Ez van

Látogatók száma: 40

Az a nagy helyzet, hogy Falvédő lettem. Titkokkal, erkölcstelenséggel, bujasággal erezetten.
Az tart össze, mint a matyó hímzésest, csak bennem a szín, ami szépséggé kunkorodna,
nem vörös, zöld, hanem szürke, és kopár, mint a szikla. Egyszer az apám, már megmondta,
hogy nem viszem többre, jobbra, s a kocka, az igaz, hogy mindig el van vetve, de lekopik,
és akkor elgurul, messze; hogy hova? Tova. Na, de hol is tartottam; Falvédő lettem.

A szomszédom, és a családom törekedne, hogy szebbé tegyen, és folyton zaklat, szilárd akarattal,
színesebb fonalat kutatna, próbálna rám, de sosem a kedvemre valót, ezért levedlem, ami más,
ami nem olyan fakó, mint én. Nem mutatna olyan romlott, és elmúlt szűziességet, mint én.
Mert más. Felületén is más kép él, olyan, mint akiben van értelem. Nem úgy, mint bennem.
Hiszen az én mintázatom, kevésbé magával ragadó. Unott. Értelmetlen. Falvédő lettem.

Akár szimbólum is lehetne ívem, fényem, de nem, egyszerű, és csak én vagyok. Felületem bolyhos,
mívesem a múlt, a most, és a jövő is. A rózsa él csak attól, ha szúr rajta a tövis.
Tudom én, vegyük példának az ánizst, az is a szaktól ámít, vagy az aloe vera; nevetek,
mert az az én esetemben gomba. Semmi olyan tulajdonsága nem akad, aminek lenne értelme,
ami olyan gyógyírszerű, vagy ésatöbbi, ami valakiben, mint ismertető megragad.
Engem nem a fantázia, a lexika, hanem a szem, a látótér fogalmaz. Megint elkanyarodtam.
Anyám is megmondta, rosszul illek a fogasra, és rossz kézben fetrengek, és mi lett.
Mi lett. Kérdezhetem, a választ már régen megleltem. Milyen igaza volt. Falvédő vagyok.

Az éjszaka, reggel sírva mesélte, hogy fehér foltot vélt rajtam felfedezni, amikor a nap,
sárgájával bevilágított. Elmondtam neki, megnyugtattam, hogy lehet, de mi a világos,
és mi a sárga, kérdeztem vissza. Hiszen a sárga, az a barnulni kezdő világos. Nem fehér.
Nem. Idő markában rőt lesz. Barnult világos. Aki az élet sarlói között sebesedik, hegesedik,
mielőtt átszínező nyomok mintázzák át; de pardon. Visszakanyarodom. Falvédő lettem.

Már az Isten sem segíthet ezen, és hogy a pozícióm, más értékest kapjon, mentségem apám, anyám...
Ami adott, az van, ami elmúlt, az meg nem visszafordítható. Az pontos foltot hagy anyagon,
vakolaton, árnyon, világon, és hiába fájlalom, csak Falvédő vagyok. Védem az erősebb anyagot
attól, hogy maradjon csak az ölem óvásában, mert jobb, ha nem éli át, ami nekem ma titkom.

Támaszom pár szög, nehogy elfáradjak. De vajon meddig bírják? Ki e bírnak? Meddig tartanak?
Ideig, óráig ki, meg... Minden anyag esendő, és ha a tégla behódol a fajsúlynak: pá vakolat,
pá rongydarab, és minden a helyére kerül. A kukába. Pedig nem így kezdtem. Talán, egyszer majd
azt is elmesélem, amikor még csak egy gondolat voltam. Én, aki falvédő lettem, mert ide jutottam.

(2014. február 7.)