Eszembe jutott - Móra Ferencről
Látogatók száma: 40
Móra Ferencet (1879-1934) mindenki szereti. Vagy nem? Jó ember volt, vagy csak jó emberekről írt? Manapság megint divatba jött ez az irányzat. Bezárkózunk a házba, annak is a legbelső szobájába, amelynek lehetőleg ablaka sincs, jó szorosan becsukjuk a szemünket, aztán írni kezdünk. A többnyire tengeri kígyó-hosszúságú történetek végén mindenki a párjára talál, az öregek, csúnyák és halmozottan hátrányos helyzetűek különösen. A szegény váratlanul pénzhez jut, a hétpróbás gazember töredelmesen bevallja a bűneit, visszaadja a lopott holmit és a szüzességet, az ördög beadja a szarvait a ruhatárba, és kiderül róla, hogy őrangyal, de legalábbis kerub. A sors mindenkit megajándékoz egy neveletlen taknyossal, aki az élete értelme lesz, és így tovább. Országok, világrészek, bolygók boldogulnak vagy megboldogulnak – bocs, azt mégsem, ebben az új és gyönyörűséges vasárnapi irodalomban nincs halál. Hát, nem is tudom. Éppen ma láttam egy állítólag 127 éves nő fényképét. Kinéz kétszáznak is, és még élni akar, a bolond.
Móra is összeírt egy KDNP élcsapatnyi jó embert, nem is akarom tudni, hogy mennyi köztük a hipokrata. Ének a búzamezőkről, Aranykoporsó, Csilicsali Csalavári Csalavér, és persze a Kincskereső kisködmön, évtizedek óta minden iskolás gyerek rémálma. Ezerszer inkább a nem annyira bárányfelhős és nefelejcses realitás, mert az legalább emberi. Különben mindegy, mert olyan még nem volt, hogy egy gyerek szerette volna a kötelező olvasmányokat. Hát még ha példaképet is kellett választani!
Nekem annak idején minden évben más példaképem volt. Ez úgy történt, hogy a tanár néni kereken megmondta, melyik könyvből kit kell választani. Dolgozatírásnál teljesen spontán választottunk. Minő véletlen, hogy mindenki ugyanazt!
Mindegy is volt, hogy Dióbél királyfi, vagy Furfangos Cintula. Nem hiszek a felsőbb utasításra kijelölt példaképben, és még kevésbé szeretek egy közül választani.
Persze az Aranykoporsót, mindennek ellenére, szeretem, és elég sokan szeretik ebben az országban. Tudomásul vettük, hogy Mórának volt mit kompenzálni. Apja szegény foltozó szűcslegény, majd ugyancsak szegény mester volt, anyja kenyérsütésre vállalkozott, mert a ködmönök szorgalmasan keresték ugyan a kincset, de nem sokat találtak. A nagy nyomorúság ellenére Móra valahogy elvégezte a pesti egyetemet, földrajz-természetrajz szakos tanár lett, és tanított is egy egész évig. Aztán a Szegedi naplóhoz került, szorgalmasan ontotta a cikkeket, egy ideig szerkesztett is, de amit végképp nem lehet neki megbocsátani, megismerkedett Pósa Lajossal. Elolvasandó Karinthy írása, az Igyír tokti című buddhista irányregényben… Mórának könnyen ment a Pósa-féle infantilizmus, és mivel az emberek általában csak a külsejükre és a testsúlyukra igényesek, valaki mindig akadt, aki megadta az alaphangot: Milyen szép! Milyen megható!
Kevés dolog olyan irtózatos, mint ami egyszerre szép és megható.
Ha Móra megelégedett volna az ásatásokkal és a múzeumával… De éppen itt volt a probléma, a szakmabeliek nem akarták elismerni, hogy ért hozzá. Hiszen csak egy tanfolyamot végzett Kolozsváron, vagy hol. Kimaradt az életéből az a sok minden, amit az egyetemen a választott tantárgy mellett (helyett?) tanítanak. Mórát ez a legkevésbé sem zavarta a honfoglalás- és népvándorlás-kori sírok feltárása közepette, és úgy látszik, ért annyit a régészeti tanfolyam, mint az egyetem, mert kizárólag ugyanazokat a hibákat követte el, mint az állítólag értékesebb jogosítványokat lobogtatók.
Ha ugyan tényleg felróható hibának az, hogy nem látta előre, hogyan változik majd később a munkamódszer, és miért marasztalják el a régieket, akik nélkül talán azt se tudnánk, hol van Kunágota.
A spektrum két végpontja az Aranykoporsó és Az én újságom, de mi tagadás, Mórának is sikerült közhelyeket gyártania, például ezt a gyöngyszemet:
„Arra gondolunk a legtöbbször, akit legjobban szeretnénk elfelejteni.”
Kivéve, ha tényleg elfelejtjük. Alzheimer lässt sich grüssen.
A cikket írta: Müszélia
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Az irodalomnak is legalább annyira fontos, hogy lelket öntsön a csüggedő olvasóba, mint a népmeséknek. És ha tetszik, ha nem, ez addig így lesz, amíg lesznek a társadalom perifériáján élők, akikben tartani kell a reményt, hogy lesz még jobb is.
Üdv: Yolla
amióta világ a világ, minden király vagy államfő azzal eteti a népet, hogy most meg kell húzni a nadrágszíjat, de aztán majd nagyon jó lesz. és a nép mindig hagyja magát az orránál fogva vezetni. szerinted mi a jobb, a sokszor kegyetlen igazság, vagy a nagy reménykedés után a még nagyobb pofára esés?
szia Y. mi a véleményed csokonai verséről, a reményhez?
amióta világ a világ, minden király vagy államfő azzal eteti a népet, hogy most meg kell húzni a nadrágszíjat, de aztán majd nagyon jó lesz. és a nép mindig hagyja magát az orránál fogva vezetni. szerinted mi a jobb, a sokszor kegyetlen igazság, vagy a nagy reménykedés után a még nagyobb pofára esés?
Ez ugyanolyan, minthogy segíts magadon és az Isten is megsegít!
érdekes, hogy amikor nem novellát írsz, hanem pl egy naplóbejegyzést, akkor te is nagyon világosan látod, hogy milyen szar világban élünk, és te sem szereted, ha megvezetnek, vagy becsapnak hamis ígéretekkel.
Meglehet, hogy írásaim reményt sugallnak a rászorulóknak, de azt sohasem mondtam, hogy nem kell nekik semmit tenni azért, hogy jobbra forduljon a sorsuk.
Azt bizony már minden épkézláb felnőtt embernek illik tudnia, hogy abból a zsebből, amibe sohasem tett semmit, nem is lehet kivenni semmit.
Abban a hitben tartott meg bennünket, akik nem voltunk olyannyira sem mint te eminens tanulók, hogy volt abban igazság, amit írt, vagy legalábbis szeretett volna átadni. Az írásaira már nem emlékszem, de tudat alatt működik és nem is rosszul.
Hogyan lehetne összevetni az ő írásait (1879-1934) a mai magyar gondolkodókkal? Hiszen őt mindenki szerette.
Móra idézetét említed... és milyen igaza volt! "Arra gondolunk legtöbbször, akit legjobban szeretnénk elfelejteni." Te is ezt teszed most. Őt idézed. Ne kérdőjelezd meg az írásait, mert arra már nincs idő, hogy mindent elölről kezdjünk. Valamiben mégiscsak hinni kellett. Móra esélyt adott többeknek, legalábbis az írásain keresztül az akkori generációnak.
Abban a hitben tartott meg bennünket, akik nem voltunk olyannyira sem mint te eminens tanulók, hogy volt abban igazság, amit írt, vagy legalábbis szeretett volna átadni. Az írásaira már nem emlékszem, de tudat alatt működik és nem is rosszul.
Hogyan lehetne összevetni az ő írásait (1879-1934) a mai magyar gondolkodókkal? Hiszen őt mindenki szerette.
de régen volt!
tényleg mindig jó tanuló voltam, honnan tudod?
de régen volt!
Olvaslak, még ha legtöbbször nem is szólok hozzá, van annak is oka. Értékelem az igyekezetet, az írás hibátlanságát, a precíz megfogalmazást, szóval a tartalmon kívül sok minden mást...