Foglyok
Látogatók száma: 57
Az idős férfi és a fiatalabb nő óvatosan méregették egymást, az olyan emberek bölcs gyanakvásával, akik tudják: találkozásuk talán nem véletlen, bár az életnek nevezett széles országúton felettébb valószerűtlen. Pillantásaik, érzékeik, ösztöneik felmérték a másikat, és a megdöbbentő felismerés szinte egyszerre robbant bennük…
– Fáj neked – mondta a nő. Nem használt semmiféle sablonos klisét – nevet, magázó formát, sőt szavakat sem – mindketten tudták, miért.
A férfi nyílt tekintettel bólintott. – Fáj, igen. Nem tudom, meddig bírom.
– Ó, bírni fogod, bár most úgy érzed, feladod. De én tudom, hogy nem teszed meg.
– Honnan tudod?
– Mert sok hasonlót láttam már, és az olyanok, mint te, nem adják fel.
– Miért?
– Mert az kudarc lenne.
– Kudarc? De hiszen az egész életem kudarc…
– Valóban ezt érzed?
A férfi elgondolkodott, majd vállat vont. – Néha. Legtöbbször. Mindig – bólintott végül.
– De hiszen életeket mentesz, gyógyítasz.
– Rengeteg embert hagyok meghalni.
– Pontosan erről van szó. Ez a lényeg – mosolygott a nő.
– Hogy lehet az a lényeg, hogy orvosként nem tudok segíteni az embereken?
– Nem tudsz mindenkin segíteni…
– Pedig szeretnék. Az a kevés, akit megmenthetek, szinte semmi.
– Érzed a fájdalmukat. Azt is, aminek ők maguk talán nincsenek is tudatában.
A férfi felkapta a fejét és éles pillantással fürkészte a nőt.
– Te is…
– Én is.
– Hogyan bírod ki?
– Úgy, hogy felismertem. Ettől nem lesz igazán könnyebb a teher, de kicsit segít.
– Miben?
– Túlélni, végigcsinálni, nem feladni.
– Mi a rossz abban, ha feladom?
– Tényleg nem érted? – nézett rá csodálkozva a nő, majd megállapította: – Nem, te tényleg nem érted. Figyelj, ha feladod, újra kell kezdened!
– Mit?
– Mindent…
– Nem értem.
– Pedig azt hittem, igen – sóhajtott a nő csalódottan, azután felcsillant a szeme. – De igen, érted. Ha nem így lenne, most nem beszélgetnénk.
– Hogyhogy?
– Nem is találkozhattunk volna. Elmesélek valamit, talán megérted, miről beszélek. Nekem gondolataim vannak, de senki nem hallgatja meg őket. Aki mégis, az őrültségnek hiszi. Ez az én büntetésem.
– Büntetés? Ki büntetett meg és miért?
– Egyszer rossz döntést hoztam – mosolygott a nő szomorkásan. – Egy másik időben, egy másik világban, egy másik korban. Ide száműztek. A büntetésem halmozott. Egyik része, hogy megértsek mindent, de engem ne értsen meg senki. Lássak, de engem ne lássanak. És persze a fájdalom mindezen kudarc miatt.
– Akkor én is…
– Valószínűleg. Úgy érzed, az egész világért te vagy a felelős. Megmentenél minden élőt minden szenvedéstől. Átérzed a fájdalmukat, amit gyakran még ők sem éreznek.
– Igen – hajtotta le a férfi a fejét. – És most már úgy érzem, nem bírom.
– Muszáj bírnod, különben elengednek, de csak azért, hogy azután újrakezdj mindent, a legelejéről.
– Csak azt ne! – jajdult fel a férfi, és a kezébe temette az arcát. – Képtelen lennék. Gyermekkorom óta emészt valami. Kergetek valamit, amit soha nem érek utol. Talán a boldogságot…
– Ó, nem. Számunkra ez az érzés nem adathat meg. Mi morzsákat kapunk: apró sikereket, amelyek épp csak ahhoz elegendőek, hogy ne adjuk fel.
– Azt hittem, a házasság, a család az, ami majd megnyugtat, de nem így lett.
– Értük is felelős lettél, kínjaid csak növekedtek.
– Igen. És hiába vesznek körül olyanok, akik szeretnek, mindig magányosnak érzem magam. Kívülállónak.
– A magány a büntetés egyik fontos eleme.
– De miért?
– Azért, hogy majdan képes legyél az egységet ne tehernek érezni, hanem áldásnak.
– Fájdalom, magány, kín, kudarc… Hogy lehet embereket ilyen életre kárhoztatni?
A nő elnézően csóválta a fejét.
– Te nem figyelsz rám. Kérlek, gondolkodj!
– Gondolkodom! Egész életemben gondolkodtam! Hinni akartam, de sem a fanatikus dogmatizmus követése, sem a gondolkodás nem nyújtott menedéket. Próbáltam inni, kísérleteztem kábítószerrel, de egyiknek sem volt rám hatása, minden csak rosszabb lett! Rosszabb, egyre rosszabb. – A férfi már üvöltött.
– És csak még rosszabb lesz, míg el nem jön a szabadulás ideje – nyugtázta a nő rémisztő kíméletlenséggel. – Ezzel meg kell tanulnod együtt élni.
– Nem tudok! Megőrjít a tehetetlenség! A világ pusztulóban, az emberiség szenved, és én nem tudok segíteni. Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?
– Bolondnak érzed magad?
– Néha… Máskor nem.
– Ez így van rendjén. A kétely is adalék. Soha nem lehetsz biztos semmiben…
– Te hogy bírod?
– Nekem könnyebb. Nekem nem kell épeszűnek látszanom: lehetek nyíltan bolond, ha úgy akarom. Viszont hosszabb időm van tudatosságban, mint neked… Előttem még hosszú út áll.
– Nem fogod feladni.
– Gondolod? Köszönöm.
– Rajtam mit látsz?
– Hogy egy lépésre vagy attól, hogy feladd.
– Jól látod.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek.
– Mivel? Azzal, hogy rávilágítasz, hogy semminek, amit teszek, nincs értelme, mert csak egy fogoly vagyok?
– Nem csak egy fogoly. Egy fogoly a kevesek közül… Hatalmas a különbség. És mindennek, amit teszel – vagy ha már itt tartunk, amit éppen nem teszel –, hatalmas jelentősége van.
– Kamu – vágta oda dühösen a férfi, ám a nő csak mosolygott.
– Látod? Ez vagyok én…
– Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.
– Senki sem akar – vont vállat a nő rezignáltan. – Ne aggódj miattam, én már megszoktam.
– Hogy lehet a folyamatos csalódást, fájdalmat megszokni?
– Igazad van, sehogy. Átfogalmazom: elfogadtam a büntetést.
– Nekem is el kellene, de nagyon nehéz.
– Ha segít, nincs már sok hátra.
– Hát ez tényleg segített, kösz. Szóval a következő megálló a halál.
– Nincs olyan, hogy halál. Távozás van és újrakezdés, a hol tőled függ.
– Nem ezt tanították nekem.
– Persze, hogy nem. Emberek tanítottak. Gondolom, beléd verték, hogy az ember egy biológiai robot, és nincs olyan, hogy lélek. Hogy az álmok, halálközeli élmények az elme játékai.
– Szóval nem. Na, ezt sejtettem. Annyira nem stimmelt!
– Pedig stimmel.
– Teljesen összezavarsz.
– Amit tanítottak neked, emberek tanították, az emberről. De mi nem vagyunk emberek. Tudom, hogy kételkedtél, ezért vagyok most itt. Mert összeomlott benned minden: a hited, a tudásod, és amit érzel, semmiképp nem fér össze. A következő kérdésedet is látom, de azt is, hogy tudod rá a választ: összeraktad az eddig elhangzottakból.
– Imádok álmodni. Az egyetlen menekvés.
– A magunkfajta nem álmodik. Nekünk emlékeink és látomásaink vannak. A megfelelő szinten lévő megbízható kiválasztottak néha kimenőt is kaphatnak. Azt mondod, az „álom” menekvés. Hát tudd meg, hogy a mi fajtánk számára inkább csapda, mely fényével elkábít, magához vonz és elpusztít.
– Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy jobb lenne ott élni, elmenekülni oda…
– Sokan megteszik. Azután jönnek vissza, plusz teherrel, hogy újrakezdjék. Ez is a próba része, ám már felső szint. Ha emlékeid és látomásaid vannak, azt jelenti, megfelelő ütemben fejlődsz.
– Meddig?
– Amíg meg nem érsz arra, hogy a hazádban visszafogadjanak, és újra elfoglald a pozíciódat. Amíg újra megbíznak benned.
– Figyelnek?
– Nem ők. Te figyeled magadat, és oldod fel a gátakat, melyek akadályoznak. Ez egy csodálatos rendszer, ami szabályozza önmagát. Minél előbbre jutsz az úton, annál kevesebb a gát. Végül mindent tudsz majd.
– Ehhez képest, bár azt mondtad, közel számomra a szabadulás, elég sok mindent kell a számba rágnod. Nem érzem magam épp felkészültnek…
– Nem is vagy az, de válaszúthoz érkeztél: magad vonzottad be azt, aki a feleleteket megadhatja a legégetőbb kérdésekre. Hogy mihez kezdesz a kapott információkkal, már rajtad áll.
– Ez így működik? Jön egy megmentő?
– Némelyeknek. Sajnos nem tartozol az erősek közé. Az igazi győzelem és eredmény az, ha valaki mindezeket maga ismeri fel.
– Veled ez történt?
– Ennyire azért én sem vagyok erős – mosolygott a nő. – Nekem is segítettek. Könnyebb és nehezebb is volt egyben, hogy én a kezdettől tudtam, hová tartozom, így egyszerűbb volt a válaszokat felismerni és összerakni a képet. Én egyenesen odaátról kaptam válaszokat.
– Szerencsés vagy. Tudod azt is, hová tartasz, mi vár?
– Tudom.
– Elmondod?
– Nem tehetem.
– És én? Rólam mit tudsz?
– A másik síkbeli létezésedről semmit. Az már tényleg a te dolgod, hogy kikapard az igazságot és a jövőt a rárakódott hamis remények és hiedelmek alól.
– Támpontot sem tudsz nyújtani?
– Azt talán szabad. Nos, a magam példájából kiindulva azt hiszem, volt egy pillanat az életedben odaát, amikor elmulasztottál egy vagy több fontos segítségnyújtást.
– Most segítenék, de nem tudok… Logikus.
– Persze, hogy az. Az univerzum alapja a logika.
– Így épül fel az egész?
– Így, lépésről lépésre, mozzanatról mozzanatra.
– Tett, következmény.
– Élet, majd újabb életek.
– Rémítő. Mit tegyek, hogy ne rontsam el, honnan tudom, mi a következő helyes lépés?
– Mi tudjuk. Az ösztöneink megsúgják, csak sokan nem mernek rájuk hagyatkozni.
– De ez nem logikus. Mármint az ösztönök nem logikusak.
– Dehogynem. Amit az emberek ösztönnek neveznek, nem más, mint egy bőséges, közös forrásból származó tudás. Mintha egy patakból merítenél vizet. Csak míg a patakot látod, megérintheted, tehát elhiszed, hogy létezik, addig a kozmikus tudásforrás láthatatlan, és elérése csak azok számára lehetséges, akik szellemileg megfelelő szinten vannak.
– Minél erősebbek valakinek az ösztönei, annál bölcsebb, és fordítva? Ezt akarod mondani?
– Tulajdonképpen igen. Fogadom, hogy te nem mersz az ösztöneidre hallgatni.
– Csak ritkán. Gyakran hihetetlen számomra, hogy az lehet a helyes út.
– Amíg nem tudsz hinni önmagadban, mások sem hisznek benned. Addig nem szabadulhatsz.
– Segíts, kérlek!
– Miben? Abban, hogy bízz az ösztöneidben, vagy abban, hogy véget érjen?
A férfi hosszan elgondolkodott. A nő fejcsóválva nézett rá.
– Megint gondolkodsz. Azonnali válasz lett volna logikus és helyes.
– Az elmém azt mondja, hogy véget akarok vetni mindennek, ám az ösztöneim azt súgják, hogy ez a rossz válasz…
– Pontosan – mosolyodott el szélesen a nő. – Látom, legalább hirtelen nem vagy.
– Sosem voltam. Mindig megfontoltam mindent.
– Amíg ezt teszed, nem léphetsz tovább.
– Azt mondtad, hogy nemsokára…
– Nemsokára elmehetsz, de azt nem mondtam, hová…
– Ez azt jelenti, hogy…
– Még nem késő. Most, ebben a szakaszban még választhatsz. De tudd, hogy ez az utolsó lehetőséged. Ezért jöttem, hogy figyelmeztesselek, vagy ha úgy tetszik, megmentselek.
– És ha nem hallgatok rád? Honnan tudjam, hogy nem akarsz becsapni? Nem akarod épp a vesztemet?
– Hát, ezt valóban nem tudhatod. Kockáztatnod kell, az ösztöneidre kell hallgatnod.
– Különben örökre fogoly maradok.
– Soha nem szabadulsz.
A nő figyelmesen szemlélte az idősödő orvost. Tudta, tennie kell egy próbát, bár nagy az esélye, hogy kudarcot vall, mint már oly sok esetben eddig. Kudarcot vall, és kockára teszi a további orvos-beteg kapcsolatot is. Ő is őrültnek tartja majd, és ez a gondolat fájt neki. Tudta azonban, hogy ő csak eszköz a férfi további életének alakulásában, saját érdekei nem számítanak.
A professzor hunyorogva állt a kórterem közepén, és frissen műtött nőbetegét nézte. Nem tudta, miért más ez a páciens, mint a többi, de valami különös sejtelem motoszkált benne. Mintha beszélgettek volna… De mikor, hiszen talán ha egy perce áll az ágya mellett.
Mintha megtudott valami nagyon fontosat, életbevágót a nőtől, aki a szemébe néz ebben a pillanatban is. Á, gondolta a férfi, badarság. Telepátia nem létezik, és különben is, ez a nő teljesen idegen számára – igaz, az élet újra és újra visszasodorja hozzá. Mintha lenne bennük valami közös…
Valami ott bent mélyen, távol agyának tudatos döntéshozó központjától azt suttogta, hogy talán visszajöhetne, és elbeszélgethetne vele később. Nem értette hirtelen jött kíváncsiságát, de úgy határozott, hallgat az ösztöneire.
Két órával később…
– Fáj neked – mondta a nő. Nem használt semmiféle sablonos klisét – nevet, magázó formát, sőt szavakat sem – mindketten tudták, miért.
A férfi nyílt tekintettel bólintott. – Fáj, igen. Nem tudom, meddig bírom.
– Ó, bírni fogod, bár most úgy érzed, feladod. De én tudom, hogy nem teszed meg.
– Honnan tudod?
– Mert sok hasonlót láttam már, és az olyanok, mint te, nem adják fel…
A cikket írta: Alie Neetah
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Hogy valamit feladunk vagy sem, az nem ezen múlik.