Darabtemető
Látogatók száma: 48
A történet szereplőit élő alakokról mintáztam.
Különleges este mindig az amikor egy darab utolsó előadása következik a színházban. Aki jártas a színpad világában az jól tudja mi minden történik addig. Kezdődik az adott év repertoárjának kiválasztásával. Ez általában több lépcsőben történik. Megálmodja a direktor, a főrendező - és persze a gazdasági vezető is. Mai világunkban az utóbbi szava a szentírás - az álmokat a lehetőségekhez kell igazítani. A darabokhoz kellenek színészek is, a zenésekhez zenekar, táncosok, kell a rendező, nem árt egy dramaturg sem és persze rengeteg más ember is műhelyek dolgozóitól kezdve (asztalosok, kárpitosok, szabók, lakatosok, fodrászok és a többi) a kellékesen át az ügyelőig - sőt a rejtett zugában megbúvó súgóig sok-sok ember. Ez utóbbiról szól lényegében a történet. Elterjedt színházi szleng, hogy a súgólyukat koporsónak is nevezik a szűk kiképzése miatt. Egy-emberes hely - mint egy koporsó.
Egy-egy darabnál aztán kőkemény munka indul. Stáblista, technikai tervezés, próbák hosszú-hosszú sora. nem egyszer a végkimerülés határán. Első az olvasó próba, szövegtanulás. Azután kezd a darab "beöltözni". Sematikus díszletek - melyeket sorra váltanak fel az igaziak (függvényében a műhelyek munkájának), ruhák jelennek meg a szereplőkön. "Betanulja" a darabot az ügyelő, a kellékes, a díszletező - szóval mindenki. Főpróba - nyilvános főpróba (az adott település prominens - de nem "prím" rétegének - ismerősöknek - ingyen premier) amin még meg-meg áll a darab mert például a rendező nincs valamivel megelégedve. Végül jön a premier. Kicsit idegesen, kicsit félve a bukástól, kicsit még bakikkal is, még nem tiszta szövegtudással - ilyenkor milyen jó a súgó. Végül is elindul a darab az útjára. Húsz - harminc előadás szám az átlag egy-egy megyeszékhelyen, Budapesten a nagy siker-darabokat sok százszor is eljátsszák - ez fővárosi privilégium. Vidéken jó ha egy hónapig fut, esetleg időnként felújító próba után pár előadásra még leporolják.
A darab utolsó előadására nagyon találó fogalmat használnak a színházi világban: darabtemetés. Legalább olyan "elánnal" készül erre az eseményre mindenki mint a premierre. Aki csak tett valamit a darabért mind ott akar lenni. Ki a színpadon - ilyenkor nem számít extrém esetnek például ha egy díszletező a játék közben bemegy és megigazít valamit a díszleten, vagy a rendező fogja magát és átsétál a nyílt színen, az sem, hogy a szöveget kissé átírják maguk a színészek (napi aktualitást csempészve bele) - természetesen maga a darab eléri így is a végkifejletét - Jágó cselszövése megöli Desdemónát, Kathrina engedelmes felesége lesz Petruchiónak és Kurázsi mama is húzza tovább a szekerét a lánya elsiratása után.
Szigligeti Ede Lilomfi-át temették éppen az ominózus utolsó estén. Természetesen itt-ott átírva a szöveget. Például mikor Szellemfi felolvassa az egri pincér levelét a 17 forint 19 krajcáros adóságról Liliomfinak, az csak ennyit mordul: - eriggy be az önkormányzathoz majd vesznek fel EU hitelt és rendezik. Amikor a professzor a Liliomfi "képébe" bújt Szellemfit ötven pengővel akarja megvesztegetni, hogy hagyja békén Mariskát, az csak nevetve odavágja: - vagy félmilkót adsz vén svihák, vagy futtatom a csajszit németben !
Az értő közönség dőlt a nevetéstől, de még inkább a lépcsőkön ülő műhelyek "hada", az asztalosok, lakatosok, szabók, díszítők és mindenki a színházból aki nem volt éppen munkában az előadáson. Maga a direktor is a karzaton állt az "ingyen diákok" között a korlátnak támaszkodva és időnként posztjához nem illően röhögött. Néha zsibvásár volt a színpadon. Össze-vissza járkált mindenki, akár volt jelenése, akár nem. A színészek vicceket szőttek a szövegükbe, sokszor nevettek akkor is amikor sírni kellett volna. Liliomfi még szerelmi vallomását is fűszerezte ilyetén: - Kedvesem, érzem a csókján, hogy fokmagymás sültet evett. Nem maradt belőle? Piszkosul éhes vagyok.
Szóval minden ment a "szokott medrében". A súgóra nem volt ilyenkor szükség, mert a szövegtévesztések szándékosak voltak, ha az eredeti nem ugrott be akkor rögtönöztek, de így a harmincharmadik előadáson már Szigligetinél is jobban tudta mindenki a mondókáját. "Anya" - mert csak így szólította mindenki a színházban - a színpad sarkába elhelyezett böhömót fotelben ült és élvezte a felfordulást. Ő is hozzátett valamit a bohóckodáshoz - egy lavór meleg vízben áztatta a lábát. Viccként találta ki, de jól is esett, mert bár fiatalon táncosnő volt (egy súlyos baleet vetett véget a hihetetlenül jól induló pályájának), ma már a sok ikszel együtt bizony néha lépni is nehézére esett. Kitalálta - és el is mondta a többieknek - , hogy meg fog szólalni a harmadik felvonás vége felé, amikor műfelháborodással közli a színpadon lévőkkel: - Ez már botrány. Jelenteni fogom a direkciónak, hogy nulla szövegtudással léptetek színpadra. Gázsira senki ne számítson ebben a hónapban. Sőt, egy-két embert ki is fogok rúgatni.
Persze tudta, hogy lesz erre majd válasz - amit ő előre nem ismer - de majd jót nevetnek. Ki kell néha nyitni a szelepeket, hogy ne bolonduljanak bele a feszített tempóba.
Most a nagy ramazuri ellenére is kicsit elbóbiskolt. Sok darab-temetésen részt vett már, nem volt számára újdonság.
Elemében volt mindenki. Kellemes ősz volt kinn, itt benn pedig a szavak színezték a világot. Egy csapattá vált a játszó és a néző - valamilyen interaktivitás is kialakult - időnként Liliomfi leballagott a zenekari árok hídján és bevonta a játékban a földszinti nézők valamelyikét. A rendező vakargatta a fejét a karzaton és eldöntötte, hogy "valódi" előadást is "fűszerezni" fog ilyesmivel.
Közeledett a darab vége. Eljött az a pillanat amikor a súgó feláll és leteremti a többieket. De ő csak ült a fotelban. Valahogy furcsa pózt vett fel. Szellemfi viccet érzett ebben és odalépett: - Anya, felemelnéd a valagad? Jelenésed van!
A súgó nem mozdult. Az ügyeletes szaladt be a színpadra. "Anya" nyakára, az agyi verőérre tette az ujját. Szívdobbanást nem érzett. A bőr jéghideg volt. Már halott lehetett jó ideje. Lehajtotta a fejét: - Nyugodj békében Anya.
Döbbent csend telepedett a színpadra, a nézőtérre. Néhányan sírtak. A fővilágosító lekapcsolta az erős reflektorokat és két fejlámpa fényét fókuszálta "Anyára". Jó barátja volt. A színészházban egymás mellett volt a szobájuk. A zárt kertben nem egy "slambuc partit" rendeztek közösen - a fáma szerint más is történt, de erre az idő jótékony homálya borít már fátylat. Valaki az első sorban halkan a "Miatyánkot" kezdte el mondani - aztán egyre többen - végül már mindenki együtt - hívő és ateista egyaránt.
Aztán néma csend telepedett meg a félhomályos teremben. Mozdulatlanul állt mindenki.
A fővilágosító lekapcsolta a fejlámpákat. Fél perc teljes sötétség után a kijáratok jelző világosítását "kiadta", de a hatalmas mennyezet csillárokhoz nem nyúlt. Lassan indultak a nézők kifelé. Egyetlen szó, egyetlen - máskor oly bosszantó - köhintés sem törte meg a kegyeletet.
A színpadon "Anya" mellett két oldalt felsorakoztak a színészek, ott álltak a nézőtérre "belógott" színházi dolgozók is, ott állt a direktor, a rendező, csak az ügyeletes lépett ki a művészbejáró elé az utcára - várva a hivatalos szervek ilyenkor szokásos látogatását.
Már csillagok fénylettek az égen. Hűvösre fordult az idő - fázott.
A cikket írta: Tiszai Pé
Hozzászólások
időrendi sorrend
Döbbenetes! Szándékosan nem fejtem ki... Ezt mindenkinek el kellene olvasnia, azon túlmenően, hogy nagyon jól van megírva, tökéletes, hibátlan és számomra eddig ismeretlen dolgokat ismerhettem meg... a történet hihetetlen megrázó végkifejlettel zárul.
Gratulálok kiváló írásodhoz!
Éva