A kalapos macska

Látogatók száma: 38

Nyilván nem a Mensa nemzetközi egyesület éves zárójelentését adták ki ezen a címen, de A kalapos macska még mesének is elég furcsa – ugyanakkor nagyon sikeres, legalábbis angol nyelvterületen. Olvasni tanuló gyerekek kezébe adják a Macskát, akiknek egyáltalán nincs ellenükre, sőt le sem tudják tenni a kezükből. Ami azért nem olyan nagy tragédia, tekintettel arra, hogy a könyv mindössze 60 oldal, sok-sok képpel.

A dolog úgy kezdődött, hogy valaki rájött, a kicsiknek szánt tankönyvek rendkívül unalmasak. Csupa mintagyerek, végletekig kilúgozott helyzet és erkölcsi tanulság, vagyis pontosan az, amitől fejvesztve menekül minden épeszű gyerek. Ebbe általában bele is szoktunk nyugodni, mert a kicsiknek még úgyis mindegy – de egy amerikai kisvárosban megszületett a stratégia. Érdekes, életszerű könyvet kell a gyerekek kezébe adni, akkor talán egy életre megszeretik az olvasást – ez most pontosan úgy hangzott, mint az előbb elítélt erkölcsi tanmesék. Úgy látszik, van néhány közhely, amelyet nem lehet elégszer kimondani.

Mivel biztosra akartak menni, a könyv megírására olyan valakit kértek fel, aki már valamit letett az asztalra. Theodor „Seuss” Geisel (1904-1991) asztala már tele volt roskadásig. Írói munkásságát az egyetemen kezdte, ahol irodalomtanárnak készült, és főállásban egy humoros diákmagazint szerkesztett. A humor csak egyszer került bajba, amikor Geisel egy „orgián” vett részt a barátaival – az orgia ugyan csak néhány stampedli gint jelentett, de az ifjak figyelmét nyomatékosan felhívták arra, hogy ezentúl inkább a tanulásra koncentráljanak. A humor néhány szám erejéig illegalitásba vonult, de nem sokkal később már maguk a professzorok győzködték Geiselt, hogy ne temesse el magát egy vidéki iskolában, hanem írjon inkább. És rajzoljon is, mert a sztorikhoz keresve sem találnak jobb illusztrátort.

A gazdasági válság és a második világháború a gyerekkönyvek piacát is összezúzta. Geisel átnyergelt a politikai karikatúrákra, és a komor helyzetnek megfelelően, komor témákról írt: környezetvédelem, fogyasztói társadalom, faji alapon történő megkülönböztetés, fegyverkezési verseny, internacionalizmus, a karácsony elsivárosodása – szerény és tisztességes népszerűség, amiből éppen csak meg lehetett élni. 1943-ban még a hadsereghez is csatlakozott, mindjárt kapitányi rangban, de nem kell megijedni, sosem szagolt puskaport. Háborúellenes filmek forgatókönyveit írta, meg ami jött. A háború után visszatért a szívének olyan kedves gyerekkönyvekhez, és utazgatni kezdett. 30 országot járt be a feleségével, és mivel saját gyerekük nem volt, a turistáskodásból merítette a legtöbb inspirációt.

Kihívásként élte meg a kiadó javaslatát: szórakoztató történet, akármiről, de nagyon korlátozott szókészlettel. Kapott egy 348 szóból álló listát, amit először nem vett komolyan; írt egy sztorit, amelyben a szereplők meghódítják az Everestet, de a kiadó visszadobta: mászás, hegycsúcs és Everest nem szerepelnek a listán! Geisel arról volt híres, hogy könnyen és gyorsan dolgozott, akármikor megvált az anyag 95 %-ától, és újra kezdte. Másodszor egy macskakirály és macskakirálynő lett a téma, de a királynő se volt rajta a listán. Semmi q és z! Geiselnek egy ideig kizárólag q-val és z-vel kezdődő szavak jutottak az eszébe, aztán elővette a listát, és eldöntötte: veszem az első két szót, ami rímel – mert a gyerekkönyvek tele voltak mindenféle jóval, így anapesztusokkal és trocheusokkal is. Cat és hat, ez volt az első rímpár, és így lett a könyv címe The Cat in the Hat, vagyis A kalapos macska.

A történet nagyon egyszerű: anyu egy kis időre magukra hagyja a gyerekeket, akik felforgatják a házat – illetve, dehogy is ők a bűnösök, hanem a kétméteres macska, piros-fehér kalapban és piros csokornyakkendőben, aki egyszerűen besétál az életükbe, és ráveszi őket mindenféle csínytevésre – amit a gyerekek aranyhala a leghatározottabban ellenez. Amikor már teljes a káosz, a Macska elővarázsol egy gépet, ami seperc alatt rendet csinál. Éppen jókor, mert anyuci már meg is érkezett, és érdeklődik: Na gyerekek, mit csináltatok, amíg nem voltam itthon? A Macska persze már régen eltűnt, kalapostól, és a szerző az ifjú olvasókat kérdezi: Mit válaszoltatok volna neki?

A könyv nagyon sikeres lett, bezsebelt számos kitüntetést. Geisel végül csak 236 szót használt fel, és ez volt a lényeg. Divatot teremtett, és mások is hadat üzentek a gazdag angol szókincsnek. Valljuk be, a Boci boci tarka nem olyan nagy próbatétel, mint a Háború és béke. Maga Geisel újabb rekordot ért el a Zöld rántottával, és mindössze 50 szóval. Mit mondjak, ez sem a Háború és béke kategória. A narrátor különféle helyeken kínálgatja a zöld rántottáját, és „Samu-vagyok” mindig azt feleli, hogy nem szereti, sem a házban, sem a dobozban, autóban, fahegyben, vonaton, esőben, napsütésben – végül mégis megkóstolja, és elismeri, ez már döfi. Szeretem a zöld rántottát sonkával.

Én ötévesen már tudtam olvasni, de a családi legendárium szerint Axel Munthe-al kezdtem – szó sem lehetett arról, hogy megelégedjek holmi értetlen felnőttek zöld rántottájával. Persze elismerem, hogy Geisel nagyon magasra tette a lécet: Varró Dani is megirigyelheti.

Geisel 87 évesen halt meg „szájrákban,” mert, a rossz nyelvek szerint, túl gyakran fogyasztott betűtészta levest.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink