Eszembe jutott - Mikszáthról
Látogatók száma: 41
Mikszáth Kálmánt nem kell bemutatni, és én nem is teszem. Mindenki ismeri, ha máshonnan nem, Karinthy paródiájából, ahol az is ott van ám, hogy Mökszáth (mer’ Szögeden úgy mondanák, az meg jól van, ha úgy van) egyszer világosan megmondta, hogy ezek a másfajtájú féregfene írók, meg miegyébb, amik itt irkásznak mindencsuda szemlékbe, nem tudnak ám írni, no.
Kicsit hosszú ez a félmondat, mert persze hogy az, meg ugye, ugyi, de legalább pontosan idéztem. Így van ez, Quintus atyámbátyám, nem tudnak azok írni, meg ezek se, kivéve mindazokat, akik én vagyok, mert van ám nekem tisztességes írói álnevem, amennyi kell, minden napra több is. Csak most nicknek hívják, a fene essen ebbe a mai divatba. Mer’ az az egyszerű (csuhaj, haj), az a természetes emberi beszéd, amelyet még a nagyfeneokos tudomány is, filológia ide, meg fülölógia oda, lingua humana-nak nevez, annak semmise fontos, csak az igazság, és…
Semmi. Nincs és, csak az igazság van. De mondott ám a nagy palóc mást is, például a következőt: „Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, az nem szorul rá.”
Úgy bizony. Ilyen értékes az a hat alom vagy hat alma, legyen az golden vagy idared. Hogy öt miért nem elég, és a hét miért sok, én azt nem tudom. Alomból vagy almából hat kell, ha ez megvan, akkor az igazság elmehet a kóchengeresbe. Atyámbátyám, ezt megint eltrafáltad. Nem szorul rá, ez a kifejezés is megéri a pénzét. Mintha talán szorulást okozna az igazság annak, aki oktalanul dicsekszik vele. Bár, és ezt most már én mondom, olyan az igazság, mint egy bizonyos lyuk. Mindenki tudja, hol van, de nem akar lehajolni, hogy közelebbről is megnézze. Nehogy már kiderüljön róla egy vagy más. Hiszen az igazságnak is csak addig van meg a renoméja, amíg nem piszkálják meg. Onnantól csak olyan kamu, mint az egész világ.
Nemcsak az a régi jó világ, amiben a tótok még atyafiak voltak, a galambot nem eresztették ki a kalitkából, Zrínyinek fel kellett támadnia ahhoz, hogy igazán ász legyen, Szent Péter elajándékozott egy piros esernyőt, és végül mégsem a Noszty fiút ítélte el a közvélemény, hanem a Tóth Marit – megérdemelte, amit kapott, biztosan egy ujjnyival rövidebb volt a szoknyája a kelleténél, és azok az áldott jó fiúk nem tehetnek róla, ha buzog bennük a tesztoszteron. Azt tetszik mondani, hogy az nem történt meg? Megtörtént, de azt már Mikszáth se merte megírni. Egy képviselőnek különösen vigyáznia kell magára, mert mindig szem előtt van. Már az is gyanús, hogy van képe ahhoz, amit elvisel. Jó nagy bukszája is van, hát persze hogy nem szorul rá az igazságra.
Arra nem is, de az igazság látszata egészen más dolog. Azt meg kell őrizni akkor is, ha törik vagy szakad. Hiszen a választók nem a töréseket vagy a szakadásokat számolgatják – ilyen nagy számok nincsenek is Európában, csak India szent könyveiben. Azokból pontosan meg lehet tudni mindent, ami nekünk csak csillió.
Precíz szám ez a csillió, de a hatos még inkább az, nem a körúti sárga, aki álmában csönget egy picit, hanem azon tárgyiasult formájában, amikor alma vagy alom. Csak ki kell egészíteni a népi avagy mikszáthi bölcsességet: akinek hatalma van, piszkosul rászorul az igazság látszatára. Nem kell ezért sajnálni egy percig sem, mert akinek Isten nem adott elég hatalmat, annak a gyávaságból mért ki egy nagy adaggal, ezek aztán egymással versengve fényezik az igazság látszatait, egyet hajnalra, egyet fölöstököm utánra – milyen szép varrottas, tősgyökér szó ez is, le sem lehet fordítani, kár, hogy kiment a divatból. Vagyis hát, le lehet éppen fordítani, de ki vallaná be szívesen, hogy neki fölöslegben van az, amivel végződik a reggeli – vagy ki ne használná fel az alkalmat egy kis nagyzolásra? Röviden, mindenkinek csak jó az, ha egy ilyen gyanús szó a divaton kívül tartózkodik.
Most már csak a záradék hiányzik, amelyről Mikszáth soha nem felejtkezett meg. „… a száz koronát postafordultával szíveskedjék folyósítani. Húsz koronát kérek az adomáért, amelyet át kellett alakítanom. A humort beszámítom a száz koronába, de a levél végén levő ellágyulásért tíz korona többlet számítandó be.”
Fiatalon kissé nehezen indult be az írói karrierje; érthető, ha úgy gondolta, jár neki az elmaradt honorárium.
A cikket írta: Müszélia
Hozzászólások
időrendi sorrend
Olvasom az írásaidat és bárhogy is gondolod, én változatlanul élvezem egyedi, sajátos stílusod. Nem tudok, és nem is akarok veled lépést tartani. Nem is ez a lényeg szerintem, csak a mondanivaló.
Mindig felnéztem azokra az emberekre, akik valamivel többet, jobbat, okosabbat tudtak nyújtani az átlagnál. Tájékozottak, okosak, tanultak. Vették a fáradtságot, hogy ilyen-olyan kérdéseknek is utána nézzenek, aminek más, vagy én nem tudnánk megfelelni még akkor sem. Nem is akarunk.
Hogy mi az, ami elindítja bennünk az írás iránti igényt mégis? Szerintem az ösztön. A közlési vágy. A valahová tartozás igénye. Mindenki a maga módján próbálkozik, közeledik másokhoz a saját eszközeivel.
Esetleg egy primitív, nyers megfogalmazásban leírt történés is elindíthat olyan gondolatokat egymásban, amire az illető író soha nem gondolt, nem is lesz képes másként kifejezni magát.
Pussz,
Éva