtóhoz mentem és a falnak támaszkodtam. Chester pár másodperc múlva tette le a telefont, majd leült a hintára. Kimentem hozzá és mellé ültem. Egy futó mosollyal nézett rám.
-Szia - köszöntem bátortalanul. Megfogta a kezem.
-Szia.
-Adie holnap kirándulni megy. Gondoltam jobb, ha nincs most itthon. Meg aztán.. nagyon várta már, hadd szórakozzon kicsit.
-Jól van. Köszi..
-Hogy vagy?
-Jól.. - sóhajtott. - Most beszéltem Jeremy-vel. Teljesen összeomlott. Talinda anyja meg.. olyan depressziós, hogy egy szót sem szólt, mikor meglátogattam. Csak feküdt az ágyában, redőnyök lehúzva. Semmit nem evett tegnap óta. Borzalmas látvány volt.
-Szegény.. el sem tudom képzelni, mit érezhet.. Tyler hogy van?
-Elég higgadtnak tűnik. Szerintem még fel sem fogta igazán.
Megcsörrent a telefonja. Sóhajtva nézte a kijelzőt.
-Ő az?
-Nem tudom, mit mondjak neki.. - szegte le a fejét nagyot nyelve. Nyugtalan volt és mégsem. Megfogtam a kezét és adtam egy puszit az arcára.
-Csak légy önmagad. Szüksége van rád. Adie szobájában leszek.
Visszamentem a házba. Tudtam, hogy fájdalmas időszak ez neki, magára akartam hagyni Tylerrel.
-Hello, fiam.
-Szia.
-Hogy vagy..?
-Megvagyok. Kérdezhetek valamit?
-Bármit, Tyler. Miről van szó?
-Nem bánnád, ha pár napra hozzátok költöznék? - sóhajtott Tyler. Chester meglepődött.
-Nem, dehogy. Mi történt?
-Semmi, csak gondoltam, Jeremy-nek jó lenne egyedül. És inkább veled lennék..
-Jól van. Beszéltél már vele erről? Nekem nem említette.
-Mikor beszéltetek?
-Most, pár perce.
-Még nem vagyok otthon, majd hívlak, ha belement.
-Jól van.
A beszélgetés után Chester még elszívott egy cigit, aztán feljött az emeletre. Csak akkor dohányzott, ha nagyon ideges vagy letargikus volt. Ez amolyan '"hagyj magamra" jel volt. Én Adie-vel csomagoltam. Nagyon izgatott volt. Mikor befejeztük, átmentem a szobánkba. Chester az ágyon feküdt és a plafont bámulta. Keresni kezdtem a jegyzeteimet egy következő cikkhez.
-Drágám, nem láttad a mappámat? Sehol sem találom.
-Melyiket?
-A pirosat, fekete virágokkal.
-Nem.
-Francba.. - sóhajtottam. - Remélem, nem hagytam az irodában.
-Muszáj dolgoznod most?
Feladtam a keresést és nézni kezdtem őt. Mikor felém fordult, a kezét nyújtotta. Felmásztam mellé és összebújtunk.
-Miért hívott Tyler?
-Szeretne itt tölteni pár napot. Ha nem bánod.
-Dehogy. Legalább mellette lehetsz. Csak remélem, nem fog félreérteni.
-Mire gondolsz?
-Sosem tudtam igazán gyászolni senkit. Nem igazán érint meg, ha valaki meghal. Persze, nagyon sajnálom őket és együtt érzek, csak ez az élet része. Kegyetlenül hangozhat, de az élet megy tovább.
-Igazad van. Ő sem akarná, hogy túl sokáig sírjunk utána.. Mindegy, Tyler nem fog haragudni, csak mert nem fordulsz magadba.
-Remélem. Igyekszem segíteni neki, ha tudok.
-Tudom, köszi.. - adott egy puszit a homlokomra és ásított. Elmosolyodtam.
-Pihenned kéne.
-Épp azt csinálom, a karjaidban.
Végigsimított a lábam, majd a fenekem megállt a tenyere. Elmosolyodtam és elvettem onnan.
-Az nem a karom.
-Csak próbálkoztam.. - mondta mosolyogva. Megcsókolt, közben közelebb húzott.
-Nem kell ezt. Várok, míg rendben leszel.
-Biztos?
-Igen, teljesen. Megértem az érzéseidet és ha idő kell, akkor.. - Azt akartam mondani, hogy akkor várok, de hirtelen megcsókolt. Aztán már azt sem tudtam, milyen nap van. - Akkor.. izé..
-Szeretlek.
-Én is szeretlek - mosolyodtam el. Megint megcsókolt, közben húzott magához. Nem akartam, hogy utána hibásnak érezze magát, inkább eltoltam kicsit magamtól. Olyat mondtam, amiről nem gondoltam, hogy valaha kicsúszna a számon. - Ráér, oké? Talinda fontosabb. A.. temetés mikor lesz?
-Még nem tudom. Talán pénteken. Majd beszélek még Jeremy-vel.
-Tyler mikor jön?
-Majd szól, mikor menjek érte. Szerintem még ma.
-Csináljak estére valamit? Sütit?
-Ne fáradj.. - megcsókolt, aztán még egy órát beszélgettünk. Utána megcsörrent a telefonja. - Tyler az. Majd jövünk.
Adott egy puszit a homlokomra és elment Tylerért. Mikor megállt a feljárón, csak bámulta a házat. Sosem gondolta, hogy eljön majd a nap, mikor az egyik fia elveszíti az anyját. Sóhajtva szállt ki és sétált az ajtóhoz. Becsengetett és várt. Jeremy fáradtan és leverten nyitott ajtót.
-Szia Chester, gyere be.
-Hogy vagy, haver?
-Szarul.. - válaszolt pár másodperc múlva. - Nem tudom, mit csináljak. Hihetetlen.
-Tudom.
-Kérsz valamit inni?
-Valami üdítőt, vezetek.
-Oké.
Míg Jeremy a konyhában matatott, Chester körbenézett. A ház olyan üres volt és hideg, mint mikor nem laktam otthon. Mégis tele volt Vele. Talinda választotta a bútorokat, ő vette a függönyt, gondozta a növényeket, és a falak is róla meséltek. Bármerre is nézett, Chester őt látta a ház minden szegletében. Mély levegőt vett, mikor Jeremy lépteit hallotta.
-Olyan, mintha még itt lenne.
-Tudom.. - sóhajtott Jeremy. - Azon gondolkodom, hogy eladom. Kettőnknek túl nagy és nehéz úgy itt élni, hogy nincs velünk.
-Bocs, hogy beleszólok, de szerintem nem kéne eladnod. Az otthona volt. Tele van emlékekkel. Most még nehéz, de majd megszokod és jól esik majd itt lenni. Túl értékes, hogy eladd.
-Igazad lehet.
Tyler lejött a lépcsőn a táskájával.
-Szia Tyler, kész vagy?
-Igen.. - sóhajtott Jeremy-hez lépve. Megölelte. - Szia apa, majd jövök.
-Nem hívtál így 10 éves korod óta.. - mosolyodott el.
-Együtt neveltél fel anyával, a második apám vagy. - Mosolyodott el ő is. Jeremy szorított az ölelésen, aztán elengedték egymást.
-Megleszel? - érdeklődőtt Chester.
-Persze. Még rengeteg dolgom van.
-Ha segítsek valamit, csak szólj. Ha bármi kell.
-Köszi.
Chester felkapta Tyler cuccait és elindultak, de visszafordult.
-Nem jössz át vacsorára? Nem kéne egész este egyedül lenned.
-Majd meglátom, köszi.
-Jól van. Majd beszélünk.
A konyhában dolgoztam, mikor Chester és Tyler hazaértek. A körülmények ellenére muszáj volt. Haladnom kellett a cikkekkel. Mikor bejöttek, egy öleléssel köszöntöttem Tylert.
-Szia - sóhajtott, mikor elengedtem.
-Szia. Kérsz valamit enni?
-Nem, köszi.
-Áthívtam Jeremy-t vacsorára - adott puszit Chester. - Mindjárt jövök.
Bevitte Tyler cuccait a szobába. Kicsit furcsa volt egyedül lenni Tylerrel most, hogy meghalt az anyja. Nem tudtam, hogyan viselkedjek, mit mondjak. Barátságos akartam lenni, de nem túl vidám. Nem akartam, hogy azt higgye, nem érdekel. Aztán kiderült, hogy nem kellett ehhez semmit sem mondanom.
-Hogy vagy?
-Nem is tudom. Furcsán.
-Tudom, milyen.
-Tényleg? - kérdezte gúnyosan. - Nem hiszem.
-Nos.. mikor az apám meghalt, én is így voltam vele. Furcsán. Nem zaklatott fel és bűntudatom volt. Úgy éreztem, hogy megmenthettem volna az életét.
-Nem tudtam erről, sajnálom.
-Már régen volt. A lényeg az, hogy tudom, mit érzel, és ha kell, szólj. Segítek.
-Utáltad anyát. Örülhetsz, meghalt. Miért segítenél?
-Tyler, kérlek.. - sóhajtottam. - Egyáltalán nem örülök. Sosem utáltam őt, bár nem mindig jöttünk ki egymással.
-Te vetted el tőle az apámat! A te hibád. Ha nem választottad volna el őket, anya még élne!
Dühösen hagyta el a házat. Sóhajtva ültem vissza a helyemre. Chester pár perc múlva jött ki a szobából.
-Bocs, volt egy hívásom is közben, de hangokat hallottam.. Hol van Tyler?
-Elment sétálni.
-Mi történt?
-Semmi, ne törődj vele.. - mosolyodtam el. Összehúzta a szemöldökét.
-De törődöm. Mit mondott neked?
-Az nem számít. Össze van zavarodva, ami teljesen érthető.
-Mit mondott?
Sóhajtottam.
-Azt mondta, ha nem veszlek el tőle, Talinda még élne.
-Mi?
-Semmi gond, oké? Részben igaza van és teljesen érthető, hogy így érez. Váratlanul érte az anyja halála, ő így dolgozza fel.
-De ez akkor sem mentség. Semmit nem tud az egészről. Nem a te hibád volt, hogy elváltunk. A halála sem a te hibád.. Hogy mondhat ilyet neked?
-Chester.. nem számít. Csak találd meg, nehogy baja essen. Elég feldúlt volt.
-Igazad van, majd jövünk.. - sóhajtott egy csókot a számra. - Nagyon sajnálom.
-Semmi gond - mosolyodtam el. Visszamosolygott rám, majd elment megkeresni a fiát. Nem kellett messze mennie, Tyler egy közeli padon ücsörgött. Leült mellé és együtt nézték az elhaladó autókat.
-Emlékszem, mikor anyád bejelentette, hogy gyereket vár. Annyira meglepődtem, hogy elakadt a szavam. Aztán hirtelen felkaptam és leüvöltötte a fejem, mert rá hoztam a frászt. Nagyon boldogok voltunk és akkoriban te voltál a legjobb, ami velem történt.
-Akkor miért hagytad el valaki másért? És ne mondd, hogy bonyolult, mert nem vagyok már gyerek.
-Pár évvel a születésed után minden elromlott. Sokat veszekedtünk, de erre már nem emlékezhetsz. Amikor tehettük, nem is hagytuk, hogy tudj róla. Már csak miattad voltunk együtt. Nagyon szerettem, de lassacskán elmúlt a szerelmünk és már csak a fiam anyját láttam benne. Főleg azért voltak gondjaink, mert sokat dolgoztam. Ritkán voltam otthon egy időben, és ez nagyon zavarta. Próbáltuk megoldani, de eltávolodtunk. Aztán volt egy turnénk, egy újabb. Európában jártunk, többek közt Berlinben is. Négy napig. Mikor a hotelbe értünk, felhívtam Talindát, de összevesztünk. Aztán egy lány belém ütközött az előtérben. Zavarban volt. Aztán a szemeimbe nézett és onnantól menthetetlen voltam.
-És elváltál..
-Van tovább is.
-Folytasd.
-Szóval.. ott álltunk, és egy pillanatra megállt a világ. Emlékszem, mennyire ártatlan volt. Mennyire más. Mentegetőztem, hogy nem figyeltem, remélem nem ütöttem meg, ilyenek. Elmosolyodott és azt mondta, semmi baj. A hangja annyira megnyugtatott. Beszélgettünk, kiderült, hogy a rajongóm. A koncert miatt volt Berlinben a barátaival, egy hotelben velünk. Mikor felment a szobájába, ráléptem valamire. A karkötője volt. Kedves volt velem, elterelte a figyelmem a gondokról. Így aztán felvittem neki. Még akkor sem kezdett őrült vigyorgásba és visítozásba, ahogy a többiek. Több millió rajongómmal találkoztam már, de ő teljesen más volt. Ezért figyeltem fel rá. Az alatt a pár nap alatt megismertem őt és rájöttem, hogy mi hiányzik a házasságomból. Őszintén szólva: beleszerettem.
-Nem miatta váltál el?
-Részben. De nem az ő hibájából. Ráébresztett, hogy már vége a boldogságomnak és csak te tartasz minket össze. Aztán egy évig nem láttam. Hatalmas meglepetés volt, mikor ő vette fel annak a lánynak a telefonját, akin keresztül utána próbáltam érdeklődni. Tudtam, hogy nem véletlen. El kellett válnom és megpróbálni vele. Nem engedhettem, hogy megint kisétáljon az életemből. És azóta is, ő életem legjobb döntése.
-Én mindig azt hittem, hogy..
-Hogy megcsaltam anyádat és elhagytam valaki másért? Nem. Bocs, hogy ezt mondom, de Talinda lökött el magától.
-És tőlem is.
-Nem rajta múlt, így kellett lennie. Ahogy annak is, hogy most meghalt. És ahogy a válásunk, anyád halála sem Reenzy hibája volt. Szóval kérlek, ne mondj neki ilyeneket akkor sem, ha dühös vagy.
-Nagyon haragszik rám?
-Nem. Teljesen megért és próbál segíteni.
-Bocsánatot kell kérnem.. - sóhajtott.
-Csak hagyd, hogy segítsen. Nekem is nagyon fáj, ami történt, de rengeteget számít, hogy mellettem van és számíthatok rá.
-Szeretném kárpótolni valamivel.
-Mivel?
-Mondjuk virággal. A nők szeretik a virágot.
-Hát.. ő pont nem, de örülni fog neki - nevetett. Tyler elmosolyodott, aztán elmentek virágot venni. Mikor hazajöttek, még mindig a konyhában voltam, de már a sütit teszteltem, amit Tylernek csináltam. Aranyos volt, ahogy megállt mellettem.
-Szeretnék bocsánatot kérni azért, amit mondtam. Apa mindent elmondott. Sajnálom, ha megbántottalak.
Odaadta a virágot, én pedig átöleltem.
-Nem bántottál meg. Mondtam, megértelek.
-Attól még így érzem.
-Semmi baj. Egyél sütit, majd az kicsit felvidít.
Vázába tettem a virágot. Chester akkor jött be éppen.
-Hűha, kitől kaptad azokat a virágokat? - kérdezte megpuszilva az arcom.
-Mintha nem tudnád - mosolyodtam el. - Köszönöm srácok, nem kellett volna.
-Szerintem ledőlök, ha nem baj.
-Jól van. Remélem hamarosan jobban leszel kicsit.. - simogattam meg a hátát. Elmosolyodott.
-Ha végig ilyen finom sütiket sütsz majd, akkor biztosan.
-Jaj, Szivem.. - öleltem át nevetve. Chester elismerően sóhajtott.
-Ez ám a bók.
-Na jó, megyek.
Mikor Tyler a szobájába ment és mi ketten maradtunk, Chester közelebb húzott egy édes csókra. Mosolyogva nyaltam meg a számat.
-Akarod hallani, hogy nekem milyen bókom van számodra?
-Miért érzem úgy, hogy nem csak szóban fejeznéd ki magad?
-Mert túl jól ismersz.
-Ah.. már értem.
-Mondd megint.
-Mit? Ah? - nevettem. A felsőm alá nyúlt és kikapcsolta a melltartómat. Megcsókolt és simogatni kezdett. Sóhajtva nyögtem halkan a szájába, mikor kezdett elfajulni. - Ne itt.. Menjünk fel.
-Majd. Csak nyugi.. - súgta a nyakamra. Nevetni kezdtem. - Vicces?
-Aranyos.. - mondta töprengő szemekkel. Mintha maga elé idézne egy régi emléket. - Elmeséltem Tylernek, hogyan találkoztunk. Azóta is úgy nézel rám, mint Berlinben. Melletted minden más. Mike-nak igaza volt, szükségem van rád. És nem csak Talinda miatt, hanem mindenhez. Sokkal jobban vagyok, mert itt vagy nekem. Őrülten szeretlek. Ígérd meg, hogy sosem hagysz el megint.
-Ígérem, Chester.. - mondtam a szemeibe merülve. Igaza volt. Nem tudtam rá máshogy nézni azóta sem. Aztán megcsókolt.
-Szeretlek.
-Szeretlek.. - öleltem át sóhajtva. Aztán felmentünk az emeletre és összebújtunk az ágyon, beszélgetni. Pár órával később elment futni, addig dolgoztam tovább. Mikor hazajött, teljesen meglepett. Már a lépcsőn levette a pulcsiját, az ajtón belépve pedig már a trikója sem volt rajta. Elvette a laptopomat és megcsókolt, közben maga alá gyűrt. Levette a felsőmet és kibújtatott a nadrágomból is, aztán magáról is lecibálta a még felesleges ruhadarabokat és újra megcsókolt. Ezúttal hosszabban, szerelmesebben.
Az esténk elég nosztalgikus volt, főleg, mivel Jeremy elfogadta a vacsorameghívást. Sokat beszélgettünk, családias volt a légkör. Néha még nevettünk is. Aztán ittunk Talinda egészségére. Akkor először nem zavart, hogy minden korty borban őt látom magam előtt. Épp ettől voltam kicsit melankólikus. Mintha megnyugodtam volna. Pedig egyáltalán nem örültem a halálának. Annak viszont igen, hogy Chester és Tyler is sokkal könnyebben viselték, mint vártam volna.

