Behunyom a szemem, mivel látni akarok...

Látogatók száma: 47

Pirkadat van. Lassan mély álmából ébredezni kezd a város. A felkelő napfény lágyan cirógatja a lány arcát, s az állától egészen a feje búbjáig melegséggel árasztja el. Ő már nem alszik. Korán kelt és most egyedül baktat a kies utcákon, nyakig begombolt kabátban.
Ősz van. Csípős, hideg szellő fújdogál, s teszi piros pozsgássá Anna arcát.
Ahogy az utcán szedi lépteit, gondolatban még egy kicsit tovább álmodik. Fejében furcsa mondatok kavarognak oly hevesen, hogy megállva egyik útpadkánál a lány egy percre behunyja a szemét.

- Kisasszony! Legyen kedves odébb állni! – szólítja meg egy idegen, idős férfi. Még a végén az úttesten fogja magát találni, ha csukott szemmel álldogál itt! Kisasszony, hall engem?!
- Persze, köszönöm szépen…megyek is, csak olyan jól esett megállni, s még egy kicsit behunyni a szemem. Éreztem a világot, s benne minden apró rezdülést.
- Bolond nő! Néha nem ártana, ha a lába elé is nézne! Ez egy forgalmas út. Még a végén nem csak a szemetet kellene összesöpörnöm… És engem nem fizetnek meg ezért. Minden hajnalomat itt töltöm. Nem elég, hogy nem lehetek ott a gyerekeim mellett, amikor felébrednek, de még akkor a bámészkodó járókelőkre is figyelnem kell?!
- Elnézést! Szégyenlem magam, kérem, bocsásson meg! Valóban, kicsit jobban oda kellene figyelnem másokra is. Önző voltam, csak magamra gondoltam. Behunytam a szemem, hogy a horizontot a szívemmel kémleljem. S lám, majdnem orra buktam.
- Hát ez rossz ötlet volt! Máskor ki fogja megállítani? Különben, a mondás is úgy tartja, járjunk nyitott szemmel! Ki halott még ilyet…csukott szemmel közlekedni – morgott a vén öreg.
- De mindenkit megtéveszt! – Nézett meredten Anna az utcaseprőre. A látszat sokszor csal! – folytatta. Lehet, hogy így orra bukom, de akkor felkelek a piszkos aszfaltról, leporolom a ruhámat, s tovább megyek. Ismerni fogom gyermeki énemet...s látni azt, aki őszintén szeret. Hallani fogom az emberek szavát, a hazugságokat és az őszinteséget egyaránt. Így érteni fogom önmagamat!
- Hm. Nem is olyan butácska kegyed, mint hittem. De most tényleg lépjen beljebb, mert mindjárt elütik! - s gyengéden megfogta a lány karját, hogy beljebb rántsa.
Ekkor egy teherautó kanyarodott be a szűk utcácskába, hatalmas por- és füstfelhőt hagyva maga után.
- Szóval, akkor Ön is így látja, kedves…?

Anna oldalra fordult, hogy a szemébe pillanthasson az öregembernek, de ijedten látta, hogy a férfinek hűlt helye. Eltűnt. Mintha soha ott sem lett volna. Néma csend volt. A lány mély levegőt vett, beszippantotta a hajnal illatát. Átjárta testét a hűs napfény, s a padka szélén tovább beszélt az idős úrhoz, mintha még mindig a társaságában lenne. Folytatta a monológját, amit azelőtt kezdett meg, mielőtt mellé szegődött a titokzatos idegen. S az eddig csak fejében megfogalmazódó gondolatok hangokban öltöttek testet. Anna behunyta szemeit, s lehajtott fejjel így szólt:
- Rád mosolygok a térről, integetek Neked. Én látni foglak vakon, bár talán észre sem veszed, hogy csukott szemmel nézlek. Feléd nyúlok majd, megfogom a kezed, s füledbe súgom halkan: hunyd le Te is a szemed...hogy lásd, amit én látok...lásd azt, amit másképp nem lehet.

Megjegyzés: A címben szereplő idézet Paul Gauguin-től származik.

A cikket írta: kereszturianett

támogatóink