Búbostyúk

Látogatók száma: 46

Ott kezdődik, hogy a búbostyúk nem tyúk. Nem használható a tyúk helyett, sőt egyáltalán nem használható semmire. Csak van, az Amazonas és az Orinoco folyók deltavidékén. Az, amit búbnak neveznek, mindössze egy tollcsomó. Egy rendes Leghorn kétségbe esne, ha ilyen tarka ruhát kellene viselnie, de a búbostyúk, vagy nagyvilágibb nevén hoacin, boldogan viseli egész nap a rókaszínű, vörös-barna-bézs estélyi ruháját. Repülni tud éppen, de lustább, mint a sokévi átlag, és csak akkor mozdul meg, ha egy kapucinus majom vagy ocelot közeledik; néha a rákevő mosómedve is ráfanyalodik a búbostyúk pecsenyéjére, de mikor annyival jobb a homár – esetleg az oszt-rák. Persze attól függ, hogy milyen célra akarja felhasználni. Adott esetben a du-rák is megfelel.

A búboscsirke se tud repülni, ezért veszély esetén leveti magát a folyóba, és a víz alatt úszva menekül; később a szárnya végén növesztett karmok segítségével mászik vissza a fészkébe – néha egy másik fészekbe, mert a szülők a zsúfolt lakótelepeket kedvelik. A tömegnyomornál csak az fontosabb, hogy a fészek egy víz fölé hajló ágon legyen. Amikor aztán a csirkéből tyúk lesz, elfelejt úszni, és a szárnyvégi denevérkarmait is elveszíti.

A felnőtt hoacin gyakorlatilag egész nap eszik, leszámítva a déli órákat, amikor megpihen, és kérődzéssel üti el az időt. Mivel nehéz megmondani, hogy lustább-e, mint amilyen lassú, vagy egyszerűen csak tohonya, azt eszi, ami a csőre ügyébe kerül, főleg zöld leveleket, néha egy kevés gyümölcsöt és virágot. A gargantuai adagokat a begyében és a nyelőcsövében tárolja, ahol ötvenszer annyi hely van, mint a gyomrában; aztán szépen elbánik az egész cuccal, mint a tehén. A mú hang nem nagyon megy neki, inkább rikácsol, és mivel ahol egy hoacin van, ott akad több száz is, akkora rikácsolást csapnak, mint egy búbos baromfiudvar.

Hát még, amikor egy ragadozó madár közeledik, például a nagy fekete sólyom. A hoacin olyan lassú, és annyira nehézkesen repül, hogy csak abban reménykedhet, hátha valamelyik sógornőmet kapják el, és nem engem. A sólyomnak végül is mindegy, hiszen teljesen egyformák vagyunk, még az anyósomat se tudom megkülönböztetni a keresztapámtól – ebben persze az is közrejátszik, hogy a madárnak a testéhez képest meglehetősen kicsi a feje. Kis fej, kis beltartalom; a hoacinnak éppen csak annyi esze van, hogy ne akarjon betörni a Mensa-tagok közé.

Szép lehetek, de okos nem! És a hoacin szép is, már amennyiben valakinek tetszik a tollatlan, csupasz és kék pofa.

Ő persze tudja magáról, hogy milyen szép, és ott is van mindenütt, ott ugrál az éhes guaranik orra előtt. Az éhes guaranik akár a puszta kezükkel is megfoghatnák, de nem teszik. Nem mintha vegetáriánusok, vagyis rossz vadászok lennének, hirtelen a PETA-jukba szállt volna a bátorságuk, aggódnának a biodiverzitás miatt, vagy a sült búbostyúkcomb nem lenne zsíros falat. Sokkal prózaibb okból választják inkább az éhezést. Ha azt mondom, hogy a hoacin büdös, akkor gyakorlatilag még nem mondtam semmit. Irtózatosan, eszméletlenül büdös – ez már közelebb jár az igazsághoz. Mint egy repkedő pöcegödör, vagy tollas Cloaca Maxima – elismerem, hogy kissé nehéz elképzelni, Dali művész úrnak azonban semmiség lesz megfesteni az effélét, ehhez csupán ismét meg kell születnie. És meg is fog, főleg, ha elgondoljuk, hogy mennyi disznóságot követett el az életében Gala-val, Caresse Crosby-val, Coco Chanellel, Cherrel, Amanda Lear-rel, meg úgy általában mindenkivel.

A cikket írta: Müszélia

előző cikk következő cikk

1 szavazat