A cikket írta: Reenzy

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2012. február 9. 12:32

megtekintés Válasz erre: MindenHatÓ - 2012. február 9. 00:01

"Odaadta a virágot, én pedig átölelte." Kimaradt egy "m"

"-Na jó, maj"

Ez mi akar lenni? Egy félbehagyott mondat?

Máskülönben jól megleptél, de nekem hiányzik, mi történt ilyen hirtelen Talindával. Nem kell kifejteni, csak röviden. Beteg volt, baleset?? Remélem most nem váratsz ennyi ideig a következő résszel...

Hajaj :D Köszönöm. Késő éjjel fejeztem be kedden és tegnap elfelejtettem átolvasni, mielőtt feltettem. Hogy mi történt Talindával? Hmm.. talán kiderül :) És nem, most nem kell sokat várni. Hosszú hétvégém van, ráérek írni.
2012. február 9. 00:01
"Odaadta a virágot, én pedig átölelte." Kimaradt egy "m"

"-Na jó, maj"

Ez mi akar lenni? Egy félbehagyott mondat?

Máskülönben jól megleptél, de nekem hiányzik, mi történt ilyen hirtelen Talindával. Nem kell kifejteni, csak röviden. Beteg volt, baleset?? Remélem most nem váratsz ennyi ideig a következő résszel...
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: