Halevők

Látogatók száma: 35

Büdös, szálkás, pocsolyaízű – már az ókorban is feltűnt, hogy vannak emberek, akik megeszik a halat. Sőt, semmi mást nem esznek, állapítja meg őszinte csodálkozással Hérodotosz, és más nagy tekintélyek, úgymint Pausanias, Arrianosz, Plinius, Strabón, Plutarchos és Diodorus Siculus. Az úgynevezett ichthyophágok, vagyis halevők Makranban, az Arab tenger partján éltek, a tenger és a sziklás hegység közötti keskeny sávon, amely Arrianosz szerint 10,000 stádium (kb. 1800 km) hosszú volt, és Plinius azt állítja, 30 napig tartott, amíg a vitorlás eljutott Makran egyik végétől a másikig. Ebben nincs semmi csodálatos, mert nagyon lassan is lehet vitorlázni, különösen szélcsend idején.

Az ókori szerzőknek egyetlen jó szavuk sincs a halevőkre, akik azt mesélték, hogy egy távoli szigetről jöttek. A sziget a napisten tulajdona volt, és a neve Noszala. Egy tengeri tündér élt itt, aki annyira védelmezte a privát szféráját, hogy mindenkit, aki a szigetre lépett, hallá változtatott, és bedobott a vízbe. A napisten szintén nagyon utálta a halakat, megparancsolta a tündérnek, hogy mindenkit változtasson vissza, és tűnjön el. Tündéreknek egyik sem okoz gondot; a hölgy eltűnt, az emberek elhajóztak, és letelepedtek a kietlen makrani partokon. Maradtak volna inkább a tündértelenített Noszalán – de nem, nekik ez a partsáv kellett, ahol a fű is alig terem meg. Szóval ezek az egykori halak halakat kezdtek enni, ami közönséges kannibalizmus, és még büszkék is voltak arra, hogy megeszik azt a vackot, ami nem kell senkinek.

Mi volt ez a Noszala? Quintus Curtius Rufus szerint nem más, mint India; a hinduk kergették el az ocsmány halevőket, akiket annyira megvetettek, hogy nem vették be őket a szolgák kasztjába sem. Ez azonban elég valószínűtlen, mert Indiában ma is vannak halak és halevők, panaszkodnak is rendesen, hogy lenézik őket.

A makrani atyafiak a halszagtól függetlenül sem lehettek vonzó társaság: durva, civilizálatlan, ellenséges barbárok, szakadt állatbőrökben, a gazdagabbak a derekukon pálmarostból font övvel. A szomszéd népekkel nem tartottak kapcsolatot, nem voltak köztük kereskedők, még halászok is csak kevesen, mert rendes csónakot se tudtak építeni. Csapdával fogták a halakat, meg összeszedték, ami apálykor az iszapban maradt: kagylókat, rákokat, döglött bálnát, meg ami jött. A gazdagok állítólag egy komplett bálnacsontvázban laktak, és a bálna száján keresztül másztak be a „házukba,” a többség beérte siralmas kunyhókkal, amelyek építéséhez szintén kellett némi bálnacsont; úgy látszik, az életunt bálnák direkt Makranba jártak meghalni, hogy a halevőknek felajánlhassák a csontjaikat. Elképzelhetjük az ókori utazók ámulatát, amikor megláttak egy-egy cetpalotát. Nekünk is van egy a Dunaparton, és mi is álmélkodni szoktunk, mennyit kaphatott zsebbe az, aki engedélyezte ennek a rémségnek a terveit. Az ámulatot fokozandó, egyesek azt jelentették, hogy a halevőknek nincs fejük, a szemüket és a szájukat a mellkasukon viselik; ja, és orruk sincs, vagyis nem kell elszenvedniük a szörnyű halbűzt.

A halevők országában csak kevés növény élt meg: pár datolyapálma, tüskebokor és tamariska, néhol termett egy kis gabona, csemegének. Birkákat tartott, aki tehette, de legelő híján a birkákkal is halat etettek; olyan is volt a húsuk. A birkák leöléséhez íjat és nyilat használtak, ezeket szintén bálnacsontokból fabrikálták.

Tárgyi emléke nem maradt ennek a kultúrának, ami elég kétségessé teszi a halevők létezését, mondjon akármit Nearchosz admirális, és az összes többi, ókori blogoló.

Hérodotosz veszi őket a legkomolyabban, úgy látszik, mégsem volt ellenére a hallakoma. Azt mondja, Babilonban 3 halevő törzs volt, akik halat sütöttek, főztek, napon szárítottak, lisztté őröltek, halkenyeret készítettek, halbőrbe öltöztek, még fizetni is csak halpénzzel akartak, de egyetlen piacon se volt népszerű ez a valuta. Egyiptomban is talált halevőket Hérodotosz, mégpedig Elephantine szigetén, e ezek vagy etiópok voltak, vagy perzsa kémek, és valószínűleg csak azért álltak ichthyophágnak, hogy eltereljék magukról a gyanút. Pausanias és Plutarchos a Vörös tenger partján bukkantak halevőkre; sajnos ezeknek volt fejük, ami az érdekességükből sokat levon.

Sokan mesének tartották az ókori beszámolókat, de aztán jött a 19. század megszállott utazója, Sir Richard Francis Burton. A Sir a bombayi gyalogos ezrednél kezdte a pályafutását, mint tiszteletbeli kém, afféle „havannai emberünk,”álruhában hatolt be Mekkába és Medinába, felderítette Zanzibárt, kereste (de nem biztos, hogy megtalálta) a Nílus forrásait, járt Kamerunban, a Niger deltájában és Dahomeyben – majd pont ő ne talált volna igazi, élő halevőket az Arab tenger partján. Ez nagy szenzáció volt, és Európa gyorsan le is vonta a következtetést, melyik az a vidék, ahova soha, semmilyen körülmények között nem utazunk – még akkor sem, ha a Wizzair és a Ryanair fejenként 50 kiló ingyenes málhát engedélyez.

A cikket írta: Müszélia

előző cikk következő cikk

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

párbeszéd

Válasz erre: emillio

Én utoljára olajos halat fogtam ki a Tescoban, - igen jó áron!
Megjegyzem, még a csontja is ehető volt! Az egész halevésnek
az a lényege, hogy rohadtul (nem rohadtan) egészséges! Tele
van igen fontos nyomelemekkel, telített és telítetlen zsírsavakkal,
plusz adalékként olíva olajjal, vagy paradicsommal! Sőt! A doboza
elég sok vasat is tartalmaz! (:-D) Előnye még, hogy nem kell sütni,
főzni, párolni! Csak a konzervnyitóval kell kicsit küszködni, és
miután némi sérülések árán sikerült kiszabadítani a zártságból,
máris nekiláthatunk hogy élvezzük az élvezeti értékét!

ja, de én nem kémiai vegyületeket akarok enni, hanem finom ételeket.
nyominak nyomelemet.
vasat csak a méh telepről.
pussz.