A ház

Látogatók száma: 84

„Itt lakom látod, ez az a ház Kevés a luxus, szolid a kényelem Hiába keresel, nyugalmat nem találsz Se a halálon innen, se túl az életen”*

Gyermekkorom legszebb emlékei a nagymamám házához kötődnek. Ő a diósgyőri Petőfi Sándor Könyvtár, és a mai Kézműves és Alkotó Ház közötti udvar sorházának legelső lakásában lakott.
Szomszédjai a hozzá hasonló nyugdíjasokon kívül a ’80-as években önkényesen lakásfoglaló cigányok voltak.
Négy éves koromban kerültem hozzá, mikor a GYES lejárta után édesanyám visszament dolgozni. Egy évvel később, amikor kötelezően óvodába írattak, a Vár utcai Óvodán kívül, egyik intézmény sem tudott felvenni a nagy létszám miatt. Nem szerettem óvodába járni. Későn írattak be, egy összeszokott közösségbe kerültem, nem ismertem senkit, nem voltak barátaim. Reggelente az ajtófélfába kapaszkodva, sírva rugdostam a dadus nénik lábát, akik be akartak vinni a csoportszobába. A reggelire kapott kalács felett hosszú-hosszú percekig ültem az asztalnál, miközben könnyeim potyogtak a kakaóba. Az sem érdekelt, hogy aki végzett a reggelivel, diafilmet nézhetett a szomszéd teremben. Nem kellett az ebéd sem. Az óvó nénik nem tudták, amit nekem reggel a nagymamám a fülembe súgott: Délutánra sütök neked csirkecombot kisunokám'. Kinek kellett akkor a répafőzelék!
Mindenért kárpótolt a nagymamám szeretete, közelsége, a kis ház, és a kert.
A babáim arcát virágporral színeztem, a szájukat meggyel festettem ki. Volt cicám, nyuszim, játszótársaim a katicabogarak, csigák, és a pillangók voltak.
Órákig el tudtam nézni a szúnyoglárvákat, amint fejjel lefelé cikáznak az udvarunkon lévő nagy, lábakon álló vaskád esővizében. És milyen jó volt, amikor nyáron telehordtuk a kádat friss kútvízzel! A napon felmelegedett vízben azután órákig pancsolhattam. Napközben homokoztam, hintáztam és nem cseréltem volna egyik nővéremmel sem, akik az összkomfortos bérházi lakásunkban laktak. Alkonyatkor virágokat locsoltunk, nagymamám pedig kikönyökölt a kapuba, beszélgetni a szomszédokkal. Kis házunkban nem volt vezetékes víz, így a kútra kellett járni. Volt külön kis sárga vedrem, amivel megtettem az akkor nagyon hosszúnak tűnő utat a kútig. Visszafelé cigánygyerekek raja követett a kapuig, utána bedugták a kezüket a kapu lécei között, és nagymamám savanyú cukrot, vagy fruttit rakott a szurtos kis mancsokba.
A kis állami boltban, mindig kaptam valami finomságot a pénztáros néniktől, rágógumit vagy nyalókát, és mindig megdicsértek ügyességemért, vagy a szép hosszú hajam miatt.
A ház konyhából, szobából és egy spájzból állt.
Falai hetven centiméter szélesek, a mennyezetei boltívesek, hatalmas belmagassággal. A konyhából a kamrába egy keskeny ajtó vezetett, és a mai napig nem értem, hogy nagymamám, aki jól megtermett asszony volt, hogy fért be rajta. És öreg lábait, hogy meg kellett emelnie, hogy a körülbelül harminc centiméter magas küszöböt átlépje. Márpedig sokszor át kellett lépnie, mert a főzéshez szükséges ivóvizet a kamrában tartotta, fedővel letakart zománcos vödörben. Augusztusban megérkezett a több mázsányi szén az udvarunkra, átválogattuk, apám felaprította a fát tüzelőnek, és lehetett sütni-főzni egész évben. Azóta sem ettem olyan krumplis lángost, mint amilyet a nagymamám sütött a sparhelt tetején! És a vasárnapi ebédeket sem felejtem, amiket a rádióból szóló "jó ebédhez szól a nóta" kísért végig.
Ebéd után nagymamám ledőlt a konyhában levő dikóra, és nagypapáról mesélt, aki visszajött Oroszországból, és a kislányáról, Erzsikéről, aki meghalt, mert megfázott egy hajmosás után. Nagymamám nem járt templomba, de sohasem feküdtünk le ima nélkül. Télen a konyhában aludtunk, nyár elején a hűs szobába költöztettük a kiságyam. Így az ebéd utáni kötelező alvás helyett a kisebbik nővéremmel, - mert a nyári szünidő alatt néha meglátogatott -, kimásztunk az ablakon a hátsó kertbe, és onnan tovább szöktünk a patakhoz.
Általában anyu jött értem az oviba, de ha valamiért nem ért rá, és a nagymamámat pillantottam meg az ajtóban, tudtam, hogy hozta a bögrémet, mert hazafelé leülünk a vár utcai kút melletti padra, iszunk egy bögre friss, hideg vizet, azután a gesztenyefák alatt lassan hazaballagunk.
Mikor iskolás lettem, hazaköltöztem, de mindig hiányzott a kert, az ottani játékaim, így amikor csak tehettem, meglátogattam, a nyári szüneteket pedig nála töltöttem.
1990-ben az önkormányzat kiutalt a nagymamám számára egy összkomfortos, belvárosi bérházi lakást, határozatukat azzal indokolták, hogy a háza annak idején a vár uradalmába tartozott, és az önkormányzat most igényt tart rá. Öreg fát már nem lehet átültetni, - mondták a régi öregek. Nagymamám sem érezte jól magát a belvárosban, nem tudta megszokni új környezetét, mi is ritkábban tudtuk meglátogatni. Állapota egyre romlott, majd négy év múlva, március 13-án elment közülünk.
A házzal kapcsolatban 21 éve nem történt semmi változás.
Évről évre romosabb.
Az önkormányzat igényt tartott rá, azután nem kezdett vele semmit.
Minden évben van egy olyan pillanat, mikor átmászok az udvart körbezáró kerítésen, megsimogatom az öreg falakat, és megpróbálom emlékezetembe vésni a meszelt fal színét és a gumihengerrel nyomott virágok mintáját. És rettegek, mi lesz, ha egyszer mégis történik valami a házzal, és én nem látom többet a piros liliomok mintáját a világoskék falon.

Tankcsapda: Ez az a ház