újabb események régebbi események további események
23:22
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Ilpaki új cikket töltött fel
12:22
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:19
KiralyCsilla1965 új bejegyzést írt a naplójába
15:12
Vortexdmo regisztrált a weboldalra
14:42
Stanmoretnm regisztrált a weboldalra

A rendszerváltás generációja

2020. február 4. - Látogatók száma: 34

Dumas írt egy regényt a három testőrről, aztán egy másikat "Húsz év múlva" címmel. Kortársaim sorsa és a közelmúlt történelme is ebben az ütemben változott jelentőset. Egy negyvenéves érettségi találkozó és Ködmadár egyik hasonló témájú írása ihletett meg

Korunk virtuális faliújsága még mindig összeköt lelkes, akadályokat és kudarcot nem ismerő fiatalkori énem ismerőivel annak ellenére, hogy kb. 1000 km-s távolságba tántorogtam ki a hazámból többszázezred magammal. Mi ez a néhány százezer ember a bő száz évvel korábbi néhány millióhoz képest!?

Még mindig élesen bennem él a kép, ahogy a pesti Belvárosban utoljára még összeültünk egy étteremben 1979-ben. Én már akkor is kilógtam a sorból. A többiek még ott álltak a felvételi vizsgák és a hogyan tovább kérdése előtt, én azonban tudtam, hogy elnyertem a magyar állam ösztöndíját egy szovjet egyetemen a fél évvel korábbi felvételi vizsgám alapján. A rosszmájú megjegyzések elkerülése végett leszögezem, nem a káder szüleimnek vagy az én politikai elköteleződésemnek köszönhettem. Szüleim értelmiségiek voltak a szocializmusban használt fogalom szerint, ezért a magyarországi felvételi kérelmem esetén ez inkább hátránynak számított volna 1979-ben mint előnynek. Egyszerűen csak a speciális, Magyarországon nem létező szakra jelentkezők közül én kaptam a legtöbb felvételi pontszámot és apám példája is bátorított, hogy életem nagy kalandjába belevágjak félszáz jövendőbeli magyar ösztöndíjas egyetemistával együtt. A nyelvi előkészítőre Kijevbe az évfolyamunkat repülőgéppel vitette ki az akkori Oktatási Minisztérium nyár közepén és én életemben először akkor repülhettem a mára már enyészetté vált MALÉV egyik utasszállító gépével. A fiatalabb generációk tagjai már talán nem is emlékeznek a mozaikszó alkotó elemeire: Magyar Légiforgalmi Vállalat. A minisztérium tájékoztatott bennünket idejekorán, hogy a téli szünetig nincs hazautazás. Fél évre előre kellett becsomagolni egyetlen bőröndbe 20 kg-os súlyhatárig. 4 évvel később egy kétágyas vonatfülke fele is alig-alig volt elegendő a hazaköltözéshez.
A rendszerváltozás enyhe fuvallata már az első egyetemi évemben meglegyintett egészen kellemesen. Radikálisan lecsökkent a Szovjetunióba egyetemi ösztöndíjra jelentkező diákok száma Magyarországon. Már nem számított dicsőségnek és nem jelentett jó ajánlólevelet az első munkahelyen a szovjet diploma. A jelentkezési kedv fenntartása érdekében a minisztérium megszüntette az ösztöndíjunk részbeni fedezetét jelentő szülői hozzájárulást. Anyámnak végre nem kellett a 8 óra könyvelés után még az irodák kitakarítását is elvégezni, hogy ki tudja fizetni a taníttatásom költségeit. Akkoriban azért még egyik gimnáziumi osztálytársam sem gondolta volna, hogy orosz nyelvtanári diplomáját néhány év múlva a sutba dobhatja. De egyetemista évfolyamtársam sem gondolta volna még akkor, hogy 9 éves külföldi tanulmányait, kiváló orosz és angol nyelvtudását, műszaki doktorátusát és kutatói munkáját majd akkora fizetéssel fogják a rendszerváltás előestéjén elismerni, hogy nem tudja eltartani belőle a családját Magyarországon. A szocialista világrend az első gyerekem születésekor kifordult önmagából. Amig otthon voltam a gyerekekkel, átképeztem magam anyósom támogatásával. Ő, aki józan paraszti eszére hallgatva soha nem értette meg, hogy miért kell egy nőnek ennyit tanulnia a családja kárára, teljes erejéből mégis azon volt, hogy az én háztartásom és gyerekeim is rendben legyenek addig, amig a vizsgáimat le nem tettem.

A húszéves érettségi találkozón aztán büszkén feszítettem, mert a változó társadalmi-gazdasági elvárásokhoz sikerrel alkalmazkodtam és meg tudtam őrizni a családomat a középosztály szintjén. Olyan szakmát választottam, amelyben elenyészően kevés volt az idegen nyelveket jól beszélő szakemberek száma, vidéken meg mint tű a szénakazalban. Szerencsémnek köszönhetően és a férjem megroggyant egészsége miatt a negyvenes éveimre én lettem a családfenntartó, a családfő. Fejembe is szállt a dicsőség, mint korunk újgazdag vállalkozóinak. Azt hittem, hogy nekem most már minden kijár az élettől: szabadság, szerelem, stb. Az első saját autóm, az első saját számítógépem, mobiltelefonom, szeretőm mind-mind megerősítettek abban a hitben, hogy szerencsés nőci vagyok és bármit képes vagyok elérni, ha nagyon akarom és teszek érte.
Ötvenegy évesen aztán utolért a végzetem. Azok, akikre a szívemre hallgatva szavaztam, kipenderítettek az állásomból; mindenkim meghalt, aki engem Magyarországon szeretett. A gyerekeim kiválóan megtanultak több idegen nyelvet is; már óvodáskoruktól fizettem nekik az anyanyelvű angol tanárokat. Megtakarításaim maradékát arra költöttem, hogy új életet kezdjek egy gazdag országban, amely stresszmentes munkát, kényelmes otthont, élhető lakókörnyezetet, színvonalas kultúrát biztosított néhány küzdelmes év után. 1-2 hónapig nem is hiányzik a magyar környezet. Ahogy telnek-múlnak a hónapok egymás után, bennem egyre erősebb a honvágy. Kitörő örömmel látom feltűnni az első magyar nyelvű feliratokat a hazafelé vezető úton. Mámoros érzés az, amikor megértem a járókelők beszédfoszlányait is. Gyönyörűséggel tölt el gyerekkorom színhelye, a pesti Belváros. Imádom azt a tömény mézillatot, amit vidéki házunk előtt a hársfasor virágzása idején érezhetek, mintha mézeső csorogna rajtam végig a sarkon befordulva.

Miért is ne lehetne ebben minden nap osztályrészem? Miért nem hagyom a felnőtt gyerekeimet önállóan boldogulni idegenben, ahogy én is megküzdöttem a nagy piros országgal annak idején és boldog nyugdíjasként miért ne élvezném ki magyarországi otthonaim ölelését?

Félek újra a szívemre hallgatni és Magyarországra szavazni. Néhány nap eufória után megcsap a szegénység, az erőlködés, a kiszolgáltatottság szaga. Az Őrs vezér téren nem merem felemelni a tekintetem, mert azonnal felbukom egy alattomos kis kátyúban, pont úgy mint a nyolvcvanas években Bukarestben jártamban. Kisnyugdíjas nagynénémet féltem a magyar egészségügy útvesztőitől; hányingerem van a képembe tolakodó politikai plakátok tömkelegétől; sajnálom a meghajszolt, üres tekintetű embereket az utcán, akik biztosan nem dolgoznak kevesebbet, mint a gazdagországbeli ismerőseim és meglepve veszem észre, hogy Budapesten sem értek meg minden járőkelőt, sőt!

Ükapám még tele bukszával tért haza Amerikából néhány év kemény munka után anno, hogy földet vegyen magának és abból élete végéig harmonikus életet élhessen a családjával. Ezt a földet vették el aztán kulák leszármazottaitól. Azért örülök, hogy hazatelepült, mert igy magyarnak születhettem és talán még az unokámnak is adhatok egy anyanyelvet az oviban tanult hivatalos nyelv mellé. Ki tudja, talán néhány nemzedék múlva még mindig lesz otthona a magyar nyelvnek...

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: