Ettenbrücki macska

Látogatók száma: 37

Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél – igazából az északi, de az több egy szótaggal. És a setétség sem olyan félelmetes, mert szépen világít a hold – ja, nem is, az csak a nap visszfénye. Északi szél fúj a naptól lopott fényben. Ez már majdnem pontos, de a luxemburgi legenda szempontjából nincs semmi jelentősége. A fehér macska nappal is, szélcsendes időben is ott ülhet az ettenbrücki hídon. Ha legalább azt mesélnék róla, hogy egykor szépséges hercegnő volt, aki a híd alatt, a folyóban vesztette az életét – de nem. Senki sem tudja, hogy miért ül ott a macs. Egeret nem fog, minek is fogna, hiszen kísértet.

Sokáig folyt a vita, hogy van-e az állatoknak lelke, végül eldöntötték, hogy nincs nekik. Sokáig a nőnek se volt, aztán valami rejtélyes okból mégis lett. Most már nyugodtan kísérthet, és meg is teszi, ahol csak romos várat, középkori ócskaságot, temetőt vagy egyéb rémséget talál. De a lelketlen állatnak mije az, ami visszajár? Nem lehet könnyű dolguk az egyházatyák unokáinak, ha ezt a fogas kérdést el akarják dönteni.

Az ettenbrücki macskát láthatóan nem érdekli, hogy mit gondolnak róla. Néha megjelenik a nagy semmiből, aztán visszatűnik, de nem a nagy semmibe, mert ugyanakkor felbukkan egy másik hídon – efféle létesítmény több is van Ettenbrückben. A pokolbeliek megoldhatnák úgy is, hogy mindegyikre küldenek egy nyávogót, de nem. Takarékoskodni kell a cirmosokkal. Talán odalent is magas terhek nyomasztják a béreket. Valahogy meg kell büntetni a piszok munkaadókat, akik fizetést mernek adni a dolgozóknak. Amikor meg is foghatnák maguknak a mindennapi egeret.

Az ettenbrückieket nem rázza meg különösebben az a tény, hogy van egy macskájuk, és csak akkor mesélik el legendáját, ha nagyon muszáj.

Egyszer Szilveszter éjszakáján egy csávó át akart battyogni a hídon. Nagy hó volt, és ki tudja, miért, de meghallotta, hogy követik. Kop-kop, a süppedő hóban. A hídra érve megfordult, és látta, hogy a fehér macska az. Hinnye, a nemjóját, ennek nem lesz jó vége! Elképzelni is nehéz nagyobb szörnyűséget, mint egy barátságos négylábút a havas éjszakában. Fussunk, mondta a csávó, de a lábai nem akartak engedelmeskedni. Valahogy hazaért, és bereteszelte maga mögött az ajtót. Ezt most megúsztam! Azt te csak hiszed, gondolta a macska, aki addigra már ott ült a kanapén. Lehet, hogy dorombolt is, de sajnos nem készült hangfelvétel. A csávó kizavarta. Sicc, sicc! De akárhányszor becsukta az ajtót a macska mögött, a dög megint ott ült a kanapén, és még vigyorgott is, mint a sokkal híresebb unokatestvére Cheshire-ból. Tetszik tudni, aki el szokott tűnni, és csak egy vigyor marad utána a levegőben. Vagy Humpty-Dunpty, aki a falon ült, és leesett, de ebben nem vagyok olyan biztos. Ezek a régi mesék apró darabokra törik a gyengéd gyermeki lelket. Mindegy, egy idő után ez a macska is felszívódott, a csávó meg elment a tollasbálba.

Reggel jött a nagy meglepetés, össze volt karmolva az egész képe, de úgy ám, hogy nem ismert magára.

Ezt csak az ördög macskája tehette! Persze az ugyancsak az ördög mellé rendelt vénasszonyokat meg sem kellett kérdezni, elmondták ők maguktól is. Mindent tudtak, azt is, hogy mit keresett a csávó az utcán, éjnek idején, kinél tett várt vagy kéretlen látogatást, mi volt az asszony véleménye, amikor a csávó éjfél után támolygott haza – és mindezt pont Szilveszter éjszakáján, amikor a családnak közösen kell elfogyasztania a kocsonyát, majd himnuszéneklés után a virslit, különben vége a világnak.

Lehetséges, hogy a középkori Luxemburgban mások voltak a helyi szokások, de van egy fogadásom arra, hogy az asszonyok ott is tudták, mire használják a hosszú körmüket.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink