A bérgyilkos 2 rész

Látogatók száma: 15

Kint aztán fürge léptekkel átvágott pár utcán, majd a parkolóban álló fekete Renaulthoz lépett. Nem feltűnő autó, egy nem feltűnő embernek. Már az autópályán haladt Nizza felé, amikor eszébe jutott valami!
Vajon volt családja annak az embernek?
Maga is meglepődött! Akarattal szoktatta magát ahhoz, hogy ezen ne gondolkodjon. Úgy érezte, ha nem gondol rájuk, akkor nem fognak többet az eszébe jutni, csak az, hogy elvégezte a munkát. Nem fog eszébe jutni, hogy ezek mögött az emberek mögött is családok állnak.
Az autófolyam megsűrűsödött. Kihajtott egy parkolóba, majd a hátsó ülést előrehajtotta és megnyomott rajta egy pontot. Az ülés hátulja halk kattanással kinyílt, beleállította a táskát, majd visszanyomta a hátlapot. Így, ha esetleg egy ellenőrzéskor átkutatják az autót, a fegyvert akkor sem találják meg.
Elszívott egy cigarettát. Nézegette a megálló, majd újra elinduló autókat. Testes asszony állt meg mögötte, három gyerekkel. Ahogy kiszabadultak az autóból, máris szétszéledtek a parkolóban. Mintha tízen lettek volna! Az egyik gyerek éppen az ő autóját vette szemügyre.
- Ez nem jó jel! - mormogta félhangosan.
Nem szerette magára felhívni a figyelmet. Tudta, hogy a gyerekek és az öregek legtöbbször jó megfigyelők. De ahogy jobban megnézte a fiút, megnyugodott. A gyerek vonásain valami idült kifejezés ült. A hangjával sem volt minden rendben.
- Autó!- szólalt meg a gyerek vontatottan kásás hangon, de az anyja már ott is volt.
- Elnézést a zavarásért Uram, de annyira ritkán tudom őket kihozni egy kis kirándulásra, hogy nagyon érdekli őket minden!
Andre elnézően felemelte a kezét, és egy félmosolyt engedett meg magának. Akkor vette alaposabban szemügyre a másik két gyereket is.
- Hm. Valami baj lehet a vérvonallal! – állapította meg magában.
A három, hét és kilenc év körüli gyereknek ugyanaz az idült kifejezés ült az arcán, ami arra utalt, hogy agyukkal nincs minden rendben.
– Megkérdezhetem milyen betegségben, szenvednek?– fordult óvatosan a kérdéssel az asszonyhoz.
Az felsóhajtott.
– Génhiba! Sajnos mind a háromban öröklődött. Próbálkoztunk az első után, hogy hátha a másodikban nem fog előjönni, de aztán nem volt szerencsénk. Ikrek lettek és sajnos ők is örökölték! Az orvosok szerint, ez egy különleges génhiba, minden második, harmadik generációban előtör. A férjem nem mondta el, amikor összeházasodtunk. De aztán ő volt az, aki nem bírta őket elviselni, és pár éve elhagyott bennünket!
Andre akkor vette alaposabban szemügyre az asszonyt. Meglepődve látta, hogy alig lehet harmincnyolc éves! Első ránézésre ötvennek gondolta volna! Az elhízott test, az őszülő haj, alaposan rontott a megítélésén, az életkorát illetőleg.
Eszébe jutottak az ő ikrei. Akaratlanul is összehasonlította őket, a gyerekekkel. A tiszta értelmes tekintetüket. Amikor kicsit voltak, az értelmük fejlődését évről évre megcsodálta.
Hirtelen sajnálni kezdte ezt az asszonyt. Az ő gyerekei nem fognak fejlődni, legfeljebb nőni! Nézte őket, amíg cigarettázott. A gyerekek botladozó ingatag léptekkel keringtek a parkolóban. Az asszony pedig követte őket, lépésről lépésre. Visszahúzta őket, amikor letévedtek az útra.
- Most hova tartanak? - érdeklődött Andre.
- Elviszem őket anyámékhoz. Pár napig ott maradnak, amíg én egy kisebb műtétre fekszem be a kórházba. - felelt az asszony, de nem nézett a férfira, a szeme a gyerekeken volt.
- Hány évesek? - érdeklődött újra Andre.
– Pierre tizenöt éves, az ikrek, Jean és Paul meg tizenhárom évesek. - felelt a nő.
A férfi megdöbbent. Ránézésre a gyerekek alig látszottak hét, nyolc éveseknek!
Eldobta a cigarettát, elköszönt az asszonytól és elindult.
Nizzát elhagyva, lefordult egy másik útra. Itt már ismerős tájon járt, nemsokára otthon van.
– De minek? – jutott most eszébe.
A felesége vagy az anyjánál, vagy valahol a barátnőivel csavarog, Violet Svájcban, az iskolában. Gerard és Eliza, alig voltak otthon, mióta befejezték az iskoláikat. Utána egy nyárra eltűntek, majd amikor visszajöttek közölték apjukkal, hogy állást kaptak egy nagyon jól menő cégnél, de ehhez Párizsba kell költözniük. Azóta csak havonta egy-egy alkalommal ugrottak haza. Valami nagyon jó cég lehetett, mert évről évre egyre drágább autóval látogatták meg őket. Egyszer elvitték Violetet magukkal, és a kislány olyan holmikkal tért haza, amelyeket ő sosem vett volna meg neki. Az ikrek csak legyintettek a kifogásaira.
- Jól megy Apa! - felelt neki Gerard, amikor egyszer rákérdezett, miből telik nekik ilyen autókra és a drága holmikra.
Az ikrek a munkában is együtt maradtak. Andre csak azt találta furcsának, hogy sehol egy barátnő, vagy barát. Óvatos puhatolózásaira azt felelték, hogy van ez is meg az is, csak nem látják elérkezettnek az időt, hogy hazahozzák őket. Néha olyan érzése volt, hogy ők ketten csak egymásra néznek és olvasnak a másik gondolatában, annyira, egy rugóra jártak! Az egyikük elkezdett egy mondatot, és azt a másik fejezte be sokszor. Magasak voltak mindketten, karcsúak, fekete hajúak, kisportoltak.
És hidegek!
Andre nem tudta megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor érezte ezt a hideget, ami az ikrekből áradt, de pár éve, olyan érzése volt velük kapcsolatban, hogy mindenen és mindenkin átgázolnak, ha az érdekük úgy kívánja. Fázott a közelükben.
Violet még egy ragaszkodó kislány. Amikor szünidőben otthon van, sokat sétálnak ők ketten. A kislány nagyon sokat mesél és panaszkodik az iskolára. Nem szeret ott lenni, de megértette őt, amikor azt mondta neki, később örülni fog annak, hogy itt végzett. Az egyik legjobb nevű iskola, a testvérei is rögtön találtak maguknak egy jól fizető állást, és azt az iskolának köszönhették!
Violet megértette, hogy ő csak a javát akarja, és tanult szorgalmasan.
Ránézett az út mentén feltűnő táblára. Még száznyolcvan kilométer és otthon lesz. Egy gyalogoló nő tűnt fel az út szélén.