…és akkor meglátta a szememet
Látogatók száma: 45
Egymondatos http://www.hir24.hu/sotet-oldal/2014/12/28/itt-a-hideg-lopjak-a-fat/
„A Fehérgyarmati Rendőrkapitányság két tunyogmatolcsi lakost ért tetten, amikor a közeli Szamos partján tulajdonítottak el tűzifát. A lopott tüzelőt épp kerékpárjaikon tolták hazafelé, amikor a rendőrök lecsaptak rájuk.
A Nyírbátori Rendőrkapitányság Máriapócsi Rendőrőrse egy 22 éves máriapócsi nőt vett őrizetbe, aki egy helyi erdőből tulajdonított el fát. Mindhárom szabálysértőt gyorsított eljárásban állítják bíróság elé” – részlet a fenti internet cikkből.
Tormássy Aurél, kézfogásunk után, épp csak kigombolja bundáját és leveti magát az íróasztalommal szemben lévő székbe. Nyiszlett egy fickó, arca keskeny, orra hegyes, tekintete sunyi, modora erőszakos, ezért nem csoda, hogy megyeszerte félnek tőle, pedig – meggyőződésem szerint – elég lenne ráförmedni, s máris megijedne, mint kandúrmacska körmeiben a szürke kis egérke. Csakhogy nincs ember, aki ujjat merne húzni vele, hiszen az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb tíz emberének egyike a falunk határában lévő ötvenhektáros erdő tulajdonosa, akinek jobb keze ez az úrhatnám fickó, s úgy is viselkedik, mintha maga lenne a legfőbb hatalom megtestesítője.
Szája sarkában gúnyos mosoly, és nem néz rám, hanem fejem felett, a falon lévő magyar címert tanulmányozza, miközben bal kezével szórakozottan az asztalom szélén dobol, mintha ő lenne az, akit feltartok komoly munkájában.
Ó, kiskomám, nekem szükségem van néhány percre ahhoz, hogy rendet tegyek az íróasztalomon, mert annyi kinyitott dosszié hasal rajta, amellyel be lehetne fűteni egy kisebb családi házat is. Igaz, többnyire kisebb tyúkperek iratai, de azokkal is annyi a gond, mint az igazi bűnesetekkel, ugyanúgy kell iktatni, nyilvántartásba venni, kivizsgálni, tanúkihallgatásokat végezni, és végül határozattal lezárni, hogy az eshetőségeknek megfelelően az eljárást megszüntetjük, vagy szabálysértési eljárást indítunk, esetleg továbbadjuk a bíróságnak.
Bár pakolás közben le sem veszem szemem kedvenc dossziéimról, mégis pontosan érzékelem, mint megy fel felebarátom vérnyomása és végre pírt kap színtelen arca, mondhatni, emberivé kezd válni, amely esetében igen csak nagydolognak számít. Éppen megszánom és az utolsó simításokat végzek az elvágólag feltornyozott dossziékon, amikor sürgetően megköszörüli a torkát.
- Látja, Tormássy úr, van dolgunk bőven, és ha jól sejtem, beszélgetésünk végére újabb üggyel szaporodnak teendőink.
Lassított tempóban előveszek egy új dossziét, ráírom a dátumot, majd a másik fiókomból előhúzok egy tiszta lapot, amely minden magyar állampolgárnak hivatalból jár, magam elé teszem, megfogom a tollam és kérdőn nézek a róka arcú panaszosra.
- Hallgatom, uram.
- Nézze kapitány úr, nem kell erről sokat beszélni, lopják a fát a máriapócsi erdőnkből.
- Nohát, kedves Tormássy úr, nem is tudtam, hogy időközben tulajdont is szerzett, gratulálok!
- Ugyan már, ne viccelődjön vele, még megütheti a bokáját!
Róka arcú barátom még mindig nem néz a szemembe, tekintete a vállam feletti falat koslatja, így vélhetően nem látja arcomon a derűs mosolyt, amelyet akkor vetek be, amikor éppen ordítani lenne kedvem, ám azt a beosztásom és a szakmai tekintélyem miatt nem engedhetem meg magamnak.
- Sajnálom, pedig hamarosan vágásérett az erdő, szép hasznot hoz a tulajdonosoknak. Tehát, miben segíthetek?
- Mondom, lopják a fát! Mégpedig nagy tételben! Ott látni a nyomaikat, még az a szerencse, hogy nem merészkednek bentebb, mert elhíreszteltük, hogy Erdélyből hozattunk egy medve családot a vadméhek miatt.
Kifaggatom, mikor tapasztalták a falopást, felvettem a jegyzőkönyvet, és megígértem, hogy gyorsan utána járunk a dolognak.
- Hanem, Tormássy úr, szóljon oda kérem, az erdőkerülőnek, hogy engedje be a kollégáimat, mert addig kell utána járnunk a dolognak, amíg frissek a nyomok.
Elbocsájtom a rókaképűt, majd kiszólok a kolléganőmnek, hogy készüljön, megyünk terepre.
- Saját kocsival megyünk vagy hivatalival? – kérdez vissza, nem is oktalanul, hiszen ha magam is elindulok, akkor ott komoly dologról van szó.
Természetesen a saját kocsimmal megyünk, bár azt is ismeri mindenki, de mégsem rendőrautó, és hátha a tolvajok nem szúrják ki rögvest a kilétünket, elvégre a tízéves Opelek egyformák. Messziről.
- Főnök, vigyek sokkolót?
- Ugyan, minek az? Hozzon fényképezőgépet, annak vesszük hasznát.
Két napja fordult hidegre az idő, hirtelen a tizenegy fokból mínusz négy lett, tulajdonképpen számíthattam a falopásokra. Szegények az emberek, minden harmadik családban minimum egy fő munkanélküli, sokaknak nem tüzelőre, de ételre sem telik. Emlékszem, nyáron, napi kétezer forintért alkalmi munkásokat alkalmazott az erdészet, akikkel a kiszáradt fákat vágatták ki, és aki nem kérte a bérét, annak megengedték, hogy a vékonyabb, használhatatlan ágakat hazavigyék tüzelőnek. A szegénysoron azzal tüzeltek a sparheltben, amely meleget is ad, és a tetején meg lehet főzni a krumplit, mert abból készül a mindennapi betevő, a kenyérre és zsírra is alig telik.
Elénk jön Gombos Bandi, az erdőkerülő, sáros szolgálati dzsippel, megáll velünk szemben, kiszáll és mélyen behajol az ablakon. Füles bőrsapkájából izzadságszag, szájából meg a pálinka szaga dől, hogy majdnem öklendezem a kettő egyvelegétől.
- Jó napot, Kapitány! Már egy hete várom magukat! Azt mondta Tormássy úr, bármikor jöhetnek. No, kövessenek!
Szállingózik a hó, majd egyre nagyobb pelyhekben és sűrűbben esik. Nem tudom miért, de örülök neki, hogy a nyomokat befedi, mire a tett színhelyére érünk. Tudom, hogy a törvényt kell képviselnem, hiszen arra esküdtem fel, de olyan nehéz betartani, amikor nem az igazi bűnösöket kapjuk el. Bűnös, aki lop, de bűnös az is, aki felbujtja a kétségbeesett nincsteleneket, hogy ha már úgyis lopnak maguknak tüzelőt, ugyan vágjanak ki már nekik is négy gerendának valót, megfizeti tisztességesen, de a szememben azok is bűnösök, akik odajutatták ezeket a szerencsétleneket a nincstelenek sorába, és odalökték nekik a közmunkát, mint üdvözítő megoldást az éhenhalás ellen.
Persze, ez utóbbit nem hangoztatom, mert nekem is kell az állásom, hiszen fel kell nevelnem a három gyerekemet.
Feleségem az önkormányzatnál dolgozik, és éppen az este mesélte, vacsora közben, hogy mégsem adnak segélyt a rászorulóknak, inkább adományért pályáznak egy alapítványnál, a megspórolt pénzen pedig kifestetik a közmunkásokkal az irodákat, mert állítólag jövőre, az első negyedévben, lejön kis falunkba az országgyűlési képviselőnk és hadd lássa, hogy nálunk rend van és tisztaság. Persze, hogy rend van, főleg, ha hideg az idő, ilyenkor senki sem sétafikál az utcán, mert vékony kabátját átfújja a szél, meg aztán hová is menne, ha nem csörög zsebében annyi aprópénz sem, hogy bemenjen a boltba vásárolni, vagy a kocsmába inni egy felest, csak a társaság kedvéért.
Engem is megszól az asszony, nem hiszi el, hogy heti kétszer hazafelé azért megyek be a kocsmába kávét inni, mert ott megtudok mindent, ami a faluban történik, talán még többet is, mint amire kíváncsi lennék.
Legutóbb éppen azt hallottam, hogy Gombos Bandi válik a feleségétől, mert beleszeretett Lólé Lillába, a huszonkét éves szép roma lányba, aki állítólag gyereket vár tőle, a meglévő kislánya mellé, akinek apja ismeretlen.
Panni, a Gombos felesége, nem is ragaszkodna annyira a váláshoz, ám a két fiuk valósággal kidobták apjukat otthonról, és azzal vigasztalták anyjukat, hogy megkeresik tanulásukhoz a rávalót, az idősebb, egyetemista gyerek angolból bestsellereket fordít, a fiatalabb középiskolás pedig érettségi után Hollandiában vállal munkát és ott is akar tanulni, reá már nem lesz gondja az anyjának.
Hova tette az eszét Gombos! Pannika nagyon szép, szőke asszony, angolt tanít az iskolában. Egyébként is, ha az ember akar enni egy szelet friss karajt, nem vesz egy egész malacot!
Hízik az úton a hótakaró, akár vissza is fordulhatnánk, de nem tehetem, pedig sok eredményre nem számíthatunk.
Megáll előttünk a dzsip, kiszáll belőle Gombos és int, hogy álljunk mögéje a kocsival, innen már gyalog megyünk.
Lábam alatt ropog a hó. Összehúzom magamon a kabátot, és felteszem a sapkámat, itt sokkal hidegebbnek érzem az időt, mint benn a faluban. Alig megyünk be az erdőbe, máris hangokat hallunk, reccsenő ágakat, a közöttük szaladgáló szél suhogását, és azonnal arra gondolok, mit tennénk, ha felbukkannának a medvék, igaziak, nem a kitaláltak. Ösztönösen a fegyveremhez kapok, s megnyugtat, hogy velem van.
Bandukolunk már egy ideje, amikor keskeny cipő nyomait látjuk a hóban, még közel járhat, aki a nyomokat hagyta. Biciklin tol, melynek hátsó kereke mélyebben süllyed a hóba, tehát már megpakolta és hazafelé tart. Intek a kolléganőmnek, hogy menjen csak Gombos után, én meg szembe kerülök, a tolvaj feltételezett útiránya felé.
Sebesen szedem a lábam, fázom egy kicsit és kellemetlen ez az egész szituáció. Már látom a tolvajt, vékony, középmagas nő, férfi munkáskabátban, bokáig érő szoknyában, fején usankával, lábán átázott tornacipővel nekifeszül a vastagabb faágakkal megrakott biciklijének. Aprókat lépdel, fel sem néz, így akkor vesz észre, amikor kétméternyire tőlem megáll, hogy fújtasson egy kicsit, derekának támasztva a biciklit, s míg jobb kézzel erősen fogja a kormányt, a ballal végig simítja kerekedő pocakját.
Feltűnik kolléganőm és az erdőkerülő. Kattog a fényképezőgép.
Odamegyek az asszonyhoz, akkor látom, hogy a tolvaj Lólé Lilla, Gombos barátnője.
- Jó napot, Lilla! Hagyja azt a biciklit, majd Gombos úr elintézi a sorsát. Hivatalos feljelentést tett az erdőgazdaság a falopások miatt, ezért vagyunk itt. Sajnálom, de velünk kell jönnie. Egyedül vagy másokkal együtt jött a fáért? Hiszen magát megveszi az isten hidege!
Levetem a kabátom és a hátára borítom, majd átölelem, és érzem a reszketését. Kapaszkodik belém, úgy megyünk a kocsinkhoz. Beültetem a hátsó ülésre.
Este, vacsora után, feleségem lefekteti a gyerekeket és meg kimegyek, és elhányom a járdán a havat. Mire visszaérek, már a konyhában mosogat.
- Hallottam, mi történt a Lólé lánnyal. Elmeséled, hogyan történt? Szeretném tudni az igazat.
Nem szokásom a munkámról otthon beszámolni a feleségemnek, ám most úgy érzem, jobb, ha kibeszélem magam.
Mondom, elejétől a végéig. Feleségem szoborrá dermedve hallgatja a történteket.
- Amikor ráadtam a reszkető, átfagyott lányra a kabátom, tudod, felemelte a fejét… és akkor meglátta a szememet és azt suttogta, tegye csak a dolgát, biztos úr, én nem haragszom.
Csend telepszik közénk.
Odakinn elállt a hóesés, csak a viharos, hideg szél kotorja a havat.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Engem már az első szó felizgatott, a "Fehérgyarmati...", mert ott éltek nagyszüleim és gyermekkorom nyári szünedeinek színtere volt..Akkor még falu volt..Szegény falu..
Puszi, Ilona
Pussz,
Tündér
Ez is tetszett! Jó tükörképet mutattál arra, ami
jelenleg tapasztalható szép hazánkban! Jók nagyon
a kitalált személyek karakterei! Kiválóak az utalásaid
azokról is, akik nem jelennek meg az írásodban, de
szinte láthatóak a félelemkeltő árnyaik a hatalomnak!
Ugyanakkor a nehéz sorsú emberek mindennapi küszködésére
való rávilágítás, - nos zseniális!
Pussz: emillio